„Ők nem színészek, nincs drámai képzettségük, csak annyi, amennyit a projekt keretén belül szereztek, tehát ne várjatok itt eget rengető, nagy színháziasságot, viszont az ő tiszta gondolataikat, érzéseiket kiteszik elétek a színpadra, és kérlek szépen, hogy legyetek velük gyöngédek” – konferálta fel Bekő Fóri Zenkő színművész és ifjúsági mentor a székelyudvarhelyi Üvegfigurák színjátszó kör és a székelykeresztúri középiskolások egy csoportjának Miben más? és Slambe megyünk a világgal című előadásait. A Gyulafehérvári Caritas Fiatalok a változásért projektjének keretében megalkotott produkciókat ezúttal a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjai és tanárai tekinthették meg.
A közönség jóindulatát megnyerő felvezetőre nem csupán azért volt szükség, mert az előadók laikus fiatalok, hanem azért is, mert rendkívül érzékeny, személyes életükből merített tapasztalatokat hoztak az egybegyűltek elé. Bár egységesen fehér-fekete ruházatban jelentek meg a színpadon, amikor elénekelték az őket ért, közel száz szóbeli bántalmazásból született dalt, lényük teljesen lemeztelenedett előttünk. Erő és lélekjelenlét sugárzott sebzettségükből, a felvállalás gesztusából fakadó, kihívó daccal keveredve. Zavarba jöttünk. Nem tudni: a magát tisztán megmutató emberi lélek érzékelése, vagy a fülbemászó dalba fogalmazott, pusztító gondolatáramlat váltotta ki belőlünk a kényelmetlenség és zavartság érzetét, majd később a sokkot. Hiszen több nap múlva is visszhangzott bennünk az előadáson berögzült negatív mantraáradat: „Én lennék a legboldogabb, ha nem kelnél fel holnap. Túl intenzív vagy. Olyan vagy, mint egy elszalasztott csicska. Se anyádat, se apádat nem érdekled. Idegesítő. (…) Nem azért, de nem vagy valami világszépe. Csúnya vagy. Problémás. Fárasztó. Idióta. Nyomorék. Bolond. Kutyaképű. Nem normális. Hiperaktív. Rendetlen. Árva. (…) Semmi kitartás nincs benned. Talán, ha kivasalnád, szép lenne. Szánalmas, undorító ember vagy. Kiszívod az emberekből az életet. Nem vagy kemény, nem vagy könnyű eset. Miért nem vagy olyan, mint a többiek?”
Mindez csupán egy töredéke a dalnak. Vajon hány szóbeli agresszió emléke lappang még bennük hangtalanul? Az abúzusnak milyen más nyomai rejtőzködnek még lelkükben? Ebből is mutattak jeleneteket. Testbeszéddel, mozgással, jól olvasható gesztusokkal játszottak el olyan helyzeteket, amikor kiközösítettek valakit a bőrszíne, kora vagy női volta miatt. Megmutatták, hogyan működik a sértések láncolata, miként szül további agressziót egy rosszindulatú megjegyzés, és hogyan válik agresszorrá az egykor bántalmazott áldozat.
Az előadásnak volt egy látványos koreográfiára épített része is, amikor a fiatalok hosszú sorba rendezett székeken ülve adtak elő egy rendkívül szép, stilizált gesztussort, amelyet Ruszuly Ervin mozgásművésszel közösen alkottak meg az ifjú előadók. Intenzíven feltörő emlékeket, csattanó pofonok hevét, kiadott vagy visszafojtott érzések indulatát lehetett sejteni a lendületességében és szaggatottságában váltakozó mozdulatok mögött. Az életteli mozgáselemek lüktetését az előadás szerves részét képező zene húzta alá, amelyet Vincze Tímea bábszínész irányított a kulisszák mögül.
Erős jelenetek következtek. A fiatalok szétszéledtek a közönség soraiban, és slamelni kezdtek. Egyazon időben, a terem különböző pontjaiban mondták el az előzőleg Győrfi Kata költő segítségével összeállított slameket. A szabadság, a közösségbe való beilleszkedés, az elfogadottság-elutasítottság és az önazonosság témáit érintő verseket refrénszerűen tagolta a nőiességet és a női léthez kapcsolódó sztereotípiákat feszegető, „Lány vagyok” kezdetű szöveg. Ebből osztunk meg egy részletet: „Lány vagyok. Mert kedves, csinos és gondos vagyok. Lány vagyok, mert hallgatok. Nagyon-nagyon ügyesen. Lány vagyok, mert mindig szorul a számodra elegendő türelem. Lány vagyok, mert én vagyok a család szépe, lány vagyok, mert van bennem kellő béke. (…) Lány vagyok, tehát ítélkezel a testem felett, és én is ítélkezem a testem felett, mintha bármit is számítana az a plusz két kiló, amit karácsonykor szedtem fel, vagy az az aprócska bőrhiba, ami megjelent a testemen. Mehet a külsőm Alkotójára az átok, amennyiben a mellem mérete az, ami meghatároz. De szegény testemet én már annyit büntettem, csak azért, mert kislánynak születtem”.
Bábeli volt a hangulat. És a hangzavar. Célzott figyelemmel lehetett csak megérteni egy-egy előadóművész közlését. Azt is csak rövid ideig, amíg egy másik művész szavai el nem csábítottak bennünket. Alkalmazkodtunk mindennapjaink hangszennyeződéseihez. Fel sem tűnik a hangok zűrzavara. Hogy zavarban élünk. Zajban. Káoszban. Sokszor még az sem tudatos, hogy irtózatosan zavar. A láthatatlanná, szeretetlenné válás kétségbeejtő félelmétől hajtva egyszerre beszélünk, egyre hangosabban, egymást túlharsogva, és tudatosan lesüketítjük magunkat: ne kelljen meghallgatnunk másokat. Ha kíváncsiak és nyitottak vagyunk egymás közléseire, kihívás számunkra meghallani és dekódolni az üzeneteket. Hangzavaros életmódunk természetellenessége és életidegensége megdöbbentő és felháborító érzések formájában tör ránk az előadás során, miközben próbáljuk megérteni a továbbgondolásra és újfajta, emberibb viselkedésre ösztönző slameket. Így vész el a fiatalok hangja, véleménye, segélykiáltása társadalmunk széles közönségében.
Forrás: Gyulafehérvári Caritas/Orbán Júlia
