A háromszéki Kézdiszentlélek községben, 1927. augusztus 21-én született, a Perkői-kápolna alatti nagyközségben. A vajdahunyadi ferences hittudományi főiskola papnövendéke volt, amikor az 1948-as kultusztörvény betiltotta a főiskola működését, a rektor, Bálint Salvator azonban a tiltás ellenére még tovább vezette az intézményt. Ezt a kommunista hatóság megelégelte, és felheccelt ,,civilek” által 1949 őszén szétverette a főiskolát. Bartók Albert ezután 1951-ig kényszermunkás volt. Amikor 1951. augusztus 20-án az összes erdélyi ferencest a máriaradnai kolostorba internálták, akkor a vajdahunyadi főiskola növendékei a tanáraik után szöktek, majd amikor 1952 tavaszán a körülbelül 120 erdélyi ferencest három kolostorba, Körösbányára, Esztelnekre és Désre osztották szét kényszerlakhelyre, akkor a tanári kar és a ferences papnövendékek Désre mentek. Itt, az állami hatóság előtt titokban, tovább folyt a teológiai képzés. Nagy hit kellett ehhez, mert Romániában nem volt szabadlábon lévő püspök, aki pappá szentelhette volna őket. De — ahogy ezt Albert atyától hallottam — folytatták tanulmányaikat, mert tudták, hogy ha Isten ad hivatást a papságra és a szerzetességre, akkor püspököt is ad hozzá, aki majd felszenteli őket. És kaptak püspököt, mert a nemzetközi nyomás hatására 1955-ben szabadlábra helyezték Márton Áront.
A titkos papnövendékek első csoportját 1956-ban, Désen szentelte pappá Márton Áron, amikor meglátogatta az internált ferenceseket. Márton Áront ezután, 1957 júniusában gyulafehérvári kényszerlakhelyre utasították, és a titkos papnövendékek második csoportját, köztük Bartók Albertet, a gyulafehérvári püspöki kápolnában, titokban szentelte pappá. Ahogy Albert atya elmondta, ehhez nekik Désről el kellett szökniük Gyulafehérvárra.
A pappá szentelése után még az 1964-es amnesztiáig, 1951-től tehát összesen 13 évig kényszerlakhelyen élt.
Ha az ideális, krisztusi lelkipásztort akarjuk megmintázni, ahhoz nyugodtan lehet ajánlani Bartók Albertet. Igehirdető papként a diktatúrában is megvalósította Jézus parancsát: ,,hirdessétek a háztetőről is” (Mt10,27). Az evangéliummal nem lehet elrejtőzni, láthatóvá és hallhatóvá kell lenni. Prédikátorként nagyon sok népmissziót tartott, amivel egyházközségeket mozgatott meg, ahová hívták, oda elment. Ifjúsági lelkipásztorként sok papi hivatást ébresztett. Fontosnak tartotta a családi lelkipásztorkodást, tudta, hogy a hit továbbadásának elsődleges helye a család. Nem elég, ha a gyermek hittanra jár, hasonlóan fontos a szülők hite is.
A benne lévő derű az evangéliumot — jó hírt, örömhírt — sugározta, humorérzéke életszeretetet ébresztett még a legnehezebb időkben is. Dolgozott a szórványban, dolgozott Székelyföldön, dolgozott nagyvárosban, Kolozsváron is. 2002-ben a csíksomlyói pünkösdi búcsún százezreknek prédikált, de ha egy-két emberért kellett útra kelnie, akkor ment.
Különleges igehirdető és kapcsolatteremtő képességével megérintette a szívét mindenkinek, akivel találkozott.
Virt László
