Isten különleges szerepet szán azoknak, akik meghallják hívását

0
368

Szeptember 7-én 11 órakor ünnepli Ilyés Csaba általános helynök és irodaigazgató papszentelésének 25. évfordulóját a szatmárnémeti zárdatemplomban. Ezüstmiséje alkalmából a szatmári egyházmegye sajtóirodája beszélgetett vele.

Mesélne szüleiről, családjáról? Hivatásválasztását tekintve mennyire volt meghatározó életében a családi háttér?

1974-ben születtem Mezőpetriben, szüleim, György és Mária Magdolna második gyermekeként. Nővérem, Ágnes két leánygyermek édesanyja, akik már mindketten orvosok. Édesapám székely származású, nagyszüleim az 1920-as évek végén, egy jobb élet reményében költöztek vidékünkre, ahol egymásra találtak és családot alapítottak. Édesapám Érmindszenten látta meg a napvilágot, de iskoláit már Mezőpetriben végezte. Anyai nagyapám csanálosi születésű, aki Mezőpetribe házasodott. Családom vallásossága jelentős hatással volt rám. Számunkra fontos volt a hit, az imádság és a vasárnapi közös szentmise.

Hogyan találkozott gyerekként az egyházzal?

Gyermekkoromban mélyen megérintett a falu összetartó ereje és vallásos légköre. Akkoriban mindez teljesen természetes volt a falu számára. Abban az időben Toma György volt a plébános. Ő ekkor már idősebb volt, ezért szinte évente érkezett új segédlelkész a faluba. Ezeknek a fiatal papoknak az elkötelezettsége, odaadása és lelkesedése mély benyomást tett rám, és ennek hatására kezdett érlelődni bennem a papi hivatás gondolata. Hálás vagyok, hogy többükkel most is együtt dolgozhatok! Gyermekkoromban szinte természetes dolog volt, hogy van mezőpetri kispap a teológián.
Akkoriban Mezőpetriben csak a beosztás szerint lehetett ministrálni. Így két-három havonta került sor arra, hogy azok, akik a falu egy adott részén laktak, a templomban ministráljanak. Ezek a közös reggeli és esti templomi szolgálatok felejthetetlenek voltak, mert nemcsak az Úr szolgálatát jelentették, hanem erős közösségi élményt is nyújtottak, összekovácsoltak bennünket. Milyen jó lenne, ha a mai ministránsok is ezt tapasztalnák meg!

Hogyan élte meg a szeminarista éveit?

A szeminárium előtt kell még beszéljek egy számomra fontos iskoláról. Az 1980-as években az akkori iskolai rendszer előírásai szerint a kilencedik és tizenegyedik évfolyamra is külön felvételi vizsgát kellett tenni. Emiatt úgy döntöttem, hogy a nyolcadik osztály befejezése után a szülőfalum iskolájában maradok, ahol akkor még folyt oktatás a kilencedik és tizedik osztályban is. Mivel tizenegyedik osztályba úgyis újra felvételizni kellett volna, észszerűnek tűnt otthon folytatni tanulmányaimat. Közben 1989-ben megtörtént a rendszerváltás – én abban a tanévben fejeztem be a tizedik osztályt –, elhatároztam, hogy Gyulafehérvárra szeretnék menni az akkor még kántoriskolának nevezett intézménybe. Úgy éreztem, itt lehetőségem nyílik arra, hogy megvizsgáljam, valóban hivatott vagyok-e a papi pályára, vagy csupán gyermeki vágyakozás vezérel. Gyulafehérvárra eljutni hatalmas élmény volt. Többszörös túljelentkezés volt. Azok közé tartoztam, akiket felvettek, és 36-an megkezdtük tanulmányainkat. Osztályunk nagyon összetartó volt, azóta is rendszeresen találkozunk. Kiváló tanáraink voltak, akik nemcsak elhivatottsággal oktattak, hanem arra is figyelmet fordítottak, hogy gondolkodásmódunkban érett felnőttekké váljunk, és megerősödjünk az egyház iránti szeretetben és hűségben. Mind a mai napig hálás vagyok nekik! 1992-ben Gyulafehérváron érettségiztem, majd felvételt nyertem a szatmári egyházmegye kispapjai közé.
Első szemináriumi évemet Gyulafehérváron végeztem. Akkoriban a teológiára jelentkezők száma jóval magasabb volt. Mi negyvenegyen nyertünk felvételt az első évfolyamra. Ha belegondolok, hogy ma már az egész szemináriumban sincsenek ennyien, azt mondhatom, hogy az valóban különleges kegyelmi időszak volt!
Felemelő érzés volt annyi fiatalt látni, akikben égett a vágy, hogy valamit tegyenek az egyházért, és elhivatottak voltak a papi pálya iránt.
Első tanulmányi évem befejezése után, a nyár végén plébánosom, Rozs István értesített, hogy a püspök úr beszélni szeretne velem. Amikor megjelentem a püspökségen, Reizer Pál püspök úr közölte velem, hogy második évemet Budapesten fogom folytatni. Ez hatalmas változást jelentett számomra, hiszen addig a legtávolabbi hely, ahová eljutottam, Debrecen volt. Budapestre kerülni, egy világvárosba, ahol olyan neves tanárok előadásait hallgathattam, akik akkoriban a magyar teológia élvonalát képviselték, óriási élmény volt! A Központi Papnevelő Intézet kispapja és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója lettem. Egy évet töltöttem Budapesten, és ennek a tanévnek a végén a püspök úr újabb tanulmányi helyet jelölt ki számomra: Rómát. Itt a Pápai Német–Magyar Kollégium diákja és a Pápai Gergely Egyetem hallgatója lettem.
Öt évet töltöttem Rómában, ebből három év az alapképzést jelentette, amelynek során befejeztem a teológiai tanulmányaimat, majd további két évig mesterképzés keretében dogmatikát tanultam. Rendkívüli élmény volt megtapasztalni, hogy ott az egész egyház jelen volt, hiszen az egyetemen a világ minden tájáról érkeztek kispapok, szerzetesek, szerzetesnővérek és világiak egyaránt. Szent Ignác alapította mind az egyetemet, ahol tanultam, mind a kollégiumot, amelyben nevelkedtem. Mindkettőt jezsuita szerzetesek vezetik. Nagyszerű szellemi-lelki képzést és felkészítést kaptunk tőlük a papi hivatásra. Az ott szolgáló papok életre szóló hatást gyakoroltak rám.

Melyek voltak az Ön szolgálati helyei?

1999-ben fejeztem be tanulmányaimat, és július 4-én szülőfalumban szentelt pappá Reizer Pál püspök. Külön kértem, hogy Mezőpetriben legyen a szentelés. Abban az évben én voltam az egyetlen végzős a szatmári egyházmegyéből. Sok diáktársam eljött Rómából a szentelésre, számomra egyszerűbb és könnyebb volt otthon megszervezni a szentelést, mint Szatmárnémetiben; nem kellett a sok vendéget utaztatni és elszállásolni. Úgy érzem, hogy a falunak is nagy lelki élmény volt, hogy a plébániatemplomban papszentelésre került sor.
Augusztus 1-től kaptam első kinevezésemet: püspöki titkár, valamint a szatmárnémeti Kis Szent Teréz-plébánia segédlelkésze lettem. Délelőttönként a püspökségen voltam, hétköznap két délutánt pedig a templomban töltöttem hittanórákkal. Akkoriban rengeteg gyermek járt hittanra, évente több mint 70-en bérmálkoztak. Nagyon sok gyermeket és fiatalt ismertem meg ez idő alatt. A plébánosom, Knecht Béla, egy csendes, nyugodt, de bölcs ember volt, sok mindenre megtanított. 2003-ig a püspökségen titkári feladatokat láttam el. Ezt követően egy teljes évet segédlelkészként szolgáltam a Kis Szent Teréz-plébánián az új plébános, Vojtku László mellett, aki Mezőpetriben kezdte papi szolgálatát, és jelentős szerepe volt hivatásom felismerésében.

2004. október 1-én kaptam meg az első plébánosi kinevezésemet. A szamosdarai plébániára kerültem, pusztadaróci lakhellyel. Az egyházközséghez tartozott még Atya és Pete. Az azóta eltelt húsz év sok mindent megváltoztatott az egyház életében, sajnos nem mindig a jó irányba. Akkoriban még nem voltunk az Európai Unió tagjai, a határok zártak voltak, a külföldi munkalehetőségek korlátozottak, így teljesen más volt egy-egy falu lakossági összetétele. Emlékszem, hogy évente hozzávetőlegesen 25 keresztelő volt plébániai szinten. A mai viszonyokat tekintve sajnos ez már kiemelkedő számnak számít sok plébánián. Az elvándorlás és a határok megnyitása sok kárt okozott közösségeinknek. Pusztadarócon lehetőségem nyílt templomépítésbe kezdeni, amelyet utódaim fejeztek be, és az új pusztadaróci templom már használatban van.
2008-ban a püspök úr Túrterebesre helyezett, ahol plébánosként, valamint esperesként szolgáltam. Két másik helység is hozzám tartozott: Túrterebes-Szőlőhegy és Kisbábony. A sváb falu új lelkipásztori élményekkel gazdagított. Megtapasztalhattam a svábok egyházhoz való hűségét, imádságos lelkületét. Segítségemre volt itt Erős Sándor nyugdíjas pap, aki Túrterebes-Szőlőhegyen lakott, és mindenben számíthattam rá. Túrterebes-Szőlőhegyen az emberek önzetlenségét, Kisbábonyban pedig az ott élő roma közösség őszintén buzgó vallásosságát tapasztaltam meg. Túrterebesen sikerült a templomkülsőt teljesen felújítani.
Öt évet töltöttem Túrterebesen, majd 2013-ban a püspök úr Nagykárolyba helyezett. A Kalazanci Szent József-plébánia plébánosaként, valamint nagykárolyi főesperesként láttam el feladataimat. Itt először a templomot kellett felújítani. Korábbi tapasztalataim Pusztadarócról és Túrterebesről segítettek ebben. Hála Istennek és a támogatóknak, sikerült a templomot külsőleg jelentős mértékben felújítani, valamint a templom festményeit.
Nagykároly városi élete, a svábok hűsége és egyházszeretete mélyen megérintett. Mindig lelkesedéssel fogadták az új kezdeményezéseket. A Kalazanci Szent József-iskola közelsége sok gyermeket vonzott a plébániai hittanórákra. Itt tapasztaltam meg először, mit jelent papként olyan közösségben szolgálni, ahol komoly felelősséggel járó feladatokat kell ellátni, miközben együtt kell működnöm egy másik paptárssal, aki ugyanazon a plébánián él, de más feladatkört lát el. A kilenc év során három paptestvérrel dolgozhattam együtt, és mindegyiktől értékes tapasztalatokat szereztem. Itt tapasztaltam meg először azt is, milyen, amikor szerzetesnővérek is tevékenykednek a plébánián. A szerzetesi élet az egyház egyik nagy kincse. Szép volt látni a piarista nővérek áldozatkészségét és kitartását a rájuk bízott gyermekek nevelésében, hogy őket az életre és a hitre vezessék. Néhány év szolgálat után a gencsi filia is a plébániához került. Őszinte ragaszkodást tapasztaltam meg bennük az egyház iránt.
Nagykároly egyik nagy áldása volt az is, hogy közel lehettem szüleimhez, és gyakran látogathattam őket, különösen abban az időszakban, amikor édesapám betegsége és előrehaladott kora miatt szükségük volt a jelenlétemre. Ő nagykárolyi szolgálatom befejezésekor költözött el a mennyei Atyához.
Mindhárom plébánián nagyon jól együtt működtünk az egyháztanáccsal és a polgármesterrel, és kiemelten jó kapcsolat volt a helyi történelmi felekezetek képviselőivel is.
2022-ben Schönberger Jenő püspök úr felkért, hogy vállaljam el a püspökség irodaigazgatói, valamint a zárdatemplom lelkészi feladatait. Az irodai munka a plébániai élethez képest új kihívást jelent, hiszen elsősorban adminisztratív feladatokat foglal magában. A főpásztor és a többi munkatárs figyelmessége, bizalma és szakértelme segítségemre volt, hogy gyorsan beilleszkedjek ebbe az új feladatba. A zárdatemplomban végzett szolgálatom lehetőséget ad arra, hogy legalább részben megélhessem a lelkipásztori feladatokat. Kegyelemként élem meg, hogy a szatmári irgalmas nővérekkel dolgozhatok együtt. Ők egyházmegyénk egyik sajátosságát képviselik, mivel Hám János püspökünk alapította rendjüket. Az is kegyelem, hogy ott végezhetem a liturgikus szolgálatot, ahol a kedves nővérek Hám János akaratának megfelelően, a szívét nagy tisztelettel őrzik.
2023-ban a püspök úr megtisztelt azzal is, hogy kinevezett általános helynöknek.

Ha most visszatekint 25 éves papi életútjára, mi az, amiért a leginkább hálát ad a jó Istennek?

Mindenképpen hálával tartozom azoknak az embereknek, akikkel életem során találkozhattam. Minden egyes ember élete egyedi és különleges, hiszen mindenki sajátos értékekkel és kincsekkel rendelkezik, amelyek kizárólag rá jellemzőek. Az ilyen emberek megismerése és tőlük való tanulás a legnagyobb ajándék, amelyet a 25 év és egész életem során kaptam.
Nagy érték számomra a sok barátság és ismeretség, amelyeket próbálok is ápolni, bár néha kevésbé sikeresen. Gyakran érzem, hogy nem jut elegendő idő a kapcsolatok még szorosabb ápolására, ami miatt sokszor szégyenkezem is önmagam előtt.

Visszatekintve az eltelt évtizedekre, mit üzenne fiatalkori önmagának?

Fiatalkori önmagamnak azt üzenném, hogy még többet kellene tanulnom, hogy a képzettségem, különösen a teológiai tudásom, de a mai társadalom elvárásainak és kihívásainak ismerete terén is jobban felkészült legyek, és képes legyek megfelelő válaszokat keresni ezekre a kihívásokra. Ezen kívül még azt is üzenném, hogy még több időt kell szentelni a lelki életre: az imádságra, a Szentírás olvasására, a lelki olvasmányokra, valamint az Istennek felajánlott időre. Az az idő, amelyet neki ajándékozunk, sosem vész el; ő azt nem veszi el tőlünk, hanem megszenteli és bőségesen visszaadja. Bár emberi szempontból ez nehezen érthető, azok, akik ezt már megtapasztalták az életükben, pontosan tudják, miről beszélek.

Ön szerint mi az, amire a leginkább szüksége van a mai világban élőnek?

Úgy gondolom, hogy a mai világban élők számára is ugyanerre van szükség, amit az imént elmondtam: alapvetően szükséges, hogy mindenki mély és alapos ismeretekkel rendelkezzen. A jelenkor társadalma és a fősodratú véleményformálók számos módon próbálnak minket félrevezetni és sok mindent elhitetni velünk. Ahhoz, hogy valaki képes legyen bölcsen mérlegelni a döntések áradatában, elengedhetetlen, hogy megfelelő tudással és ismeretanyaggal rendelkezzen. Ugyanolyan fontos, hogy a Bölcsesség Lelkének, a Szentlélek ajándékának hordozói legyünk. Csak így válhatunk képessé arra, hogy a mai, komoly kihívásokkal teli világban valóban szabadon, külső befolyásoktól mentesen döntsünk és éljünk. A Szentlélekkel való kapcsolat magába foglalja a hit megalapozásának fontosságát is. A hit sohasem lehet elvont fogalom, hiszen egy személyes találkozásról szól – találkozásról Istennel, aki Szent Fiában emberré lett és közöttünk élt. Isten vágyik találkozni mindannyiunkkal: ezért képes lett emberré válni, és hogy e találkozást szenvedésén, halálán és feltámadásán át az üdvösségre vezesse. A mai világ számára éppen erre van legnagyobb szükség: megérteni, hogy Isten a szeretet Istene, aki vágyik velünk kapcsolatba lépni.

Miben látja ma a papság előtt álló kihívásokat? Mit üzen a most papi hivatásra készülőknek?

A mai helyi papság számára számos kihívást jelent az elvándorlás és az elöregedés. Sajnos régiónkban fiataljaink jelentős része nem itt építi fel jövőjét, nem itt alapít családot, és nem itt születnek majd gyermekeik, hanem a világ egy másik részén. Ez a helyzet gyakran kilátástalannak tűnhet, de Isten gondviselése a nehézségek ellenére is bátorít: mindig van jövője az egyháznak.
A papság előtt álló kihívások közé tartozik az is, hogy megértsük, sok mindent imádságban kell Istenre bíznunk. Nem magunknak kell mindent megoldanunk, hanem engednünk kell, hogy ő működjön életünkben. Kell a mi munkánk, az áldozatunk, de ez Istenre figyelő imádsággal kell társuljon.
Azoknak, akik most készülnek a papi hivatásra, azt üzenem: papnak lenni felbecsülhetetlen érték, mert Isten különleges szerepet szán azoknak, akik meghallják hívását, és készek arra a szolgálatra, hogy másokat a vele való találkozásra elvezessenek.

Kép és szöveg: szatmári egyházmegye

MEGOSZTÁS