Az októberi püspöki szinódus hét magyar résztvevője egy panoráma riport-sorozatban mutatja be személyes tapasztalatain keresztül a szinodális út értelmét kereső nagy összejövetelt. Október 23-án szerdán délben Mohos Gábor püspök osztotta meg a Vatikáni Rádió mikrofonja előtt a gondolatait.
Püspök atya, ezt a szinódusi együtt-járást már három és fél hete végzitek, minden nap, még vasárnapra is jut program. Ez a szinódusi menet kimerítő, fárasztó számotokra…?
Mindenképpen nagyon intenzív ez az időszak, van benne egyfajta, főként szellemi fáradtság, de ugyanakkor van benne valami frissesség és öröm, tehát a lelkület ellensúlyozza azt a részt, ami igénybe veszi szellemileg – úgy egészében véve – az embert, hiszen sokféle idegen nyelvet követni, hosszasan odafigyelve egymásra, ez mindenképpen egy igénybe vevő feladat.
Örömet is lehet látni…?
Igen, én azt hiszem, hogy mi ezt tapasztaljuk, nem mindenkin egyformán, mert nem vagyunk egyformák, nem mindenki mutatja ki ezt egyformán, de én azt hiszem, hogy ez alapvetően tapasztalható.
A te kiscsoportodban hányan vagytok, mutasd be őket, mesélj róluk…
Két csoportban is voltam az elmúlt időszakban, én arról beszélnék, amiben az elején és a végén részt vettem, ez a jelenlegi csoportom, amiben most tizenegyen vagyunk, plusz a tizenkettedik egy moderátor szerepet betöltő hölgy. Ez egy olasz nyelvű csoport, benne van egy brazíliai bíboros, aki Latin-Amerikának a lelkiségét meg az ottani egyházi helyzetet képviseli. A bíboros meséli, hogy náluk nagyon sok szegény van az egyházmegyében, akik maguk szerint már nem is csak szegénységben, hanem nyomorban élnek, és ők a lakosság nyolcvan százaléka. Aztán van egy mexikói püspökünk, aki szintén a latin-amerikai lelkületet hozza el számunkra. Van köztünk egy horvát segédpüspök, nekünk egy közeli vidékről. Van köztünk egy olasz kapucinus püspök, aki a Közel-Keleten, az Egyesült Arab Emírségekben az ottani katolikus közösségeket vezeti, ami egy nagyon-nagyon sokszínű közösség. Kérdeztem tőle, milyen rítusok vannak ott, s azt mondta, hogy „az összes”. El tudom képzelni, hogy – akár a világ különböző tájairól eredő nemzeti hovatartozást tekintve, akár a katolikus egyházon belüli hagyományok és rítusok tekintetében is – nagyon sokszínű a közössége. Aztán ott van Francesco Coccopalmerio bíboros, aki már nyugállományban van, ő az egyházjog szakértője, a Törvénymagyarázó Pápai Tanácsnak volt korábban a vezetője. Matteo Zuppi bíboros is nálunk van, aki az Olasz Püspöki Konferencia elnöke, bolognai érsek. Velünk van Bertram Meyer érsek Augsburgból, aki a német egyházi valóságot képviseli, Sławomir Oder lengyel püspök Lengyelországot képviseli, több társával együtt. Ott van velünk Nin Güell katalán bencés atya, aki az athéni keleti rítusú püspökségnek a püspöke, és köztünk van még Houda Fadoul nővér, aki Egyiptomot képviseli.
És persze ott van köztük Mohos Gábor püspök is Magyarországról és ott a szinóduson közösen figyeltek egymásra, hallgatjátok egymást, aztán jönnek a szünetek, amikor lehet kávézni és beszélgetni egymással. Ilyenkor születnek barátságok köztetek?
Azt hiszem, hogy nagyon mély barátságokhoz több idő kell, de egyfajta nyitottság, egymásra odafigyelés, egy-egy mosoly, tehát egy mélyebb kapcsolat mindenképpen kialakul a csoport tagjai közt, hiszen itt azért mi hosszú időt töltünk együtt és megosztjuk egymással a mélyebb gondolatainkat a hitünkről és az egyház jövőjéről, tehát mindenképpen mélyülnek a kapcsolatok.
Kialakult-e köztetek az a bizalom, melyben mindenki el meri mondani még a személyes véleményét is a többiek előtt?
A mi csoportunkban ez elég jól működik, de ez csoportfüggő is…
Akár kritika is elhangozhat?
Nyilvánvalóan itt alapvetően be vannak „csomagolva” a dolgok és mi „nem esünk egymásnak”, hanem udvarias, finom stílusban szólunk, de én azt hiszem, hogy tényleg el lehet mondani a véleményünket. Amint elmondtam a csoportunk tagjairól, igen sokszínű a csapat és nagyon sokféle valóságot képviselnek, vagy olyan helyről jönnek, ahol nagyon eltérőek a körülmények, de ezt ki-ki ki tudja fejezni, és azt látom, hogy elég befogadó a közeg egymás meghallgatására. Talán ez az egyik legszebb tapasztalata a szinódusnak, egymás nyitott meghallgatása és befogadása.
Minthogy ez egy hosszú folyamat, hiszen tavaly kezdődött és most van a második, záró-fejezete, mi az, ami nektek és neked különösen erőt ad és bátorít?
Jobban tapasztalom most, mint tavaly, de nyilván tavaly is így volt, hogy a jó Isten itt van köztünk. Ezt most valahogy kézzelfoghatóbban élem és tapasztalom meg a mindennapi szinódusi munkánk közepette…
…akkor hát ez egyfajta, kegyelemmel teli, Istentől megáldott út, vagy ilyen érzés…?
Hogy Isten itt van közöttünk! Isten itt van köztünk! Ezt leginkább ott tudom tetten érni, hogy a hozzászólásokban valahogy „felcsillan a hit” és ez a legkülönbözőbb hozzászólásokban meg tud jelenni. Nyilván nem mindegyikben és nem mindenhol egyformán éli ezt meg az ember, hiszen vannak olyan hozzászólások, ahol ezt kevésbé érzékeljük, de összességében azt hiszem, mi sokféle formában döntően megtapasztaljuk azt, hogy Isten szeret minket, mégiscsak az ő egyháza vagyunk a magunk sokszínűségével, különbségeivel, de mindannyian az ő szeretett gyermekei vagyunk, mert ő atyai szeretettel itt van közöttünk.
Milyen tapasztalatok, felismerések születtek e három hét során, amelyek jelentősebbek a számodra?
Nekem mindig tágítja a látókörömet egy-egy ilyen alkalom, megismerni olyan embereket, akik egészen más kulturális, de mégis katolikus valóságot jelenítenek meg a személyükön és a tapasztalataikon keresztül. Ilyen szempontból ez nekem mindenképpen „pozitív tapasztalat”, illetve ez segít jobban értékelni és elhelyezni magunkat ezen a nagy palettán, ahol az egész világ megjelenik, segít minket a saját értékeinket jobban észrevenni, azt jobban értékelni és megbecsülni azt, amink van, amit kaptunk, például a tanúságot tevő, áldozatot hozó előttünk járó generációktól.
Ha ki lehetne és ki kellene emelni egy mozzanatot, ami beszédes, mint csepp a tengerben, amely tükrözi az egészet és ami fontos volt, akkor te mit mondanál?
Nemcsak egy mozzanatot emelnék ki, hanem „a mi csoportunk egységét”, ami nem magától értetődő. Ma és tegnap a záródokumentumhoz benyújtandó módosító indítványokon dolgoztunk, és gyakorlatilag az összes módosító indítványt – függetlenül attól, hogy ki is vetette fel azt a csoportból – átbeszéltük, időnként kicsit módosítottunk rajta, ami tényleg egy valódi csoportmunka volt, de végül az összeset egyhangúan elfogadtuk, ami messze nem jellemző minden csoportra. Tényleg bele tudtunk helyezkedni egymás fölvetéseibe, tudtunk segíteni azt jobban megformálni, egy kicsit átalakítani, de a végén mindig olyan konszenzusra jutottunk, hogy mindannyian egyetértettünk annak a módosító indítványnak a formájával és tartalmával.
Pár nappal a zárás előtt mi az, amit lelkesen és örömmel viszel haza és amit megosztasz majd a papjaiddal és a híveiddel?
Én leginkább ezt az – amit így fogalmaznék – „hívő, egymásra való odafigyelést” viszem haza, ami nem egyszerűen csak egymás meghallgatása. Ez a Szentlélekben való beszélgetés, ami tényleg működni tud és ez rajtunk múlik, hogy működik-e, hogy mi hogyan vagyunk jelen, akik egy csoportot vagy egy nagyobb közösséget alkotunk. Én ezt szeretném hazavinni, ami nem is olyan egyszerű, mert én itt átéltem egy olyan tapasztalatot kétszer egy hónap alatt, amit nem olyan könnyű „csak úgy” hazavinni, és azt beültetni a gyakorlatba, mert ez egy komolyabb kihívás
Egyébként tervezed, hogy elmész közéjük és mesélsz nekik a szinódusról?
Nekem már vannak meghívásaim, amikor hazamegyek, hiszen különböző helyekről már hívtak, hogy megosszam velük a szinódus tapasztalatait. De visszatérve erre a „hívő odafigyelésre”, volt egy ilyen megfogalmazás itt a szinódus során, hogy „mi azt keressük együtt, amitől lángol a szívünk”, mint az emmauszi tanítványoké, amikor a feltámadt Jézussal találkoztak. Tehát úgy figyelünk oda egymásra, hogy közben azt keressük, hogy a Szentlélek hol lobbantja lángra a szívünket, egyikünkét és másikunkét is. Azt hiszem, hogy ez a legszebb tapasztalatok közé tartozik, ez persze nem mindennapos itt a szinóduson sem, de az ember itt most jobban tetten tudja érni és azt hiszem, hogy valahogy ezt az utat kell járni. Úgy gomdolom, a legnagyobb kihívás itt az egész szinódussal kapcsolatban, hogy jó, nagyon szép gondolat, hogy hallgassuk meg egymást mindenféle szinten és hallgassunk jobban egymásra, csak az a 24 óra, amiből egy nap áll, korlátoz bennünket, ezért meg kell élnünk azt is, hogy a földön azért a mennyország tökéletességét mégem tudjuk megvalósítani.
Köszönöm a beszélgetést, a tapasztalatok megosztását, és még hajrá, sok erőt hozzá, utána pedig örömteli megosztást otthon azoknak, szeretettel várnak haza.
Köszönöm.
Vértesaljai László
Forrás és fotó: Vatican News