Ferenc pápa október 6-án 21 új bíborost nevezett ki, köztük egy magyart is, Német László belgrádi érseket, akinek első, a közösségi hálón közzétett gondolatait ITT adtuk közre. ,,Hálás vagyok mindenekelőtt a nagybecskereki, a belgrádi és a bácskai híveknek azért a sok szeretetért, ami megtartott és hordozott. Nincs püspöki szolgálat a hívek szeretete nélkül, mindezért hálával tartozom”, írta. Vértesaljai László készített interjút vele.
E héten a péntek déli ebédszünetben a szinódusról a Vatikáni Rádióba látogatott Német László belgrádi bíboros érsek, akivel bíborosi kinevezéséről, sokszoros szinódusi tapasztalatáról és magáról a szinodális út fogalmának értelmezéséről folytattunk stúdióbeszélgetést.
Szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió stúdiójában gyakran látott vendégünket, Német László belgrádi érseket, akit most másképpen is szólíthatok: Isten hozott, bíboros úr! Mit is jelent neked, hogy „bíborosnak” szólítanak?
Még szokatlan, valahogy még meg kell szoknom, mert az emberek másképp néznek rám és másként köszöntenek, mert valahogy azt érzem, hogy másként tekintenek rám, másként viszonyulnak hozzám sokan. Nekem ez hatalmas meglepetés volt, először is a kinevezésem és az első nap nagyon sokat kellett vele küszködnöm ezzel a gondolattal…
Hogyan tudtad meg?
Nem hallgattam a vasárnapi Angelust, hanem a Via della Conciliazionén sétálgattam, nem akartam elmenni a térig, mondván, úgyis sokan vannak, meg ellenőrzések…, ezért visszafordultam és negyed egy körül értem haza a házba, ahol lakom és úgy három-négy percre rá kezdett csörögni a telefonom összevissza, hogy gratulálnak, én pedig nem tudtam elhinni, hogy ez komoly. Épp ezért rámentem az interneten a vatikáni oldalra és visszatekertem a felvételt, és akkor láttam a pápát, hogy bejelentette az új bíborosokat. Nagyon meghatott az egész dolog, mert nem minden nap történik az emberrel, hogy egyszerűen csak úgy tudja meg másoktól, hogy a pápa ilyen fontos feladatra hívja, közeli munkatársnak, mert ez itt a legfontosabb, hogy valahogy ő úgy látja, hogy én tudnék neki segíteni. Azóta már mindannyian kaptunk tőle egy személyes hangvételű levelet, amelyben értesít minket, hogy ezzel a kinevezéssel a római püspökség tagjaivá váltunk és kéri, hogy mindenben, amiben kell, segítsük őt a saját karizmáinkkal. Ez számomra egy kihívás, mert nem tudom mit jelent ez, soha nem voltam bíboros, csak olvas ez ember erről sok mindent. A pápa ilyenkor kinevezi kuriális feladatokra, tanácsadói megbízatással. Én úgy gondolom, hogy a belgrádi érsekségen nem sok minden fog változni, tehát továbbra is az érsekséget vezetem, úgy, ahogy ezt jónak tartom, tehát a pasztorális munka fejlesztése, a kapcsolatok felépítése a katolikus hívekkel, de mellette az ortodoxokkal is, akik többségben vannak. Belgrádban van a pátriárka, és ez nagyon fontos, ő egy nyitott ember, akivel nagyon jó kapcsolatom van, személyesen is, és remélem, hogy ez továbbra is fejlődni fog. Hogy mi vár rám a római életben, azt nem tudom. Nagy várakozással tekintek a címtemplom kinevezésére, mert minden bíboros Rómában kap egy templomot
Ezt is felülről jelölik ki számotokra, tőletek függetlenül?
Egyelőre még nem kérdezett senki, úgy tudom, hogy ez független tőlünk, de ajánlotta valaki, hogy „vatikáni módon” nézzek utána, hogy kivel tudnék kapcsolatba lépni, aki véletlenül befolyásolni tudná a választást.
Biztosan vannak kedves templomaid…
Hát nem is egy, sok év után itt Rómában, mert gyönyörű helyek vannak. Ilyenkor az ember szétnéz az interneten és megnézi a templomokat… Hol vannak még szabad helyek… Az a legrosszabb, hogy a legszebbek mind foglaltak, és így kevés szabad hely van, másrészt pedig a választó bíborosok száma nagyon magas. Mi már 142-en leszünk decemberben, és összesen 250 bíboros van, tehát 250 templom kell. Rómában van vagy 560 plébániatemplom, ennek tehát majdnem a fele ilyen bíborosi címtemplom, nem volt soha ilyen magas a számuk, de hát hála Istennek, a bíborosok nagyon sokáig élnek… mint Acerbi bíboros… aki 99 éves. Vagyis neki kell adni egy templomot, és van nagyon sok nem választó bíboros, de az adott bíborosnak a címtemploma megmarad egészen haláláig, utána veszik el. Ez tehát most egy várakozási idő számomra, hogy mi és hogyan lesz és hol lát engem a szentatya fontosnak.
A saját helyi adottságodból kiindulva elképzelhető valami feladat, megbízatás abban a nagyon összetett délkelet-európai valóságban?
Azt gondolom nem, mert nem tartom valószínűnek, hogy ilyen irányban mennek a pápai rendelkezések. Megmondom, miért. Ugyanis a mostani életünkben már most benne van a kapcsolatok tartása az összes helyi egyházzal, Görögországtól fel egészen Lengyelországig, másik oldalról Románián keresztül Moldáviáig. Itt nem hiszem, hogy túl sokat lehetne változtatni, mert már megvannak a csatornák. Másfelől pedig a Szentszéknek megvan a saját bilaterális politikája ezekkel az országokkal. Tehát a Szentszék mint a nemzetközi élet egyik fontos szereplője, a külügyminiszter Gallagher érseken vagy Parolin bíboroson keresztül – aki éppen egy hónappal ezelőtt volt nálunk, Belgrádban – rajtuk keresztül szokott politikai kérdésekben működni. Itt a helyi egyház inkább tanácsadói szerepben jelenik meg, mint most. Amikor Parolin bíboros ott volt nálunk, akkor én nem vettem részt a különböző bilaterális találkozókon, mert nem lehetett hova betenni engem. A szerb kormány nem tesz be a saját delegációjába és a Szentszék sem, mert nem vagyok a Szentszéknek a tagja, tehát ez egy bilaterális kapcsolat és én a helyi egyháznak vagyok a főpásztora, nekem az a feladatom, hogy ha az egyik vagy a másik oldalról kérdez valaki valamit, akkor válaszoljak. Inkább arra gondolok, hogy itt egy szélesebb körű együttműködésről lesz szó. Ha valaki figyelemmel kíséri a bíborosok kinevezését és utána a pápai döntéseket, amelyeket nyilvánosságra hoznak, akkor tudjuk, hogy a különböző minisztériumok, melyek a vatikáni Kúriában működnek, amiket most dikasztériumoknak hívnak, azokba a szentatya a bíborosokat besorolja, mint tanácsadókat, attól függően, hogy milyen személyi adottságai vannak, milyen a teológiai háttere vagy élettapasztalata. Ez egy dolog, amit előre nem lehet meghatározni és ahogy én látom, biztos, hogy nem kerülök egy „kínai” nyelvű osztályba, amihez fogalmam sincs.
Ez a megbízatás megint fölülről jön, vagy pedig…
Eddig minden szinten, ahol dolgoztam, ott párbeszéd volt. Ez az első, ez a bíborosi kinevezés, hogy nem kérdeztek sem előtte, sem utána, hogy akarom-e vagy nem akarom. Egyszerűen a pápa kinevezett, hivatalosan felolvasta a nevemet a Szent Péter- téren. Megmondom őszintén, az embernek választása van ugyan, de nagyon furcsának tartanám ebben a helyzetben, hogy most elmegyek a szentatyához és megmondom neki: ,,Szentatyám, kérlek, jelentsd be a jövő vasárnap, hogy mégsem vagyok a listán”. Szerintem itt már annyira más szinten mozog a dolog, hogy az ember azt csak alázatosan elfogadhatja. Akármennyire furcsán hangzik tőlem, hogy alázatosan, mert engem nem úgy ismernek, mint túl nagy alázatossággal rendelkező embert, de ez a kinevezés engem is fejbekólintott.
És akkor beszéljünk a szinódusról! Bíboros úr, te tavaly is itt voltál az első ülésszakon, másrészt pedig már korábban is részt vettél több szinóduson is, ezáltal van egy nagyobb rátekintésed. Ebből kiindulva hogyan lehet elhelyezni ezt a mostani két ülésszakú szinódust az egész szinódusi folyamatban?
Mindegyik szinódusnak megvan a saját jellegzetessége. Az első szinóduson, amin részt vettem, annak a helye is más volt, a szinódusi aulában, amely a VI. Pál nagy aula mellett van fönt az emeleten és ugyanott volt a második és harmadik szinóduson is, amin jelen voltam. De a tavalyi és a mostani, lent van a nagy kihallgatási teremben, ahol teljesen más az asztalok elhelyezése. Az első rész tavaly októberben szerintem sokkal, de sokkal aktívabb volt, és valahogy dinamikusabb is, ám az idei második rész egy kicsit „ellaposodott” azáltal, hogy a szentatya februárban kivett belőle tíz témát. Plusz még alapított egy kánonjogi bizottságot, mely különböző kérdéseket dolgoz fel. Ezzel, hogy úgy mondjam, kivette a szinódusi hajóból a nagy szelet, úgyhogy most ott vagyunk, beszélgetünk, de ezeket a szinódusi beszélgetéseket, különösen most az utolsó héten, nyugodtan betehetném a 2012-es szinódusba, vagy a 2014-es első részbe, vagy a ’15-ösbe, vagy akármelyik másikba, csak éppen hozzá kell adni azt a szót hogy „szinodalitás”. Én úgy gondolom, hogy ezzel a döntéssel egy kicsit megcsonkította a szinódus életképességét a szentatyánk, bár természetesen tudjuk, hogy a bizottságok dolgoznak, de az én szerény kérdésem: ,,Miért nem lehetett megvárni most október végét, és akkor kinevezni a bizottságokat és azt mondani, hogy folytatjuk tovább?” Mert így ki lettek véve azok a témák, melyek a legtöbb figyelmet kapták tavaly októberben és ez nem is kevés téma volt, tehát tíz plusz egy, aztán még hozzá jött az afrikai püspöki konferenciák tanácsa, mely kapott egy külön feladatot a poligámia kérdésével.
Végül még arra kérdeznék rá, ami nagyon nehéz kérdés lesz, hogy hogyan lehetne „röviden” és „érthetően” összefoglalni ezt a „szinodalitás” fogalmat, magát a „szinodális” utat, ami valójában a közepe ennek a szinódusnak, mégis – őszintén szólva, nemcsak részemről, hanem a szinódusi résztvevők részéről is – olyan misztérium lengi körül?
Lehet, hogy azért, mert nagyon kevés a lehetőség újságírókkal beszélgetni itt helyben. Tehát én úgy nevezném ezt az egész folyamatot 2021 óta, belefoglalva a mostani októberi szinódust is, hogy mi egy iskolában vagyunk itt, mi egy olyan különleges kegyelmi állapotban vagyunk, delegátusok szavazati joggal és a segítő teológusok ugyancsak, hogy mi egy különleges kegyelmi pillanatban vagyunk, amikor megláthatjuk, hogyan születik egy új kultúra az egyházunkban, ami nem is annyira új, mert már előtte is volt. Ez a kultúra most arra céloz, hogy az emberek mind jobban rész vegyenek az egyház életében. Nincs semmi különleges „spéci dolog”, hanem arról van szó,. hogy kezdjük a Pista bácsitól és a Mari nénitől, hogy ha találkozunk velük, megmondják, „jól vagyok”, „nem vagyok jól”, „tetszik ez”, „nem tetszik ez”, „szeretnék még valamit”, „akarok énekelni, nem akarok énekelni”, „tudok segíteni a templomban vagy nem…”, mert itt kezdődik a szinodalitás. Hogy elkezdünk valamit és mozgunk fölfelé, minden szinten. Nincs tehát „zsákba macska”, mert ezek a dolgok, amikre most mi kitérünk, például a plébániai egyházközségi bizottságok, köztük a gazdasági bizottság, a püspöki tanácsnokok, ezek a dolgok benne vannak, de nem mindenhol egyformán. Az európai egyház itt eléggé rendben van – hogy úgy mondjam – de a világnak más tájain ezek a dolgok még nincsenek annyira kifejlesztve, nincsenek formalizálva, amit most kérünk, hogy legyenek és tegyük kötelezővé ezeket a dolgokat. Amint mondtam, „egy iskolában vagyunk” és ez arra céloz, hogy amikor hazamegyünk, próbáljuk meg használni ezt az itt látott új kultúrát, kezdve attól hogy beszélgetünk az emberekkel, körben ülve, meghallgatva mindenkit és közben időnként mindezt abbahagyva kis időre imádkozni, elmélkedni, hogy mit is hallottam, mert ez mind nagyon fontos.
Szerinted mennyi időt igényel ezt a most kezdődött újfajta gondolkodásmód, hogy végül egymás meghallgatása, ez az alulról jövő, fölfelé haladó meghallgatás teret nyerjen?
Szerintem ez egy nagyon hosszú folyamat lesz, nem varázsütésre születik, ez nem Harry Potter-regény, hanem egy igazi élettörténet. Ahogy említettem, én mint szerzetes ezt a kegyelmi állapot sokkal sűrűbben megéltem az életemben, mert a szerzetesközösségekben kezdettől fogva vannak közösségi esték, beszélgetések, megosztások, aztán rendi káptalanok, mindez elég sűrűn. Ez egy olyan kegyelem, amit én korábban is kaptam, nem neveztük „szinodalitásnak”, hanem neveztük „közösségi életnek”, a „rendi karizma elmélyítésének”, vagy akármi másnak. Az nagyon fontos, hogy ezt továbbra is megőrizzük, de tudjuk, hogy a szerzetesség csak egy kis csöppecske a katolikus világban és pont arra vagyunk hivatva, nemcsak mi, szerzetesek, hanem mindenki, aki ebben részt vett ebben a szinódusi folyamatban, hogy ezt megpróbáljuk átültetni. Vannak országok, ahol ez sokkal könnyebb lesz, mondjuk úgy Európán kívüli, különösen Közép- és Kelet-Európán kívüli országokba könnyebb lesz ezt átültetni, míg a közép- és kelet-európai országokba a különböző történelmi tapasztalatok és más kihívások miatt sokkal több idő kell nekünk majd.
Itt kettőspontot teszünk, és folytatjuk majd a címtemplom kinevezése, az új bíborosi megbízatás alkalmával és akkor tovább folytatjuk beszélgetésünket. Köszönöm, bíboros úr!
Köszönöm szépen én is.
Vértesaljai László SJ
