Két főesperesi kerület papjai gyűltek össze lelki napra október 16-án Kolozsváron, hogy találkozzanak egymással, lelkileg feltöltődjenek, tanuljanak, megerősödjenek papi hivatásukban, valamint hálát adjanak az Istentől kapott és személy szerint sajátosan gyakorolt, Istennek tetsző szolgálatukért.
A Szent Mihály-templomban a legszentebb áldozat bemutatására a belső-szolnoki és a kolozs-dobokai főesperesi kerület papságával telt meg a szentély. A templom hajójában csatlakoztak hozzájuk azok a hívek is, akik időt tudtak szakítani és szívügyüknek tartják, hogy a lelki napon résztvevőkért, értük, velük, az egyházzal közösségben, együtt imádkozzanak a mindnyájukat létbe és szolgálatára hívó Istenükhöz. Így valósulhat meg az az egység, amit Ferenc pápa is szorgalmaz. Eszerint a papi életben szükség van négy pillérre, éspedig arra, hogy a felszentelt személyek ápolják az ima által a közelséget Istennel, engedelmeskedjenek és békés kapcsolatban legyenek püspökeikkel, találkozzanak paptestvéreikkel és törekedjenek Isten népének és saját maguk üdvösségre vezetésével.
A szentmise bevezető részében a lelki nap moderátora, Ilyés Zsolt sepsiszentgyörgyi plébános az irántunk vágyakozó Istenre irányította figyelmünket. Kérte, hogy a bűnbánati részben igyekezzünk megszabadulni mindattól, ami eltávolít Istentől. Szabadítsuk fel lelkünket attól, ami süketté tesz a Mindenható szava iránt.
A szentmise főcelebránsa, Ilyés Zsolt, a Szent József-templom plébánosa homíliáját a következő kérdéssel kezdte: ,,Mire is hív bennünket a jó Isten?” A homíliát a szentleckére alapozva (Gal 5,18–25) párhuzamba állította a test és a Lélek szerinti gyümölcsöket. A Lélek szerint élők legfőbb jellemzőjének tartotta, hogy örömmel végzik munkájukat, mert örömük a lelkük belsejéből fakad. Az ilyen ember türelme, kedvessége, jósága, hűsége, szelídsége nem erőltetett, nem erkölcsi normáknak, parancsoknak akar megfelelni, hanem a Lélek irányításainak. Tettei, viselkedése nem döntésre, hanem a Lélek megtapasztalására épülnek. Legfőbb vonása, hogy jókedvvel dolgozik, mert nem zavarja az idő telése, sem a külső körülmények, sem a sikertelenség, mert a benne működő Lélek gyümölcsként megtermi belsőjében a békességet, a nyugodtságot, a megelégedést, a türelmet. Jellemzője, hogy bízik a változásban, reménykedő a szenvedés idején. Értelmetlen kesergésekbe nem bocsátkozik, mert elfogadja és Istentől származónak tartja élete történéseit. Istenben bízik és ezért nyugodtan, mérgelődés nélkül várja a fejlődést, a változást. Kiélezett helyzetekben is a Lélek gyümölcseként tud természetességgel kedves és szelíd lenni. Erejét, a neki hátrányos helyzetekben is, vádaskodás helyett inkább szelíden mások javára használja. Erről a boldogsággal megélt nehéz élethelyzetek árulkodnak. A test szerinti élet eltér a Lélek indíttatásaitól, mert ellenségeskedést, vetélkedést szít, és árulkodást, irigységet, függőséget, fajtalanságot, tisztátalanságot visz végbe.
A szónok a Lélek szerinti élet fő jellemzőjeként Isten akaratának az állandó fürkészését említette. Az ilyen Istentől kér tanácsot, hogy hogyan cselekedjen élete legegyszerűbb helyzeteiben is. Rá tud hagyatkozni a legfőbb jóra, a Mindenhatóra. Ajánlotta, hogy figyeljünk és azt tegyük, amire a Lélek hív, amit a Lélek elvár”. Nem a saját terveim; nem az, amit a környezetem elvár, legyen a fontos, hanem a Lélek vezetése szerinti élet. Az a tudat, hogy ,,Istennel vagyok” adja meg az igazi örömöt, a jókedvet. „A Lélek nem hajt. A sietség nem a Lélektől van.” A Lélek csak pont annyit bíz ránk, ami „belefér, hogy én megtegyem”. Így, mint a Lélek gyümölcse, a nyugodtság is társul tetteinkhez. Tudatosítanunk szükséges, hogy „minden munkám eredménye Istentől jön”.
A lelki nap levezetője tanácsolta, hogy kérjük ki Isten véleményét. Kérjük az ő irányításait. Bízzunk benne, hogy meg is kapjuk tőle mindazt, ami üdvösségre visz. Tudatosítsuk, hogy „Istenben van az erő”. Ő adja a gyümölcsöt, a hitet. Feladatunk ezért hálásnak lenni és megköszönni mindazt, amit kapunk. „A világ előmenetele Istentől van”, nem a mi ügyességünktől. A mondottakat az apostolok csodálatos halfogásának példázatával támasztotta alá. Ha egész éjjel semmit sem fogtak, akkor is az Úr szavára kivetették a hálót, mely halak sokaságával telt meg. „Isten kezében vagyunk.” Ez alázatosságra szólít fel. De éppen ez az, ami szabaddá tesz. A homíliát mondó tanácsolta, hogy „menjek azon az úton, amit a Lélek akar. Kezdjen ő velem valamit.” Figyeljünk a Lélekre, hogy észrevegyük rezdüléseit, kéréseit, mert a mi utunk nem tökéletes, de általa teljesedő. „Egyszer csak felemel. Egyszer csak békém lesz. Szelídek leszünk. Nagyon türelmessé válunk.” Végkövetkeztetésként buzdított, hogy gondolkozzunk el azon, hogy életünkön „hol lehet változtatni? Mi akadályoz, hogy Lélek szerint éljek?”
A könyörgésekben Antal Endre gyakorlati éves papnövendék segítségével a jelen levő szép számú papság és a hívek együtt kérték a mindenek Urát, hogy kegyelmével vezesse Anyaszentegyházát, mert csak az ő segítségével tudunk szeretetének igaz tanúiként élni, és az igazságra, majd az üdvösségre jutni.
Mint Krisztus kereszten kiontott vére által megváltottak és a Szentlélek által megjelöltek, egy családba tartozókként dicsőítettük a szentmisében Istent. A Miatyánkban kimondhattuk közösen, különösen az igehirdetéssel átitatva, hogy „legyen meg a te akaratod”, és kérhettük a gonosztól való szabadításunkat, hogy minél inkább a Lélek szerint éljünk. Az oltáron megjelenő és közénk jövő Urat fogadhattuk a szentáldozásban. Örömmel, megnyugvással és a lélek óhaját is kifejezve szólt az énekben sokak ajkáról, hogy „csak tégedet kövessen, édes Jézus”.
A szentmise befejező részében László Attila főesperes-plébános házigazdaként megköszönte a belső-szolnoki kerület papjainak és főesperesüknek, Geréd Péternek valamint a kolozs-dobokai kerület felszentelt személyeinek jelenlétét és a lelki napba való bekapcsolódásukat. Szent Pál szavaival köszönte meg Ilyés Zsolt sepsiszentgyörgyi plébános igehirdetését, s biztatta, hogy „máskor is szívesen meghallgatunk”. A rekollekciós nap a plébánián folytatódott.
Geréd István, aki kántori szolgálatával liturgikus énekekkel szépítette és mélyítette az Istenre figyelés lehetőségét, most a Boldogasszony, anyánk kezdetű ének által, a résztvevőket segítve égi pátrónánkhoz szólt, hogy ő se feledkezzen meg rólunk.
Békében távoztak a hívek, ki-ki a saját életének mezejére. A távozók gondolataikban még a tanítás értelmét fejtegetve fontolgatták, hogy hol és hogyan keressék Isten akaratát, az őrá hagyatkozás lehetőségeit, hogy majd életté váljon külsőleg is a bensőben levő öröm, a béke, a jóság, a szelídség, és természetes kedvesség töltse el őket. Lehetnek eget rengető elképzeléseink, ha azok nem egyeznek meg Isten akaratával, akkor azok csak egy marék sárnak számítanak. Isten szebbet, jobbat, élhetőbbet kínál nekünk, olyat, amely után a megnyugvás, a belső béke, a szeretet és az öröm tölt el. Ő az, ki javunkat akarja, jobban, mint mi magunk, környezetünk, szeretteink, bárki, akivel az élet összehozott. Legyünk ezért hálásak neki. Figyeljünk rá. Fogadjuk el akaratát és köszönjük meg irányításait. Alázattal mondjuk ki: legyen meg a te akaratod földi életünkben. Akár siker, akár kudarc ér bennünket, abban a tudatban, hogy ő a legjobbat akarja nekünk, merjük kimondani: köszönöm, Uram. Talán lassan meg is értjük utólag a miértet, ha már a ráhagyatkozásban elfogadtuk az ő akaratát.
Bíró Jolán-Ilona
