Hogyan tekintünk rá, és milyen szerepet tölt be életünkben az a könyvgyűjtemény, amelyet nemes egyszerűséggel Szentírásnak mondunk, és amely különböző korok tudását és megélését, emlékét és hagyományát őrzi? Hogyan nyúljunk hozzá, hogyan értsük? Megannyi kérdés, ami kimondva vagy elhallgatva megfordul az ember fejében.
A miért és a hogyan olyan kérdések, amelyek az emberi kíváncsiságból fakadnak, s éppen úgy irányulnak életünk történéseire, mint a körülöttünk lévő világmindenség megértésére. Tulajdonképpen a mítoszok is így születnek, ezekre a kérdésekre adva választ egy adott időben és térben élők rendelkezésre álló információra alapozva, ennek a tudásnak a kereteibe igyekezve beleilleszteni többé-kevésbé az újat. A mítoszok bepillantást engednek éppen ezért letűnt korok kultúráiba, gondolkodásmódjába és a világról alkotott elképzeléseibe. Az embernek a történelem minden időszakában megvolt az igénye arra, hogy megértse a körülötte zajló történéseket, eseményeket, közben lerombolva a mítoszok korábban megfogalmazott elképzeléseit. A mítoszokhoz elkerülhetetlenül hozzátartozik a mítoszrombolás. Ahogy kitárul előttünk a világ, úgy kérdőjeleződnek meg és íródnak felül addigi elképzeléseink, s ez elől nem lehet kitérni. Néha kifejezetten hidegzuhanyhoz hasonlatos az élmény, hiszen ki gondolná, amikor beül élete első bibliai szövegelemzés órájára, hogy nem minden könyvnek az a szerzője, akinek éppen tulajdonítjuk azt, nem minden mondás származik attól, akihez kötjük, vagy éppen nem minden jövendölés vonatkozott mindig arra, amire vagy akire éppen gondoljuk. Az talán nem akkora meglepetés, hogy Mózes öt könyvét aligha írta Mózes, ellenben a páli levelek szerves részévé vált széljegyzetek szerzőségével vagy a Jeromos próféta kilétével kapcsolatos kérdésekkel. A jézusi mondások kérdése is rendkívül érdekes téma, kifejezetten mítoszromboló beszélgetések nyitóakkordjának tökéletes opció. Minél jobban elmélyül az ember a tudományos elméletek, felfedezések és tények világában, annál több mítosz dől romba, s sejlik fel mögöttük egy másik valóság, nehezen vitatható tényekkel. Izgalmas tapasztalat lehet mindezzel szembesülni, ugyanakkor sokkoló is, ahogyan a valóság egy olyan szegmensével találkozunk, amire talán a legkevésbé sem számítottunk.
Tudomány és hit azonban éppen annyira nem zárja ki egymást, mint a héberül írott izajási jövendölésben szereplő hajadon kifejezés (álmá) és a Szeptuagintában megjelenő szűz megnevezés (parthenosz), amely aztán a Vulgatából később az összes keresztény bibliai fordításba is átkerült. Objektíven közelítve megtanulhatjuk a kettőt a maga helyén kezelni, nem kell szükségszerűen hitet is rombolnia a tudományos megközelítésnek, hiába számolja fel a mítosz titokzatos és majdhogynem varázslatos voltát. Időt igényel leginkább ez, de ugyanakkor munkát is, hogy el tudjuk fogadni, a lényeg nem változik. Szent Pál mondanivalója nem lesz kevesebb attól, hogy bizonyítani lehet, hogy a szöveg némely része később került bele némelyik levélbe, s a Tórából sem vesz el semmit az, hogy minden könyv szerzője mégsem lehet Mózes, hanem sokkal inkább egy évszázadokon át gyűjtögetett nagy egészről beszélhetünk. Türelem kell ehhez az úthoz és alázat, s nem különben annak a megértése, hogy a lényeg nem a mítoszon múlik, de ugyanakkor a tudományos tények sem teszik kevesebbé, pusztán csak addig elmaszatolódott kirakóselemek kerülnek utóbbival is a helyére, s a dolgok mélyebb megértéséhez vezet az egész. Albert Einsteint, a relativitáselmélet atyját idézve egyébként is elmondhatjuk, hogy a tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak.
Rácz Emőke
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/39-es számában.
