Szabó Anikó, a Vasárnap katolikus hetilap tördelőszerkesztője 2024. október 5-én, hosszas, hősiesen viselt betegség után hazatért az Atyához. Anikó Szatmárnémetiben született 1970. április 26-án, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban érettségizett, majd a kolozsvári BBTE Matematika és Informatika Karán végzett. Dolgozott a Tipo Holdingnál, a Gloriánál, majd hosszú évekig volt a Verbum Egyesület alkalmazásában tördelőszerkesztő, ahol számos könyv, kiadvány dicséri munkáját, kreativitását, precizitását. Egyetemi évei alatt talált rá a reneszánsz táncra, ami több volt számára, mint hobbi, így képezte magát, és nemcsak táncos, de táncoktató is volt, az Amaryllis tánccsoport tagja volt, majd tanított a Sapientia EMTE táncművészeti szakán. Emlékére, virágok helyett, aki szeretné, támogathatja a Diakónia Keresztyén Alapítványt, amelynek otthoni betegápolási szolgálata hihetetlen gondoskodást és segítséget nyújtott neki. Szerkesztőségünk így emlékezik rá.
Búcsú
A naptárban még csak közeleg halottak napja, nálunk, a szerkesztőségbe azonban már belopakodott. A figyelmes olvasó észrevehette, hogy a névjegyzékben két tördelőszerkesztő neve szerepel egy ideje, mától ismét csak egy. Szabó Anikó kolleganőnk átkelt a túlsó partra.
A gyász inkább a hátramaradottakról szól, az eltávozott egy hitünk szerinti jobb világba költözött, nem utolsó sorban pedig nem szenved tovább. Az angolszász országok hagyománya szerint a búcsúztatón az elhunyt életét ünneplik, és a természetes fájdalom mellett mindarra a szépre emlékeznek, ami őt jellemezte. Kolleganőnkhöz ez a hozzáállás illik, azért is, mert éppen betegsége idején nyílt ki és vált sugárzóvá, állandó mosoly jellemezte, ő bíztatott másokat. Egész lényét betöltötte valami megfoghatatlan ragyogás, miközben teste egyre gyengébb és törékenyebb lett.
Tördelőként dolgozott valamikor a Gloria nyomda kötelékében, majd a Vasárnapot és Keresztény Szót kiadó Verbum Egyesületnél. Dolgozott a legkülönbözőbb megrendelőkkel, vezetőkkel, szerzőkkel és szerkesztőkkel. Türelmét sosem vesztette el, kívánságaikat igyekezett a technikai lehetőségek mértékében megvalósítani. Éveken át az ő munkája eredménye volt az otthonokban látható katolikus falinaptár, a Vasárnap Évkönyv és számtalan kiadvány, tanulmánykötet.
Informatikusként elsősorban a technikai megoldásokért felelt, de mivel művészlélek volt, illusztrátorokkal, grafikusokkal tárgyalt, szabadidejében szerzett kapcsolatait behozta a szerkesztőségbe, amíg volt a Vasárnapnak gyermekoldala, barátait és ismerőseit ennek az oldalnak a szebbé tételére kérte. Jóval több volt a maga szívós és csendes módján, mint tördelő: alkotótárs volt. Amikor már szinte minden megújult a Verbum kiadónál, maga tervezett új, modern, tetszetős és a tartalomhoz illő tipográfiát a Keresztény Szó számára. Hétről hétre és hónapról hónapra készítette elő e lapokat.
Lelkiismeretes, pontos, igényes tördelőszerkesztő volt: minden kiadvány nyomdai változatát számon tartotta és raktározta, még betegen is őt lehetett arról kérdezni, mit tud egy-egy több évtizedes kiadványról, hol, milyen formában találhatná meg, aki a nyomtatványt már nem tudja megvásárolni. Betegsége már nagyon fájdalmasan jelentkezett, ő még félkézzel a Vasárnapot tördelte, mert annak meg kell lennie hétfő koradélutánra, ha törik, ha szakad.
Mindemellett reneszánsz táncos volt, sudár termete, tornász alkata kiemelte a társai közül, elkötelezettsége, hűsége, odaadása kiváló oktatóvá tette. A számítógép mögött szinte eltűnt, a színpadon magára vonta a figyelmet. Hűséges barát volt, kiváló kolléga, jó ember. „Hiányod átjár, mint huzat a házon”…
Bodó Márta
Nevető emberünk
Nem a Victor Hugo-regény főhősére gondolok, hanem Anikóra. Bár kétségtelen, hogy fogalmazásmódomban közrejátszik az említett könyv. Ugyanis néhány éve arra kért, hogy az egyik tevékenységét fotózzam. Ez alatt az idő alatt természetesen nem csupán a mozdulatokat fotóztam, hanem a környéken is szétnéztem, és a résztvevők egyike a hétvégi ház teraszán hagyta a könyvet, amit olvasott, a kriterionos, puha fedeles kiadást, és a hegyi szél bele-belekapott és lapozgatta, kinyitotta és becsukta. Ma elővettem ezeket a képeket, és végignéztem, ott találtam a sorozatot a szél lapozta regényről. Szombat óta keresem a gondolatot, amivel elmondhatnám, hogy mennyi mindent köszönök neki és hogy ki volt ő nekem, de csak klisék és üres gondolatok jutottak eszembe. Mostanig. Semmi mást nem szeretnék elmondani, csak hogy a szerkesztőségből eltávozott a nevető emberünk, akivel számtalan derűs pillanatot is megéltünk a komoly és munkás hétköznapok közepette. A pénteki kávézásaink egy ideig töltekezési pontjaink voltak hármunknak, és hálával gondolok arra, hogy ez akkor így lehetett. Szívemben őrzöm mosolyodat, nevetésed, lényed.
Dénes Gabriella
Táncolj az angyalokkal!
Annyi minden cikázik a fejemben néhány perccel azt követően, hogy megtudtam, Anikó már az angyalokkal táncol. Valahogy nem jönnek most a szavak, csak érzem, ajándék, hogy ismerhettem, hogy a barátja lehettem, s hogy néhány napja még láttam, elköszönhettem tőle, habár akkor azt hittem, csak kis időre szól a puszi és az a kézszorítás…
Több mint tíz éve ismertem meg Anikót. Kezdő szerkesztőként az első hetekben kissé félve mentem hozzá betördelni a Vasárnap ifi- és gyerekoldalát, mert tudtam, ő mindig a maximumra törekszik. Aztán egyszer csak barátnők lettünk. Nem tudom, hogyan és mikor történt, de olyan lett számomra, mint egy családtag, aki idősebb, bölcsebb, több az élettapasztalata, s ha kérdések vannak bennem, mindig tud segíteni egy mondattal, egy más nézőponttal, amit érdemes megfontolni. Aztán egyre többet dolgoztunk együtt, s sok időt töltöttünk együtt a munkán kívül is.
Amikor elmondta, hogy beteg, az első aggodalomra összeszorult a gyomrom. Öröm volt, amikor végre olyan „erős” volt, hogy elmehettünk kávézni egyet, nem hármasban a megszokott péntekire még, de már nagyon vártuk… Aztán fizikailag egyre gyengébb lett, de mégis öröm volt hallani a hangját, látni csillogó szemeit, s azt, hogy milyen sok terve van még, milyen életöröm árad belőle, milyen lelkes, ahogy tervez egy-egy eseményt. Összeszorult gyomorral mentem hozzá, amikor már le volt vágva a haja, mert tudtam, mennyire szerette a derékig érő haját, s azért megsiratta, mikor le kellett vágni. Vettem néhány mély levegőt, amikor idén februárban mentem interjút készíteni vele, s ő elmondta: „Tisztán látom, hogy miben vagyok, tisztán látom azt is, hogy nem tudom, mennyi időm van hátra… Nem gondoltam, hogy ebben az állapotomban jutok el a létörömhöz, amit mindig kerestem.” S emiatt a létöröm miatt olyan jó volt látni minden egyes alkalommal. Mert ahogy beléptem hozzá, felszabadult a gyomorszorítás, s csak az öröm maradt, hogy hallhatom, láthatom.
Sokszor mondtam neki, hogy ő az egyik kedvenc hősöm, hisz nem semmi az, amit az elmúlt években végigvitt. Amikor már nem tudta mozgatni a jobb kezét, kevesebbet tudtunk beszélni, de minden fontosról küldtünk képet, pár sort egymásnak. Hallom, hogy nevetett volna, ha még el tudtam volna mondani, épp kiesett a kisfiam első foga, s milyen lelkesen várja a fogtündért.
Drága Anikó, nem tudok most szépeket írni, nem jönnek a szavak. Most épp sírva nevetek, ha látom magam előtt az arcod. Jönnek a könnyek, hisz nagyon fogsz hiányozni, s nevetek, mert látom lelki szemeim előtt a betegségben is ragyogó szemeid, a kellemes hangod, a szép mosolyod. Táncolj sokat az angyalokkal!
M. Gál Katalin
A legyőzhetetlen
Erőt és nyugalmat sugárzó volt a hangja Anikónak utolsó beszélgetésünk alkalmával, pedig már alig hallhatóan tudott beszélni, és külön erőfeszítést jelentett számára a megszólalás. Csodálom azt az erőt és kisugárzást, ami élete utolsó éveinek emberpróbáló fájdalmai és nehézségei ellenére egész lényét áthatotta. Teste minél inkább leépült a betegség kíméletlen előrenyomulása következtében, lelke annál állhatatosabban ellenállt a szenvedés nyomásának, annál fényesebben ragyogott.
A gyémánt hatalmas nyomáson, ezer Celsius-fok körülő hőmérsékleten, akár többszáz kilométer mélyen, magas széntartalmú anyagokból formálódik drágakővé. Anikó a testében burjánzó sejtek dacára, azok pusztító erejének teljes tudatában, az okozott fájdalom megélése ellenére egyre kiegyensúlyozottabbá vált, harmóniában volt önmagával és békét sugárzott az emberek irányába. Én legalábbis egyre inkább ezt tapasztaltam, ahogyan ő egyre mélyebbre hatolt a rátelepedő rák súlya alatt. Anikó gyémánttá vált, átsugárzott rajta Isten ragyogó fénye, miközben szivárványként szórta szét maga körül ezt a fényt. Bár már rekedt és karcos volt a hangja, gyógyító módon hatott a belőle áradó szeretet. A gyémánt elnevezése a görög adamosz szóból származik, ami legyőzhetetlent jelent. Anikót nem tudta megtörni betegsége, a látszólagos veresége ellenére Anikó győzedelmeskedett fölötte.
Nem ismertem Anikó testvérét, mégis megrázott az a szinkron és harmónia, ami közte és testvére között alakult ki életük végén. Néhány óra eltéréssel együtt tértek örök nyugalomra a mennyei Atyához. Az örök világosság fényeskedjék nekik és ragyogjon át rajtuk!
Szász István Szilárd
