Nyugdíjas lett Szárhegy és a hozzá tartozó Güdüc falugondnoka. Utódja, tanítványa vette át tőle a stafétát. Emlékek idézése, tervek vázolása és jó tanácsok cserétek gazdát. Szász Hajnal és András Izabella beszélgetéséből kapunk ízelítőt. A falugondnok munkaköre bár leírásban szerepel, vannak annak apró betűs részei, melyeket nem a munkaadója, hanem a lelkiismerete vár el tőle – ezekről is beszélt Szász Hajnal nyugdíjba vonuló falugondnok.
Szász Hajnal 58. évét töltötte áprilisban. Az előrehozott nyugdíjazás lehetősége foglalkoztatta, mégis meglepte, amikor kézbe kapta a végzést: nyugdíjas lett. Azzal vigasztalta magát, hogy ő annyit fizetett a román államnak, hogy megérdemli, valamicskét visszakapjon belőle. Na meg a szabadidő is csábította, hogy unokáival lehessen. Hajniéknál erősek a családi kötelékek: amikor ő fiatal édesanyaként dolgozni járt, gyerekeire a nagy- és dédszülők vigyáztak, egyértelmű volt tehát, hogy most rajta a sor. Mint ahogy családi örökségként végezte munkáját kilenc és fél évig falugondnokként is. Édesanyjától azt tanulta, hogy a legjobb érzés másokon segíteni. Az unokák nevelésébe ezt a hagyatékot is beleszőtte, unokái is vele járnak idős magányosokat látogatni, és indulás előtt felteszik a kérdést: megyünk, megyünk, de ugye, viszünk is valamit Erzsike néninek?
Nagy nyugdíjbúcsúztatóval lepték meg Hajnit, az ellátottak, kollégák együtt köszönték meg munkáját. A közel tíz év során sok családnak jelentett pótolhatatlan segítséget a falugondnok, hetente többször is bekopogott legalább huszonöt ajtón.
Két közösség tagjait támogatta, más munka várt rá a szárhegyi portákon és más a güdüci tanyavilágban, ahol ritka az a ház, melybe a víz be van vezetve. Otthoni beteggondozóként a betegeket támogatta, orvoshoz vitte, kiíratta gyógyszerüket, a házban biztosította a tisztaságot és meleget, aki nem tudott magának főzni, annak az ételt is házhoz vitte. Őt kérték meg a hivatalos ügyek intézésére is, közjegyzőhöz, bíróságra szállította az ellátottakat, a magányos időseket pedig győzögette, ne mondjanak le a közösséghez tartozás lehetőségéről, és aki igent mondott, azokat hetente kétszer fuvarozta a Caritas idős csoporttevékenységeire Gyergyószentmiklósra.
A falugondnok munkaköre bár leírásban szerepel, vannak annak apró betűs részei, melyeket nem a munkaadója, hanem a lelkiismerete vár el tőle. Ezek a segítségnyújtások nincsenek megfizetve, mégis ezek emléke a legmaradandóbb. Mert Hajni falugondnokként esküvői tanú is volt, keresztanya is lett.
„Az asszony betegnyugdíjas volt, mozgássérült, az élettársának semmilyen biztosítása nem volt, amikor megbetegedett. Két közös gyermekük volt, 7 és 9 évesek, békességben éltek. Így, hogy jött a betegség, megkérdeztem, mi lenne, ha összeházasodnának, mert akkor felesége után a férj is biztosítva lenne. Elgondolkodtak a lehetőségen, én leszerveztem mindent, a papírokat, a házasságkötést, tanú is voltam, a kínálációt is én vittem. Jöttek anyósék, felköszöntötték, lett biztosítás, és azóta is boldogan élnek” – emlékszik vissza a falugondnok, aki bábasszony-keresztmama névre is hallgat. „Élt egy család a tanyavilágban. A férfi pásztor volt, ha kellett, főzött is. Anyuka egy kicsit gyengébb volt, nehezebben igazodott el a világban, de ahogy tudta, nevelte a hat gyermekét. Várandós lett, közeledett a szülés. Mondtam neki, ha a fájdalmak beindulnak, kell a mentőt hívni. Igen ám, de a telefonjáról a percek elfogytak, nem tudta, hogy a 112 úgy is hívható, futtatta egyik gyermekét az üzletbe, szóljanak nekem. Hívtak a boltból, menjek hamar, mert szülés van. A vészjelzőt bekapcsoltam, dudáltam, s mentem. Közben hívtam a mentőt. Én értem oda hamarabb. Az asszony az ágyban, a kicsi a lába között, s a többi gyereke körülötte az ágy mellett. A mentősök még Szárhegyre se értek be. Telefonon utasítottak: a lábánál fogva emeljem fel a kicsit, szájából a nyákot távolítsam el. Kérdeztem, mivel szorítsam el a köldökzsinórt, de mivel semmi alkalmas szerszám nem volt a közelemben, így fogtam a babát, míg a mentő megérkezett. Jöttek s vitték, én pedig indultam meg, szereztem be a babruhákat, plédet s pelenkát… Amikor a kórházból hazajöttek, hálálkodott az édesanya annyira, hogy kijelentette, én vagyok ennek a kicsinek a keresztanyja. Így történt, hogy aztán én tartottam keresztvíz alá is.”
Sok-sok esetet tudna még mesélni Hajni, biztos, unokái is hallanak majd tőle mese helyett igaz történeteket. Sok emberen segített és sok idős embertől tanult újdonságokat. Azt mondja: „ők is megszerettek engem, én is megszerettem őket.”
„Amikor én falugondnok lettem, nem volt előttem kitaposott ösvény, bozótba kerültem. Én kerestem meg a faluban, hogy ki szorul ellátásra, el kellett fogadtassam magamat. Meg kellett a munkámat keressem és teremtsem. Amit csak lehetett, elvégeztem, ami teljesíthetetlen elvárás volt, arra nemet mondtam. Tudták: mindig a megígért időben érkezek, sosem kések, és mindig őszintén mondom az igent is, a nemet is. Tőlük pedig megértést, köszönetet kaptam, és az ígéretet: imádkoznak értem. Ennél több nem is kell, ez volt számomra a tizenharmadik fizetés… vagy a túlórapénz, mert amikor azt kérdezték tőlem, meddig tart a munkaidőm, mindig azt válaszoltam, hogy addig, amíg befejezem. Olyan ez, mint a pedagógusnak a tanítás, a papnak a vallásos nevelés – ez hivatás, kényszerből nem lehet végezni. Számomra ugye, örökség is, mert édesanyámat a mai napig emlegetik a faluban, hogy milyen jó asszony volt.”
Hajni búcsúzik, utódjának hagyakozik: „Azt javaslom, szolgálj ki mindenkit, s cserében ne várj semmit, mert az jön anélkül is. És még valami: az volt az én módszerem, hogy amikor egy házból jöttem ki, akkor a küszöbbe megbotlottam, s amit bent hallottam, ott el is felejtettem. Nem tudtam, nem láttam, nem hallottam. Ezt ajánlom Iza, neked is: a küszöbbe megbotlani kötelező!”
Nem idegen világba cseppen a 43 éves András Izabella, akinek családjában az a mondás járja, hogy jobb, ha te segítesz, mintha rajtad kellene mások segítsenek. Güdücön született, most is ott él férjével, oda várja haza felnőtt gyermekeit. Pontosan tudja, mit jelent, ha nincs bevezetve a víz a házba, a betegápolásban is van tapasztalata. „Nagyon szerettem anyósomat, olyan volt, mint a második anyukám. És abba a helyzetbe kerültem, hogy gondoznom kellett. Nem is tudtam volna másra bízni. Hajni járt hozzá, én ott voltam, tanított idősgondozásra, és én megszerettem ezt a munkát. Így kerültem a Caritas svájci programjába, önkénteskedtem, ha Hajni szabadságolt, én helyettesítettem. Megszerettem az időseket, mert amit ők kapnak, százszorosan adják vissza.”
Izának tetszett a lehetőség, hogy falugondnok lehet, Hajni is örvendett, hogy neki adhatja át a stafétát. A teendőket átbeszélve, az ellátottakkal ismerkedve immár közel két hónapos régisége van Izának falugondnokként. Hosszú távra tervez, gyűjtögeti az élményeket, hogy legyen, amit elmesélni, ha a nyugdíjbúcsúztatóján őt is megkérdezzük. Fő szabályként a mindennapokban Hajni üzenetét viszi magával: a munkaidő akkor jár le, amikor a munkának vége, és minden egyes ház küszöbén kötelező megbotlani.
Balázs Katalin
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
