Az Elfogy a levegő című filmet a szovátai születésű Moldovai Katalin rendezte. A filmet eddig húsz nemzetközi díjjal jutalmazták. Középpontjában egy, a kollégái és diákjai által is értékelt irodalomtanárnő, Ana (Krasznahorkai Ágnes) meghurcoltatása áll. Az alábbiakban beszélgetést olvashatnak a rendezővel, aki a filmben ábrázolt félelem, megfélemlítés egyéni és társadalmi működésmódjáról mesél (a beszélgetést nyomtatott formában a Keresztény Szó 2024/4. számában olvashatják). Pedagógusjelöltek reflexiói következnek az interjú után. Hogyan, mitől, hol és miért félünk? Gyáva, meghunyászkodó társadalomban élünk? Miért marad oly sokszor egyedül, miért fogy el a levegő akörül, aki fel meri vállalni, hogy szembemegy a megszokással, az igazságtalansággal?
Anát az egyik szülő váratlanul feljelenti az igazgatóságon a francia szimbolizmushoz kapcsolódó film, a Teljes napfogyatkozás kiegészítő anyagként való ajánlása miatt. A szülő a két 19. századi francia költő, Paul Verlaine és Arthur Rimbaud testi-lelki kapcsolatának láttatása miatt kifogásolja a film 11. osztályos diákoknak való ajánlását. A tanárnő fellebbezése láncreakciót indít el: lassan az iskola igazgatónője és kollégái is elfordulnak tőle. A durva kirekesztés Ana emberi kapcsolatait és egzisztenciáját is próbára teszi. A 2024-es Bolyai Nyári Akadémia keretében szervezett római katolikus hittantanári továbbképző központi témája az értékelés volt. A tanárok értékeléséhez kapcsolódott az Elfogy a levegő című film közös megtekintése, majd azt követően a Moldovai Katalin rendezővel való beszélgetés.
A filmvetítés után hosszú percekig tartó, sokatmondóan néma csend volt a teremben… A film minden tanárra nagy hatással volt, ezt az éjszakába nyúló beszélgetésben ki is fejtették. A találkozó (miként a továbbképző legtöbb programja) a filmforgatás helyszínén, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban zajlott.
Beszélgetés Moldovai Katalinnal, az Elfogy a levegő című film rendezőjével
A szovátai születésű, jelenleg Budapesten élő Moldovai Katalint a hittantanárokkal való beszélgetés másnapján hívta Ozsváth Judit interjúra. Ez a beszélgetés elsősorban nem a filmkészítés részleteire fókuszált, hanem a filmben megrajzolt problémákat járta körül.
A hittantanárokkal folytatott esti beszélgetés során elmondtad, hogy egy, a Transindexen olvasott cikk szolgált alapul a filmed forgatókönyvéhez. Az a 2017-es írás arról számolt be, hogy egy tordai iskolában meghurcoltak egy tanárt az általa megnézésre ajánlott film miatt. Miért láttad fontosnak ezt a történetet filmre vinni?
Úgy gondolom, hogy az, ami abban a tordai iskolában történt, bármilyen intézményben, bárhol megtörténhet, ahol hierarchikus rendszerek vannak. Abban az iskolában ki volt írva egy szlogen („A jövő nemzedékét képezzük a szabadság nevében”), azt át is vettük a filmbe. Nagyon keménynek tartottam ezt és egyre jobban érdekelt, hogy hogyan jelennek meg ezek az ellentmondások. Éreztem, hogy vannak mélyebb rétegei ennek a történetnek, amiket a filmben fel lehet tárni. Különösen a félelmi mechanizmusok érdekeltek engem ebben a történetben és azon túl is. Hogyan örökítjük át ezeket a félelmeket? – ez volt a fővonal nálam.
Hierarchia nélkül azért nehéz elképzelnünk az életet…
Hierarchiára szükségünk van és a szabályok is kellenek, csakhogy nem mindegy az, hogy egy megtartó hierarchiát építünk vagy egy despotikus hierarchiát, mert a kettő között nagyon nagy a különbség. És nagyon-nagyon kevesen tudnak jól bánni a hatalommal. Ezzel rengeteg irodalmi mű is foglalkozik. Shakespeare Halmetje is a hatalomról szól és arról, hogy miként változik meg annak a viselkedése, aki magas pozíciót és hatalmat kap. Az én meglátásom szerint sokan nem tudják jól használni ezt a hatalmat, nem tudják építő jellegűen a közösség javára fordítani ezt az ajándékot. Mert a hatalom tulajdonképpen egy ajándék, amit a közösség javára és annak fejlesztésére kellene fordítani. Sajnos nem minden esetben ez történik, mert bejönnek egyéni érdekek, amelyek felülírják a közösségi érdekeket. Személyiségében, gondolkodásmódjában nagyon-nagyon magas szinten kell legyen egy személy ahhoz, hogy a hatalmat jól tudja használni, és hogy ne az egyéni érdek írja fölül a közösségi érdeket. Hogy az énből kilépve tudjon úgy gondolkozni, hogy mi mindnyájan egy egésznek a részei vagyunk, és ezt az egészet kell fejleszteni, nem pedig az egyéni érdekek kell előtérbe kerüljenek.
Az esti beszélgetésben ezt próbáltuk körüljárni. Az látszott, hogy szinte mindenki „érintett” valamiképpen. A filmvetítés utáni döbbent csendből indítottunk, aztán pedig alig tudtunk véget vetni a beszélgetésnek… Te hogyan értékeled az ott tapasztaltakat?
Diagnosztizálni nem tudok, mert nem vagyok pszichológus. Lehet, hogy a félelem megnyilvánulása volt az, hogy bár – beleegyezésükkel – előre be lett harangozva a közösségi médiában a beszélgetés közvetítése, mégsem tudtuk megtenni, mert a filmet megnézve többen nem vállalták ezt fel. Nyilvánosan sokszor nem merjük vállalni a dolgokat. Sajnos még mindig ott az emberekben a félelem, mert – gondolom, hogy – azzal szemben, aki a magasabb pozícióban lévőről vagy a magasabb pozícióban lévőnek mer valamit mondani, retorzió fog történni. Én azt láttam, hogy ennek az eshetősége az első perctől kezdve ott lebegett a levegőben. Nem kapcsoltuk be a kamerát, nem lett közvetítve, és így feloldódtak a jelenlévők és megosztottak személyes történeteket, amelyek velük történtek meg. Egy bizonyos határig mertek őszinték lenni. Ettől volt nagyon jó ez az alkalom.
A hittantanárnak nemcsak tanítania, de – minden más tanárnál hangsúlyosabban – gyógyítania is kell. Ahhoz pedig, hogy valaki lelkileg gyógyítani tudjon, nagyon egészséges lélekre van szükség. Szerepjátszás nélkül, egészen tisztán és önmagával kongruensen, a jó Istenre és a gyermekekre nyitottan kell jelen legyen az osztályteremben. Sebeket márpedig kapnak, kapunk, és ezek éppen az előzőket akadályozhatják…
Ha személyként nem vagyok egész, nem vagyok önazonos, nem gyógyítottam meg a sérült részeimet, akkor nagyon nehezen tudok gyógyítani. Úgy gondolom, hogy gyógyítani csak akkor lehet, ha már sikerült ezeket a sérüléseket feloldani önmagunkban. Ehhez nagyon erős önreflexió kell és nagyon erősen szembe kell nézzünk önmagunkkal. És az egy fájdalmas folyamat, amikor az ember a saját árnyoldalát kezdi el észrevenni. Sajnos nagyon sokan nem lépik meg ezeket a lépéseket és így belemerevednek egy szerepbe, és azt gondolják, hogy a pozíció vagy a szerep majd mindentől meg fogja védeni őket. Merthogy az feljogosítja őket arra, hogy bármit is csináljanak. A diákok azonban nagyon könnyen kiszúrják azokat, akik szerepből próbálnak megnyilvánulni. Emlékszem, hogy amikor én tinédzser voltam, nagyon könnyen észrevettük azt, hogy ki az, aki önazonos, és ki az, aki őszinte és tényleg ott van, és azért van ott, hogy valamit közösen alkossunk, létrehozzunk.
A filmben ezt szépen ábrázolod. A diákok jól tudták, érzeték ki áll a legközelebb hozzájuk, és azt is, hogy ki nem… Hogyan születtek meg benned/bennetek ezek a karakterek?
A forgatókönyvet ketten írtuk Palóczi Zitával, és közben nagyon sokat beszélgettünk saját diákkori élményeinkről. Meg másokat is megkérdeztünk erről és kértük, hogy mondják el, milyen tanártípusokkal találkoztak. Zitának és nekem is voltak jó pedagógusaink, de sajnos iszonyatosan kevés. A többiek elmondásából is az szűrődött át, hogy nagyon kevés volt az igazán jó pedagógus, aki a diákokért volt ott és nagyon tudta motiválni őket. Mi Anát, a főszereplőt egy ilyen pedagógusnak képzeltük el, aki egészen ott van a diákokért és szívvel-lélekkel gyakorolja a hivatását. Mert hivatásként éli meg azt, hogy tanár. Ugyanakkor ennek az ellenpólusát próbáltuk archetipikusan megjeleníteni a biológiatanárnőben, aki bele van merevedve egy szerepbe. És mivel ez egy hierarchikus rendszer, ahol a tanár fennebb van a hierarchiában, mint a diák, ő megenged magának olyan dolgokat is, amelyek megalázóak a diákok számára. Nagyon érzékeny ez a mezsgye, ez a határvonal, hogy mi az, ami pozícióból még megengedhető és mi az, ami már nem. A probléma mindig abból lesz, ha megtörténik a határátlépés és az intézmény nem lép fel ellene vagy ezt nem tekinti határátlépésnek. Sok ilyen történetet hallunk. A tanárok és a diákok is kerülhetnek ilyen helyzetbe. A mi filmünkben Ana került egy ilyen helyzetbe.
Az esti beszélgetésből kijött, hogy a tanárok, a hittantanárok is kerültek ilyen helyzetekbe… Anának az az egy alternatívája maradt, hogy kilép a rendszerből. Dehát minden, hivatástudattal dolgozó, a diákjaiért jelen lévő tanár nem léphet ki…
Azt nagyon jól tudom, hogy a filmen ábrázoltak bárhol és bármikor, bármilyen téma kapcsán megtörténhetnek. Mindig el szoktam mondani, és az este is elmondtam, mert nagyon fontosnak tartom: én a félelmi mechanizmusokat akartam ábrázolni a filmben. Nekünk van egy elég nagy történelmünk, közel ötven évünk, amit egy diktatúrában töltöttünk el. Az onnan örököltek sajnos nem tűntek el a társadalomból, hanem tovább élnek. Ezért van az, hogy ha ilyen helyzetbe kerülünk, akkor ösztönösen elkezdünk meghunyászkodni. Mert valamiért mindig félünk attól, aki magas pozícióban van. Van egy ilyen történelmi lenyomatunk és tudatunk, hogy az árthat nekünk, a pozíciójából kifolyólag. És ahhoz idő kell, hogy ez – generációkon keresztül – feldolgozódjon. Az én nagyszüleim generációja telibe elkapta ezt az időszakot, a szüleim beleszülettek, mi vagyunk a harmadik generáció, akik épphogy a végét elkapták, és vannak, akik már utána születtek. De ezeket a félelmi mechanizmusokat még mi is hordozzuk és tovább is adjuk. Számomra éppen az volt nagyon kemény a film alapjául szolgáló történetben, hogy bebizonyította: nemhogy nem tűntek el ezek a mechanizmusok, de intézményi szinten élnek és tovább is adódnak. És olyan, mintha ez normális vagy teljesen természetes lenne, miközben nem az. Én sokat gondolkoztam azon, hogy miért gondoljuk azt nagyon sokan, hogy ez természetes? És arra következtetésre jutottam, valószínűleg azért, mert nekünk egy nagyon nagy tudásunk van erről a kommunizmusban eltöltött időszakról, amikor ez volt a „természetes”…
Szinte belénk van kódolva ez… A filmben is nagyon jól mutattad, hogy a gyerekek sem merték már vállalni a véleményüket… A gyerekek is féltek…
A valóság még a filmnél is keményebb volt. Többször hívták be az iskolába a diákokat, és egyik alkalommal a szülők is ott ültek mellettük. A diákok kaptak egy kérdőívet, amin értékelni kellett a tanárnőt. De mivel a szülők ott ültek a XI.-es diákok mellett, ezért ők nem merték azt írni, amit valójában gondolnak. Mert meg akartak felelni a szüleiknek. Nem akarták elveszíteni a szülők szeretetét… Ez sok szempontból meg is magyarázható, meg érthető is. Aztán utólag bocsánatot kértek a tanárnőtől, hogy ne haragudjon, rosszul értékelték, de ők féltek a szüleiktől… Ilyen szempontból ez is egy átvitel. Ezt veszi át a következő generáció…
Félünk. Pedig a Bibliában talán 365-ször ott a felszólítás: „Ne féljetek!” Egészen biztos, hogy nem véletlenül van ez így. A szeretet, a belső szabadság nem ismerheti az ilyen jellegű félelmet…
A félelmeinken nagyon nehéz túllépni. Én nagyon sokat dolgozta a félelmeimmel és még ma is sokat dolgozok a félelmeimmel. Ha túllépünk a félelmeinken, igazából már a bátorságba fogunk belépni, és ott kezdődik a szabadság. Nagyon nehéz ezt egy olyan rendszerben megcsinálni, ahol úgymond a félelem kultusza él, illetve azt éltetik tovább. Sokszor talán nem is tudatosan csináljuk, hanem a hozott minták, berögződések alapján. Az én elképzelésem szerint, ha lenne egy ideális társadalom, egy ideális rendszer, akkor valószínűleg olyan vezetőink lennének, akik a közjóért, a közért tennének meg dolgokat, így az egyéni érdekek feloldódnának. Jézus is sokszor ez ellen szólalt fel és ez volt az, amit ő is ostorozott. És eltelt kétezer év és ugyanott tartunk. Persze sok minden változott, de a lényeg nem. Ma nem nyilvánosan fognak valakit megkövezni, erre vannak már kifinomultabb módszerek is.
Jézus éppen önmagától szabadítja fel az embert. Mert az Isten csak úgy ismered fel, ha belül, lélekben szabad vagy. A félelem a farizeus magatartást generálja… Jézus a szabadságot tanította, de a szabadságra az idők során nagyon kevesen tudtak eljutni. Pedig ezzel a szeretetteljes lelki szabadsággal kellene vezetni közösségeket és élni a közösség tagjaiként. Jézus mint modell ott áll előttünk, és a tanítása egészen egyértelmű. Már annak, akinek van füle a „hallásra”… Úgy érzem, itt kanyarodunk vissza a gyógyultság-gyógyítás kérdéséhez. Amíg nem merünk önmagunk lenni, nem vállaljuk fel magunkat, hamis dolgokat éltetünk ahelyett, hogy megtörnénk az ilyen hamisságláncokat, nem lesz változás. Pedig el kellene indítani az ilyen tisztulási folyamatokat, akár saját veszteségeink árán is…
Nagyon jó kérdés az, hogy mit lehet ezen a téren tenni a változás érdekében. Azt gondolom, hogy nagyon sokat kell önmagunkon dolgoznunk azért, hogy egy picit is közel kerüljünk ahhoz, amit Jézus hirdetett. Ezt egyénileg kell tennünk, de közösségeket kell építenünk. A kommunikáció pedig alapvető fontosságú. Nem lehet egy szerepbe belemerevedve elzárni a kommunikációt. Nem lehet megtagadni a kommunikációt csak azért, mert valaki éppen vezető funkcióban van. Akkor nincs kommunikáció, ha erről az illető azt gondolja, hogy az ő pozíciója feljogosítja őt arra, hogy ne kommunikáljon többet és ne hallgassa meg azt, hogy mi van körülötte. A kommunikációt nem szabad elzárni.
Kommunikálni nyilván kell, de ki kezdje? Ha alulról nem lehet megközelíteni a „nagyokat”, akkor hogyan jöjjön létre a kommunikáció?
Hát igen… Ehhez tulajdonképpen egy teljes paradigmaváltás kellene legyen vezetői szinten. Amíg ez nem történik meg, a félelem és abból kifolyólag a filmben ábrázolt és itt is említett mechanizmusok tovább élnek…
Az Elfogy a levegő nagyon finom módja lenne a változtatás elindításának. Nem oktat ki, egyszerűen csak bemutat helyzeteket, amelyekből magukra ismerhetnek, akiknek magukra kell ismerniük…
A szomorú az, hogy Ana (azaz Adela Stan tanárnő) történetében is a diákok voltak a legnagyobb vesztesek. Észre kellene venni, hogy mi vesszük el a fiataloktól egy boldogabb, igazságosabb élet lehetőségét, ha ilyen rendszereket működtetünk.
Filmvetítés és találkozás Moldovai Katalin rendezővel
Az Elfogy a levegő című film megtekintését és annak rendezőjével való találkozást, beszélgetést fakultatív programként kínálta a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézete a tanító- és tanárképzésben részt vevő hallgatóknak. A nagyon mord, esős szombati reggelen mégis többen összejöttek filmet nézni, beszélgetni. A leendő pedagógusokat nagyon megmozgatta a film, ez a rendezővel folytatott közel másfél órás beszélgetésben is felszínre jött. Gondolataik egy részét le is írták – alább ezekből olvashatunk.
A szombaton megtekintett Elfogy a levegő című film és az azt követő beszélgetés Moldovai Katalin rendezőnővel számomra igazán megérintő és egyben motiváló élmény volt. Ez a remekmű rendkívül aktuális témákat dolgoz fel, és az a különleges benne, hogy minden korosztályt meg tud hatni és el tud gondolkodtatni. Ahogyan a cím is előrevetíti, egyre fojtogatóbb lesz a hangulat a filmben, hiszen mindennapi küzdelmek és krízishelyzetek tornyosulnak egymásra: természeti katasztrófák, igazságtalan rendszerek és szabályok sokasága, a pedagógusok szabadságának korlátozása, a kommunikáció hiánya a társadalmunkban, az egykori diktatúra „utóíze”, és nem utolsó sorban a szülő-gyermek konfliktusokat tetőző szülő-tanár hatalomharcok. A kedvenc jelenetem a filmből talán az, amikor a kiszolgáltatott és mindenki által vádolt főhős mellett végre valaki ki mert állni: egy igazán bátor kollégája, aki felszólalt a szülői értekezleten, és a kétségbeesett szülők abszurd vitájába hirtelen beleordította: „Mitől félünk ennyire?”. Mint ahogy a Moldovai Katalinnal való beszélgetésünkben is nyilvánvalóvá lett, ez a kérdés akár a főmondata is lehetne a filmnek, hiszen az örök félelem az, ami minden cselekedetnek a kiindulópontja. Ez az örökérvényű, nyitott kérdés talán arra is szolgál, hogy minden nézőben valamit megmozdítson és a tapasztalata alapján ő saját magának választ formáljon. Különösen tetszett a film elején megjelenő kép, melyben a képzeletbeli „O” betűs gyakorlat a diákoknak szabadságot, akaraterőt, egyéniséget, és akár egy változás felé vezető kaput jelképezett. Visszatérő motívumként, a film végén a tanárnőnek ugyanez az „O” betű jelentette a menekülést és fellélegzést egy jobb jövő reményében. Rendkívül elgondolkodtató volt nem csak a nyitott szálakkal teli vége a filmnek, hanem a rendezőnővel való alapos kiboncolása a karaktereknek, a saját kérdéseinknek, és még a bennünk is megjelenő félelmeknek. Mivel mindegyikünk célja, hogy önzetlen, példamutató és céltudatos pedagógusokká váljunk, ez az beszélgetéses alkalom Ozsváth Judit tanárnőnkkel és Moldovai Katalinnal rendezőnővel szerintem nagyon sok kérdésünkre választ adott és egyfajta „motivációtáplálékként” szolgált arra, hogy merjünk egyediek lenni, és tudatosítsuk is magunkban, hogy a jövő nemzedékének megfelelő nevelése a mi kezünkben van. Az Elfogy a levegő tehát egy igen tanulságos és nagy horderejű, igaz történetet feldolgozó film arról, hogy milyen veszélyekkel jár, ha be akarjuk csukni a mai fiatalok szemét és elméjét, és meg akarjuk akadályozni a tanárokat, hogy azt tegyék, amihez a legjobban értenek – inspirálják a fiatalokat arra, hogy önállóan gondolkodjanak és merjenek nyitott szívvel járni még a nyomást gyakorló hatalmakkal teli, igazságtalan világban is. (Tamás Anna, óvodai és elemi oktatás pedagógiája szak, I. év)
Az Elfogy a levegő című film minden pedagógusnak inspirációt jelenthet. A filmben feldolgozott Bauch tanárnő (a valóságban Adela Stan tordai tanárnő) története bármely korban aktuális lehet. Mint leendő pedagógus sajátos szemszögből látom a történetet és a tanárnő döntéseit. Inspiráló volt ahogy kiállt a saját igaza mellett, annak ellenére is, hogy a tanári kar és az igazgatónő is ellene fordult. Mindezek mellett sikerült megtartania szelídségét és tiszteletteljes magatartását. Több olyan része is volt a filmnek, amelyik megérintett. Fájdalmasak voltak a diákok kihallagatásának jelenetei, ők ugyanis hiába szerették a tanárnőjüket, a szüleik és a többi tanár nyomására sem merte mindenki teljesen őszintén kinyílvánítani véleményét és gondolatait. Szívszórító volt látni, hogy annyi év tanítás után mélyen megalázó és tehetetlen helyzetbe sodródott, ám ezzel szemben ott volt a tanárnőnek az az oldala, amely teljes szívével tanította és szerette a diákokat. Megrendítő volt rádöbbenni, hogy milyen keveset látnak a diákok egy tanár életéből, és a mosoly mögött, amivel ő megtartja az órákat, saját problémák is meghúzodnak a háttérben. Ezt a tanárnak tudni kell férle tenni és abban a pár óraban csak a gyermekeknek élni. A film végén is ott maradt a gombóc a torkomban és a látottaknak még sokáig hatása alatt leszek. (Burian Barbara-Henrietta, óvodai és elemi oktatás pedagógiája szak, I. év)
A film hitelesen mutatja be, hogy egy egyszerű félreértés milyen nagy hatással lehet egy tanár életére. Az emberi kapcsolatok fontossága és az emberek közötti kommunikáció hiánya is kirajzolódik, ami nagy problémája a mai társadalomnak. A film nemcsak megérinti a nézőt, de el is gondolkodtatja azon, hogy ami történt, az jól van-e így, és ha nincs jól, akkor mit lehetne tenni az ellen, hogy ez ne történjen meg mással. A rendező és az egész stáb kiváló munkát végzett, nemcsak a film elkészítésével, hanem azzal is, hogy beszéltek a valós eset érintettjeivel és ezt a megrázó történetet hitelesen ültették át a filmvászonra. (Pirampel Kincső-Noémi, Bölcsészettudományi Kar, III. év)
A Moldovai Katalin által rendezett Elfogy a levegő című filmdráma igazán mélyen megérintett. Egy hónappal ezelőtt ajánlották nekem a filmet, azóta pedig csak a lehetőséget vártam, hogy megnézhessem. Arról nem is beszélve, hogy a rendezővel való beszélgetés milyen sokat jelentett. A film pozitívan hatott rám, de mégis elszomorított. A legfájóbb számomra az, hogy az eset megtörtént, és még sajnos ma is aktuális. Kettős érzés van bennem: Ana bátorsága példaértékű és motiváló, ugyanakkor ijesztő volt látni azt, hogy a félelem milyen szinten tudja befolyásolni az embereket. Nyilván egy nagyon kényes esettel kellett szembesülnie az iskolának, de úgy gondolom, hogy egy olyan pedagógust, akit a diákok szeretnek, aki jól végzi a munkáját, eredményesen tanít és éveken keresztül jó példát mutat, egy ilyen helyzetben támogatni kellene. Legalább annyira, amennyire a helyzet megengedi. De az, hogy az egész tanári kar hátat fordít neki és megkérdőjelezi őt, elfogadhatatlan. Ez a helyzet számos kérdést vet fel bennem. A tanárnő meghurcolása nem rövid folyamat volt, tehát rengeteg alkalom lett volna arra, hogy valaki az asztalra csapjon és tegyen valamit, de nem tett… A félelem győzött. Bizonyos szempontból érthető a félelem, hiszen mégis az iskola hírneve forgott kockán. Éppen ezért olyan nehéz ez az eset. Az igazgatónő szempontjából nem létezett jó döntés. Valaki mégis elszenvedője kellett legyen a történéseknek. Ha nem a tanárnő, akkor az iskola. Ha védeni próbálják a tanárnőt, akkor elveszítik a támogatásokat, amelyek azért, valljuk be, fontosak az iskolának. (…) Leendő pedagógusként nagyon érdekes volt végignézni a filmet, és kicsit belehelyezkedni az egyes szerepekbe. Hálás vagyok a rendezőnek, hogy elkészítette ezt a filmet!” (Bodor Kinga, óvodai és elemi oktatás pedagógiája szak, II. év; római katolikus didaktikai teológia, III. év)
Nagyon tetszett az Elfogy a levegő című film. Mély nyomot hagyott bennem és volt mit átgondolni a film megnézése után. Megérintő volt látni, hogy a félelem milyen szinten befolyásolja az emberek döntéseit. Nem mernek kiállni az igazságért, mert félnek. Pedig többen is látták, hogy nem igazságos az, ami történik, mégis féltek, ezért hallgattak. Lehet, ha összefogtak volna, akkor az igazság győzött volna. Elgondolkodtatott egy mondat, ami elhangzott a filmben, valahogy így szólt: „Csak azt tanítsd, ami a tantervben van, akkor nem lesz semmi baj!” Belegondoltam, hogy ez mennyire igaz számos dologra. Ha azt tesszük, amit a rendszer előír, lehet ez helyes vagy helytelen, akkor minden rendben van, de ha egy kicsit is szembe megyünk vele, akkor kezdődnek a problémák. Megragadta a figyelmemet az a jelenet, amikor egy döntőbizottságot hoztak létre és szavaztak a tanárnő ügyében, de végül úgyis a magasabb szinten levő ember (az igazgatónő) döntése számított. Ezt így látom a valóságban is: legtöbbször mondhat bárki bármit, úgyis annak a szava a döntő, aki a legmagasabb pozícióban van. (Mártonfi Rákhel-Denissza, óvodai és elemi oktatás pedagógiája szak, I. év)
