Vízkereszt ünnepe több jelentéssel is bír napjainkban, így ekkor emlékezünk a napkeleti bölcsek hódolatára is. Ennek alkalmából az okosság és a bölcsesség fogalmait igyekszünk elmélyíteni, tisztázni. Jitianu Liviu teológus, dogmatikus az okosság Aquinói Szent Tamás-i megközelítését gondolja tovább.
Okos és bölcs az az ember, aki látni, hallani, megérteni akar. Legfőbb jellemzője ezért a nyitottság: felismerni és megérteni önmagát és az őt körülvevő világot. A dolgokat önmagukat (annak hagyni őket, amik!), és ezzel összekötve a teremtett világ végső alapját, magát Istent. És teszi ezt azzal a szándékkal, hogy felismerhesse az isteni tervet, akaratot és ő is ennek megvalósítója legyen. Az okos és bölcs a helyes döntést célozza meg, és szeretne a felismert igaz és jó megvalósítója lenni.
Platón híres Szümpozionjában a házigazda, Agathon beszédében (az Érosz-dicséretéről) – először az európai gondolattörténetben – ezt négy, az ember igaz-létét meghatározó „erényhez” – okosság (phronészisz), igazságosság, (lelki) erősség és mértékletesség – kapcsolja. Ezen „kardinális” erénylista végigvonul a nagy – Európát meghatározó – mesterek (Platón, Arisztotelész, Cicero, Seneca, Philon) tanításán, míg aztán Alexandriai Kelemenen és Ágostonon keresztül a keresztényég sajátja is lesz (sapientia, iustitia, fortitudo, temperancia). Utóbbiak az erényt úgy értelmezik, mint a teremtett létből forrásozó adottságot, Istentől kapott igaz-létünk kibontakozását megvalósító erőt. (Szembe ötlő, hogy a fogalomhasználatban az okosságot – prudentia – néhol bölcsességre – sapientia – fordítjuk, holott a kettő nem ugyanaz!)
A keresztény (metafizikus) gondolkodás az erények magyarázatában úgy értelmezi őket, mint a valóság (ami egyrészt adott, másrészt megvalósítandó) felismerésének és megvalósításának eszközeit. A skolasztikus teológiában az okosság „első díjat” kap (omnis virtus moralis debet esse prudens): benne látják a másik három alapját (auriga virtutum). Az okosság a lényeg, a valóság vizsgálatára vállalkozik. Ezért nem redukálható a hasznosra (bonum utile), hanem az emberi lét kiemelt helyének, nemességének (bonum honestum) isteni alapja. Ő a forrása annak, hogy a többi erény egyáltalán megvalósulhat. Az okosság tárja fel ugyanis a teremtett világban levő isteni „ideát”, az „ős-képet”. Ő teszi lehetővé, hogy Isten tervét az okos ember megvalósítsa. Feltár és informál tehát, s ezzel minden másnak forrása, „szülője”, mértéke és irányadója. A valóság értelmi felismerője, amely minden akarás és tett belső irányítója – vallja Aquinói Tamás. (Az értelem a valóságra – ipsa res – való tekintet, az emberi szellem/ értelem a valóságot felfogó ereje.)
Az okos magatartás forrása: az emberi értelem isteni adottsága, amolyan „ős-lelkiismeret”, ami lehetővé teszi a teremtett jó és igaz lényegének a felismerését. Végső soron tehát a teremtés helyes felismerése. Mégis: nem a lét végső forrására (Istenre) irányul, akinek valósága, lényege mindig rejtett marad, hanem utat, eszközt mutat feléje. „Parancsot” ad, irányt adó felismerést (recta ratio agibilium). A gyakorlati értelem igazítója (mint a kanti gyakorlati ítélőerő). Persze sokkal több az értelemnél! Nem egyszerű felismerés vagy tudás! A valóság helyes ismeretének a garanciája, ami magába foglalja a dolgok forrásának és céljának ismeretét, vagy legalábbis sejtését.
Csak az okosság teszi az emberi megnyilvánulásokat (felismerés – döntés – cselekvés) „teljessé”. Tamás ezért is látja az okosság előfeltételének a három isteni erényt: hit, remény és szeretet, kiemelve ezzel az okosság isteni forrását. Végül még hozzácsatol három záradékot: memoria – ami nem csupán emlékezés, hanem a dolgok létéhez való hűség is, ami meghagyja a dolgok lényegét, igazi voltát; docilitas – ami nem csupán tanulékonyság, hanem azon alázatos képesség, ami lehetővé teszi a nyitottságot a feltárulkozó létre, és a soleritas – azon teremtő erő, ami képes valamit beteljesíteni. (A felismeréstől a megvalósulásig a leghosszabb út vezet!) Csak így jut el „az intellektuális erény” az igaz(ság) bizonyosságára (certitudo veritatis). A teljes valóság mégsem lesz az ember birtokában: ez csak Isten számára adott! (Ezért köti össze Tamás az okosságot a gondviseléssel – providentia –, amiből egyébként magát az okosság szót – prudentia – is levezeti, rámutatva ezzel minden kezdet és vég forrására.) Ezen állítás kapcsán beszélhetnénk a bölcsességről is. Olyan rendkívüli tudást (önmagunk ismerete is!) értünk alatta, ami nem csupán a dolgok egymáshoz való helyes viszonyának ismerete, hanem azok végső rendeltetésének is. A világ, az itt-lét is Isten olyan ismerete, amelyből a helyes életvezetés forrásozik. Így jár a bölcsesség (sapientia) és a tudás (scientia) kéz a kézben. Isten ismerete viszont a negativitás (mindig előttünk kell lebegjen Isten mássága, kimondhatatlansága) köntösébe burkolózik: sosem lesz az emberi ismeret számára teljesen kimeríthető. A legmagasabb szintű tudás ezért a misztikus látásba, a szemlélődésbe torkollik.
Az okosság abszolút ellensége a taktikázó, számítgató ravaszság. Tamás számára, mégha a helyes célt is érjük el a valóság kizárásával, oktalanok vagyunk. Az okosság tehát nemcsak az emberi tettek kiindulópontja és célhoz vezető eszköze, hanem a valóság igazát megvalósító belső erő is. Ugyanakkor az önmegvalósítás útja is: a valóság felismerésében az ember része lesz a valóságnak, helyes/okos döntést hoz, és így jut el a helyes megvalósításhoz.
Összefoglalva: Tamás számára az okosság nem erkölcsi vagy morális magatartás, hanem létfilozófia! Az okosság nem más, mint a valóság felismerése, a lét milyenségének a meghagyása, ill. ennek a megvalósítása. Mindezt a Teremtő logikájának megfelelően. Mennyivel másabb mindettől a világ okossága! Hihetetlen információ és adatbank csarnokában ácsorog, csodával határos módon kombinálja ezeket – algoritmusok és programok segítségével, nem is sejtve az erkölcsi felelősséget, sem minden kezdetét és végső forrását.
Jitianu Liviu
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/1–2. számában a Fókusz rovat összeállítása részeként. (Összeállította: Bodó Márta, Szász István Szilárd)
