Jézus a lábmosás gesztusában szemléletesen mutatta be számunkra, hogy miként kell embertársainkhoz viszonyulnunk. Bár az egyház Krisztus Király ünnepén Jézus uralkodói mivoltára világít rá, ez az azonban szolgálatot jelent, amelyre Jézus életével adott példát. A hatalom természetéről Máté-Tóth András teológust, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének alapítóját kérdeztem.
Jézus világosan fogalmazott, amikor a hatalomról beszélt, mert azt mondta, hogy aki első akar lenni, az legyen a többiek szolgája. Mégis sokszor azt tapasztaljuk, hogy amikor valaki hatalmi pozícióba kerül, mintha a jézusi kijelentést úgy értené félre, hogy aki első akar lenni, annak legyen mindenki a szolgája. Mi állhat ennek a hátterében?
Amikor Jézusnak ezeket a szavait olvassuk az evangéliumban, akkor nem hatalomtechnikai kijelentéseket hallgatunk, hanem egy isteni perspektívát. Ha Jézus ma beszélne, azt mondaná, hogy ne uralkodjatok, hanem legyetek menedzserek. A kijelentés logikája az, hogy Jézus gondolatvilágában minden hatalom egyedül a Mindenhatóé. Minden hatalom ebben a világban a Mindenható hatalmában való részesedés.
A hívek sokszor nem tudják, hogy joguk van jelezni az egyházi hatalmi visszaéléseket. Azt gondolják, hogy ha panaszkodnak, ha az ellenük elkövetett sérelmekkel szemben felszólalnak, akkor valami világi dolgot cselekszenek. Azt gondolják, hogy megbontják az egyháznak a vágyott egységét, megkérdőjelezik a felettes hatalom jogosultságát. Ez azonban nem így van. Az evangéliumban is olvassuk, hogy ha bajod van a testvéreddel, akkor először szólj neki négyszemközt, aztán hívj oda két tanút, és hogyha úgy sem sikerül, akkor vidd a közösség elé. Ezek működő folyamatok. Úgy gondolom, hogy az egyházi közösségek döntő többségében működik a visszajelzés, működik a ius murmurandi, a morgolódás joga, és azok az esetek kerülnek a sajtóba, ahol nem működik, ahol hiba csúszik a gépezetbe.
A másik, hogy mi itt, Kelet-Közép Európában, Magyarországon és Romániában is, amikor hatalmat hallunk, akkor elnyomó hatalmat értünk alatta. Ez a történelmi tapasztalat. Ebben a régióban évszázadokon keresztül mindig nagyhatalmak, nagy hegemóniák, nyugatiak, keletiek sokszor váltakozva rendelkeztek arról, hogy milyen módon kell lojálisnak lenni. Ha hatalomról hallunk, akkor azt halljuk, hogy valaki elnyomó, valaki pedig elnyomott. Az egyház hivatása és küldetése, hogy egy másik fajta hatalomfelfogást értsen és tanuljon meg, hogy elsajátítva bemutathassa a világban. A hatalom nem az elnyomást és elnyomottságot jelenti, hanem a fejlesztést, a támogatást, a kísérést, az erősítést, a felemelést, a segítést; a megbocsátás, a kegyelem és a megértés hatalmát. Ezek azok a viszonyok, célkitűzések, lelkiségi alappontok, amelyeket gyakorolni kell.
A szinodális folyamat, a szinódus a szinódusról nagyon jól megmutatta az egyházon belüli hatalomgyakorlásnak ezt a modelljét. Csak két pontot emelek ki. Az egyik, hogy kerekasztaloknál ültek a résztvevők, és a pápa is az egyik asztalnál ült résztvevőként. Nem mondott le a pápaságról, a tekintélyéről, de szimbolikusan is kifejezte, hogy ő az úton járó, a vándorló egyház egyik tagja, és a felelősökkel együtt keresi azt, hogy milyen viszonyok között milyen kihívások előtt áll az egyház, és milyen válaszokat adhat ezekre.
A másik, hogy a szinódus befejezését követően a pápa lemondott arról, hogy ő egy pápai dokumentumot készítsen elő, ehelyett a szinóduson a közösség vitájával és szavazásával létrehozott dokumentumot – mint ennek a közösségnek pápai hatalommal rendelkező tagja – aláírta. Ez egy egészen új szellemiség, egy régi-új szellemiség, az egyházon belüli szolgálat, Jézus szellemisége, aki azt mondta, hogy aki a legnagyobb akar lenni, az legyen mindenkinek a szolgája. A pápa pozíciójának a megjelölése latinul servus servorum Dei, Isten szolgáinak szolgája. Ez is erre utal.
A szinóduson egy másfajta hatalmi szemlélet van formálódóban. Milyen változásokat hozhat a konkrét egyházi életben, akár a saját helyi közösségeink szintjén a szinódus?
A nagy lehetőség abban áll, hogy átgondoljuk a szinódus záródokumentumának a szellemében azt, hogy hol is áll a közösségünk ma. Ezt az átgondolást félelem nélkül tehetjük. Ahogyan a pápa és a szinódus résztvevői nem féltek attól, hogy a kínos kérdésekről is beszéljenek, ugyanúgy nekünk sem kell félni. Azonban a szinódus munkamódszeréhez szorosan hozzátartozott, hogy nem csak vitatkoztak, hanem imádkoztak is. Amikor előjönnek a problémák, a feszültségek, a nehézségek, akkor nem szabad megállni ott, hanem amikor mindenkinek lehetőséget adtunk arra, hogy elmondhassa, hogy mik a tapasztalatai a helyi egyházi közösségben, utána meg kell állni, odaborulni a jó Isten elé, és imádságban odavinni ezeket a helyzeteket. Ilyenkor ráhajolunk az evangélium tanítására.
Az ilyen mondatokra épül az új modell, mint amit az imént is említettem, hogy „legyen mindenkinek a szolgája”. Ez az, amivel a közösségünk jelenlegi helyzetét, nehézségeit, valószínűleg azok megoldási irányait is meg fogjuk tudni találni. A világegyház, a kétmilliárd tagot számláló katolikus egyház egyik legmagasabb intézménye, a szinódus őszentségével, Ferenc pápával együtt erre adott egy modellt, hogy ez működik, ez lehetséges. És adott egy záródokumentumot, ahol aztán ezt végig lehet betűzni.
A szinódus záródokumentumában határozottan szó van a hatalommal való visszaélésekről. Itt sok tanulnivalót kapnak a keresztény híveink, egyházi közösségeink, egyházi vezetőink, hogy rálássanak arra, hogy a világi hatalom még akkor sem biztos, hogy az isteni hatalomfelfogás szerint működik, hogyha egyébként a szájával ezt hangsúlyozza, úgymond, „papolja”. Nagy a veszélye annak, hogyha az egyházi közösségek együtt lépnek a világi hatalommal, amely magát keresztényként aposztrofálja. Sokan úgy gondolják, hogy akkor nem szükséges a megkülönböztetés kritériumát használnunk, hogy nem szükséges az evangélium nagyítójával vizsgálni a világi hatalom működését, hiszen a táblára az van ráírva, hogy keresztény.
Ezzel kapcsolatban nagyon jól mondja a szinódus, hogy a keresztény szavak, a keresztény megjelölések önmagukban „nem jelentenek semmit”. A gyümölcseiről ismerszik meg a fa. Ha azt látjuk, hogy háttérbe szorultak a kicsik, a marginalizáltak, az elesettek, a menekültek, akkor gyanakodnunk kell. Hogyha a fennálló hatalom támogatja ezeket, hogyha a társadalmon belül nem a feszültséget szítja, hanem az együttműködést támogatja, hogyha a bonus communis megvalósításán, a közösségnek a javán, a közjón dolgozik, akkor mindegy, hogy hogyan nevezi magát, akkor az keresztény megközelítésben elfogadható. Biztos, hogy nem tökéletes, de elfogadható, támogatható. De hogyha valahol ennek az ellenkezőjét gyakorolják, és a hatalommal való visszaéléseket tapasztaljuk rendszerszinten, akkor a keresztény közösségeknek fel kell készülniük, hogy tisztességesen, az irgalom szavait használva, de nagyon határozottan föllépjenek a visszaélésekkel szemben. Ez keresztény kötelességük. Ez nem politizálás a politikának a negatív értelmében, amelyik csak a hatalmi harcról szól, nem. Ez a közéleti felelősség, ez az egyház, a kereszténység hatalmával való kreatív élés a társadalmi rendben.
Hogyan ismerhetjük fel azt, amikor mi vagyunk azok, akik visszaélünk a hatalmunkkal, és mit tehetünk ennek elkerülése vagy legyőzése érdekében?
Úgy vélem, hogy a legfontosabb ismérve annak, hogy az ember visszaél a hatalmával, akár mondjuk családapa- vagy családanyaként is, az az, hogyha már nem kérdezik és nem vitatkoznak vele. Ha azt tapasztaljuk, hogy hang nélkül tudomásul veszik, amit mondunk, az mindig annak a jele, hogy elnyomó módon használjuk a tekintélyt és a hatalmat. Ezért nagyon jó technikának tartom azt, hogy az ember kérjen mindig feedbacket, visszajelzést. A vasárnapi prédikációra gondosan felkészült plébánosok keressenek alkalmat arra, hogy megkérdezzék a híveiket, hogy mi a véleményük arról, amit mondtak. Amikor az egyházközségi képviselő-testületben, egyháztanácsban a pap kifejti a véleményét, utána kérdezze meg a többieket, hogy nekik mi a véleményük. Amikor az iskolákban a tanárok különböző döntéseket hoznak, vegyék komolyan a diákképviseletet, hallgassák meg, hogy mit mondanak a gyerekek. Sokszor a legkisebbek találják leginkább fején a szöget.
A visszajelzés egy olyan technika, amit Ferenc pápa nagyon komolyan alkalmazott a szinóduson: az egyházi tanítással és a felvetésekkel kapcsolatos visszajelzésekről szólt a történet. Ez nem azt jelenti, hogy lemondunk a felelősségről. Nem hátrálunk ki a felelősség terhe alól. Nekünk kell meghozni a döntést, akik ebben a pozícióban vagyunk, de a döntés előkészítési folyamatába minden eszközzel be kell vonni a velünk, a körülöttünk élőket. Ezzel biztosíthatjuk, hogy a Szentlélek valóban ott fújhasson, ahol akar.
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/47-es számában a Fókusz-összeállítás részeként.
