A tanítómester haja hófehér, bőre ráncos, emlékezőképessége hiányos. Csak szeretni nem felejtett el, és emlékeztetni másokat, hogy ő létezik. Ilyen tanítók lakják a Szent Erzsébet Idősek Otthonát, akiknek karácsonyi ünnepségére érkeztek meg hozzátartozóik. Ápolóik kórusa, hangszeres koncertje varázsolta az ünnepi hangulatot, jó volt a közös éneklés a díszes ebédlőben.
Volt sok öröm és volt sírás is – ezen a helyen gyakran előfordul mindkettő. Főleg, amikor hozzátartozók érkeznek. Most nekik volt nehezebb a lelkük, a találkozás örömét a lelkiismeret-furdalás váltogatta. Mindannyian, akik demens szerettüket jöttek látogatni, bár látták, hozzátartozójuk jó helyen van, feltették maguknak a kérdést: jól tettem, hogy másokra bíztam szülőm, férjem, dédnagymamám gondozását?
Az ünnepséget követő Alzheimer Cafén hangot is adtak érzéseiknek. Kiss Gabriella demenciakutató a rendhagyó eseményen egy kérdésre várt választ a résztvevőktől: mire tanít minket most az a személy, aki hajdan életünkben a mindent jelentette? Történetekbe csomagolva érkeztek a válaszok, melyek a sorstársaknak is üzenhetnek.
„Édesanyám három éve van itt. Tanít elfogadásra, türelemre, de leginkább az elengedésre.”
„Azért hoztuk ide édesanyámat, mert azt szeretnénk, hogy minél tovább éljen. Nem lehet otthon velünk. Itt tündérek kezében van, és arra tanít, hogy vigyázzunk magunkra, tudjuk gyakran meglátogatni.”
„Piroska néni férje vagyok, Marosvásárhelyről. Amíg fekete az út a Bucsinon, minden héten jövök. Köszönöm, hogy befogadnak.”
„Férjem van itt. Három évig rendeztem. Pedig úgy fogtam neki, hogy végigcsinálom.”
„Amíg gyerek voltam, nagymamám mindig ott volt velünk. Nehéz elfogadni, hogy most itt él. Már mindent ráhagyunk, nem bogarásszuk, hogy igaz-e, amit mond, csak jövünk, s éreztetjük, hogy fontos nekünk.”
„Döbbenettel vettem tudomásul, hogy apósommal valami nincs rendben. Akármekkora szeretettel, határtalan türelemmel gondoztuk, be kellett lássuk, hogy meghalad minket. Most, amikor meglátogatom, érzem, hogy ő rendben van. Arra tanít, hogy ha van egészség és szeretet, akkor semmi sem hiányzik az életünkből.”
„Sokat tépelődtem, hogy idősotthonba hozhatom-e édesanyámat. Jelet kértem Istentől: ha eljövök érdeklődni, és lesz üres hely, azt jelenti, hozhatom édesanyámat. Volt hely. Isten visszaigazolta, hogy jó a döntésem.”
„Szeptembertől van itt édesanyánk. Nehéz erről beszélni, nehéz elfogadni a leépülését. Próbáltunk mindent megadni neki otthon, de volt egy pont, amikor tehetetlenné váltunk. Köszönjük, hogy itt lehet.”
„Az idő, sajnos, telik, a betegségek jönnek. Anyósom demens volt, elment, most apósom van itt. Olyan hely ez, hogy sokszor arra gondolok, én magam is beköltöznék ide.”
„A diagnózistól a távozásig tanítják ők nekünk a legtöbbet. Mert írni, olvasni bárkitől megtanulhatunk, de ők most az igazi szeretetet, őszinteséget és türelmet tanítják nekünk.”
„Köszönjük, hogy időt adtatok gyógyulni, ezért nem szakadt szét a lelkünk.”
Forrás: Balázs Katalin/Gyulafehérvári Caritas
