Andrea Gagliarducci újságíró, elemző, a Catholic News Agency és az ACI Stampa Vatikán-szakértője tartott előadást a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán (PPHF) október 8–11. között. A Religious Journalism című szeminárium a katolikus újságírás sajátosságait mutatta be egy vatikáni újságíró szemüvegén keresztül. Az angol nyelvű kurzus lehetőséget adott a vallási újságírás gyakorlatának és fortélyainak megismerésére és azok begyakorlására is. Andrea Gagliarduccit portálunk a pécsi szemináriumot követően kérdezte a katolikus újságírás mai kihívásairól.
Lukács Ottilia pécsi rektorhelyettes a katolikus médiaszemináriumról kérdésünkre elmondta: Andrea Gagliarducci meghívására egy közös konferencia nyomán került sor, ahol a pécsi főiskola rektorával, Kovács Gusztávval együtt vett részt. A márciusi, Luxemburgban tartott konferencia után Kovács Gusztáv rektor javaslatára született a szeminárium ötlete, amelyre a vatikáni szakértő örömmel fogadta el a meghívást.
A szemléletes és részletekbe menő előadásokon keresztül minden hallgató könnyedén átélhette a katolikus egyház központjának mindennapjait. A PPHF épületében megrendezett angol nyelvű eseményen nemcsak a főiskola, hanem a Pécsi Tudományegyetem (PTE) különböző karainak hallgatói is részt vettek. A magyarok mellett volt amerikai, mongol, pakisztáni és nigériai is a résztvevők között.
A háromnapos, Religious Journalism elnevezésű előadássorozat alatt a hallgatóság belülről ismerhette meg a pápaválasztás folyamatát, Vatikán állam működését és az onnan tudósító újságírók munkáját. Az előadó példákon keresztül mutatta be a média működését, annak hatalmi vonatkozásait, valamint a vatikáni munka szépségeit és nehézségeit. A példák között szerepelt Vatikán állam működése, valamint az ifjúsági világtalálkozókról szóló sajtóbeszámolók is, amelyeket Gagliarducci részletesen elemzett előadásában.
Az előadásokat élénk beszélgetés és vita követte, mely a résztvevők reményei szerint tovább folytatható akár Pécsett, akár a Vatikánban, írta beszámolójában Anda Hédi a főiskola oldalán.
Levélben kerestük meg Andrea Gagliarduccit a pécsi szemináriumot követően. Készségesen, gyorsan válaszolt az elektronikus postán elküldött kérdésekre.
A beszélgetésre készülve internetes keresés nyomán ezt az információt találtam önről: ,,Andrea Gagliarducci a Katolikus Hírügynökség (Catholic News Agency, CNA) olasz újságírója és az ACI Stampa vatikáni elemzője. A National Catholic Register munkatársa”. Kérem, meséljen bővebben a hátteréről, hogyan lett újságíró.
Mindig is újságíró akartam lenni, ezért kommunikációtudományt tanultam, újságírásból szereztem alapdiplomát, és egy MA-t (azt hiszem, ez összehasonlítható) kulturális újságírásból. Az írást 20 éves koromban kezdtem el. Korábban egy kis regionális újságnak, a La Siciliának tudósítottam az olasz politikáról, ahol fejlődhettem és fejleszthettem az érdeklődésemet. Különösen a bioetikai kérdések iránt érdeklődtem. A Vatikánnal 2005 óta foglalkozom, közvetlenül II. János Pál halála után. Csak azt akartam kitalálni, hogyan tudnék más nézőpontot (az én katolikus nézőpontomat) is bevinni a tudósításba. 2008 óta kizárólag a Vatikánnal foglalkozom, ami elég nagy kihívás, mivel a tudósítás részeként figyelembe veszem az összes diplomáciai, bioetikai, nemzetközi, társadalmi, geopolitikai és helyi egyházi kérdést. A pénzügyekről nem is beszélve. Tehát úgy foglalkozom a Vatikánnal, mintha sok különböző ,,oldalon” dolgoznék különböző nézőpontokból. Nagyon szeretem ezt a megközelítést.
Hol dolgozik, milyen sajtóorgánumnak? Írásaihoz hogyan választ témát, hogyan és mennyit dolgozik rajta?
Vatikáni elemző vagyok, az EWTN / ACI Groupnak dolgozom, bár más csatornáknak is írok, és könyveken is dolgozom. Nincs recept a témaválasztásban. Próbálok kíváncsi lenni a dolgokra, és nemcsak azt nézni, hogy van-e egy történet, hanem valami mélyebbet keresek, amit meg tudok magyarázni. A témáimat sajátos érdeklődési körömből választom ki, és megpróbálok valami mást csinálni, az olvasóknak a főáramlattól eltérő nézőpontot adni. Sokat beszélgetek emberekkel, sokat olvasok, sokat tanulok, hogy új nézőponthoz jussak. A történetek megírásakor mindig arra gondolok, hogy én mit olvasnék el kíváncsian, és mit kérdezne a legjobb barátom egy-egy történet kapcsán. Egy történeten dolgozni, vagyis írni nekem nem tart sokáig. Az előkészítés hosszú. Ahhoz, hogy egy rövid, jó cikk szülessen, néha évekig kell dolgozni, mert ez a korábbi tanulmányok eredménye.
Hogyan látja a katolikus újságírást manapság? Melyek a fő kihívások? Mi a véleménye arról, hogyan kommunikál/ kellene kommunikálnia a katolikus egyháznak (a Vatikánnak, az egyházmegyéknek, a plébániáknak, a papoknak, a kommunikátoroknak)?
A katolikus újságírás manapság nehéz, mert úgy tűnik, hogy a világ másfelé halad. A katolikus újságírás azt jelenti, hogy az embert helyezzük a középpontba, meg kell értsünk apró összefüggéseket, történeteket, hogy megrajzoljuk a nagy kezdőbetűvel írt történelem vonalait.
A katolikus újságírás több elemzést, kevesebb kommentárt jelent. Ezt nehéz megtenni. De megéri, mert az embereknek szükségük van mélyreható, elfogulatlan tudósításokra is. Szerintem abban a pillanatban vagy elfogulatlan, amikor elismered, hogy elfogult vagy. A nézőpontodat nem tudod eltörölni, de segíthetsz az embereknek megérteni azt, ha kilépsz a fedezékből. Ez nem könnyű, mert a katolikus címke néha előítéletek forrása. De ez példaértékű lehet.
Szerintem a vatikáni kommunikáció túlságosan pápaközpontúvá vált, és ez a személyesség a helyi plébániák kommunikációjára is kihatott. A kihívás az, hogy visszatérjünk a nagy témákhoz. Soha nem szabadna a legfőbb híreknek lenniük: ,,A pápa elment szemüveget cserélni”, hanem ,,A pápa szembesült ezzel a bizonyos válsággal / kérdéssel / napirenddel”. Új perspektívára van szükségünk, amit nehéz megtalálni. Az egyensúly a minden. De másképp kell tennünk, az biztos.
Mit tud a volt kommunista országokról (történelem, egyház, politika)? Milyen tapasztalatokat szerzett Pécsett?
Azt hiszem, eleget tudok a volt kommunista országokról, elég gyakran utazom Közép-Kelet-Európába. Megértettem, hogy a kommunizmuson túl vannak helyi történetek, és ezek fontosak és számítanak. Sokat mondanak arról, hogy miért harcolnak népek egymás ellen. Ezért próbálok visszamenni a múltba, hogy megragadjak valami értelmet a sok különbözőségben.
Szerettem Pécset, szerettem a város történelmének rétegeit. A városoknak lelke van, és a pécsi lélek arra ösztönöz, hogy mélyebbre menjünk a történelemben, és legyőzzük azokat, akik a történelmet el akarják törölni.
Hogyan látja a világot, amelyben él: van remény, vagy elveszettek vagyunk?
Remény mindig van, különben nem kellene élnünk. Néha úgy tűnik, hogy elveszettek vagyunk, de ez leginkább azért van, mert amikor egy buborékban élsz, az időérzékelés más, és minden más is. De egészen biztos vagyok benne, hogy mindent le fogunk győzni. Van tehetségünk, intelligenciánk és szeretetünk. Mi másra lenne szükségünk?
