Korán kelünk mamával, persze ő még korábban. Sosem láttam lefeküdve, sem este, sem reggel. Szerintem különben nem is alszik. Szóval korán keltünk. Mama a jobbik száras cipeit húzza fel, én mondom neki, hogy az cipő, de csak kacag, hogy hát persze. Megnézem a ribizlibokrokat s a földi epret, de az utóbbi itt sose érik meg, s az a va’egy szem hamar elváslik. Valamit eszünk, s indulunk a hegyen át a Perkőre. Mama kosztümben van, s mindig kendő van a fején, ma valamelyik szebbik. Nem lehet eltévedni, s rövidebb, mint az úton. Szóval elindulunk nagy gonddal s sietve, hogy a bócsus misére elérkezzünk. Elébb-elébb még látunk embereket menni, de a többség dolgozik, mert Szent István nem válogat, hogy hétköznap vagy hétvége a napja, s mások pedig luxusmotorral – de mama, az autó! – mennek. A borvíz felé megyünk, az abból kifolyó és mindenfélével duzzasztott erecske mellett, amiből hamisítatlan vasaroma árad, ezt a legfrissebb belefolyó csurgalék is csak igen rövid időre, amúgy frissibe’ nyomja el. A Bandiban – mert ott járunk – elébb-elébb fejkendős nénik kérdezik, Na elindultatok, mentek az onokával? András otthon maradt? Fájnak a lábai? Na szegény! Ki érti azt, hogy az előbb még nem voltak sehol, de egy szempillantás alatt a kapuban állnak, s kérdeznek. Nem állítnak meg, mert tudják, az ember ilyenkor úgyse állna meg, dolga van, el van indulva a bócsuba.
A borvíz felett aztán kiérünk a bányához, a kicsi erdőhöz, nagyanyám szerint ez az Akasztottak erdeje, s ezért soha, de soha nem szabad onnan epret szedni, mert az a hóttaké, s tudvalevőleg ilyen helyről nem szedünk semmit se. Azért mi néha arrafelé „rövidítünk”, ha a borvízre vagyunk küldve, s megnézzük azokat az epreket. Finomak, bizony! A Perkőre a mezőn és kaszálókon átvágó földúton megyünk. Egyszer – ez majd évek múlva lesz, nem most – az unokatestvéremmel rábeszéljük mamát, hogy ne mind kanyarogjunk, hanem vágjunk át a földeken, mert rövidebb. Maradjunk annyiban, járt utat járatlanért nem hagyunk el, ezt akkor tőle vagy általa megtanultuk, bár lényegében rövidebb volt valóban az az úttalan út.
A kaszálókon térdig vagy magasabbra ér az illatos fű. A verőfényes jó időben csak úgy árad az a jó szag, amit nem tud egy szappan se, és ami majd később, szénakorában csak sokkal jobb lesz. Nem zavar a por, a bogarak. Ebben a ragyogó napsütésben, szénafűillatban szedjük a lábunkat, hogy odaérjünk. Végtelennek tűnik egy pillanatra az előttünk elterülő táj, a tücskök hangosan ciripelnek, a végtelen ünnepi fényben lépdelünk mama és unoka. Akkortájt érzem először, hogy jó nekünk itt lenni, s bár nem tudom ekkor még, hogy nem túl sokszor fogok erre járni, mégis azt gondolom, csak erre volna érdemes indulni. Mama akart volna a polyáni keresztaljával menni, de végül csak erre jöttünk. Ő akkor bánta egy kicsit, én ma nem bánom semennyire.
Mire megunnám a gyaloglást, mert szép-szép a virító katáng, cickafark, orbáncfű, németszegfű s ki tudja még, mifélék, de azért mégiscsak menni kell, annak pedig van egy monotonitása, ami az én koromban hamar unalommé válik, mondja mama. Szóval egyszercsak meglátjuk a fenyőket, ami biztos jele, hogy a Perkőre érünk hamarosan. Ahogy beereszkedünk a lankán, itt már tele van minden emberrel, a fák alá húzódnak az árnyékba, messze a kápolnatértől is. Innen marad meg nekem a fenyők szúrós-balzsamos illata, amitől aztán évekkel később is mindig el fog kapni a nosztalgia, és mindig a Perkő jut eszembe róla – még a Magas-Tátrában is –, látom magam előtt mamát, ahogy megpihenni leült ő is egy magával hozott kötényre (vagy kendőre?), iszik egy nyelet vizet, a kemény, fekete lakktáskából elékerül egy mentolos cukorka is. Engem persze most már jobban érdekel a lacikonyhákból ide áradó szénen égett zsír illata, s még annál is sokkal, de sokkal jobban a vásárosok asztala. Mama megígéri, hogy a mise után megállunk s megnézzük. Tudja vagy nem, de nem fogom elfelejteni.
A mise hosszú és unalmas. Az énekeket ismerem, imádkozni tudok, de a pap bácsi nagyon hosszan beszél, és végül az egészből arra emlékszem csak, hogy Szent István mielőtt meghalt, mondta Máriának, hogy vigyázzon Magyarországra, ahol mi most nem élünk, s hogy volt egy fia is, de ő már korábban meghalt, s Gizella pedig német volt, s az nekünk nem volt jó. Nem tudom, hogy ezt miért mondta, mert nekünk az iskolába például németek szoktak jönni, s hoznak felszerelést is, például a táblánk tőlük volt, mondta a tanító bácsi. Mama egy másik nénivel pedig azt mondja az ámen után, milyen szépen beszélt a plébános úr. A mise végén meg kell állni még a rokonokkal Szentlélekről, öreg nénik és bácsik, a régiekről beszélnek s az újakról is, ki házasodott, hol született buba, s ki halt meg, hova temették. Mama megígéri, hogy el fog vinni az apja, anyja s testvére sírjához, de aztán végül sose megyünk el. Amiután a rokonokkal két szót szóltak – nem kettő volt, hanem sok! –, szóltam, hogy arról volt szó, megnézzük az asztalokat. Kerül egy tükrös szíves, ahonnan veszünk egy vásárfiát, de akkor csavaros cukorkát is veszünk, s a kakasos nyalóka is bizony, jó jószág, van zöld, sárga és piros, akárcsak a halacskából. Nehéz választani. És állandó vásárfia a similabda, aminek a vékony gumija alig bírja pár napig, folyton rövidül, s végül leszakad teljesen. Így fog kiderülni, hogy korpával van töltve a krepp papír, amiből a similabda lett.
Nagyanyám ekkortól (vagy inkább ekkortól emlékszem rá) minden évben a tiszta szoba felső abrosza alatt gyűjti a vásárfiát a bócsukból nekem és a többi unokának, mézeskalács szív, csavaros cukorka, halacska, mikor mi. Van varázsa az onnan elékerülő, valamikor kicsit megolvadt, de formáját nem veszített halacska cukorkának, mert akkor ugyan már kicsit celofános az íze, de nem kell úgy szopogatni egyben az egészet, vagy hát annyit, ami az ember szájába befér, hanem kis idő után az illető darab lemálik róla.
A lacikonyhások még nem érdekelnek eléggé, megállunk polyániakkal még két szóra – Na, Ilus, kijöttek magik es –, talán keresztanyámékkal is, majd elindulunk vissza. Hazafelé az út hosszabbnak tűnik, először is azért, mert rögtön kaptatón kell elindulni, aztán pedig otthon már nincs semmi érdekes, amiért igyekezni kelljen. Talán mentát is szedünk, főleg mama, kanyargunk a tücskök-bogarak és illatok között, de egyértelmű már a fáradtság, elnyomott a meleg is. Jó lesz hazaérni. A Bandin ahogy jövögetünk befele, megint fejkendős nénikkel találkozunk, Na megjárták? A pap szépen beszélt-e? Sokan vótak-e? Józskáékot út közben nem-e látták, kéne jövögessenek ők es. S mind így haladunk s érkezünk haza a jó hűvös házba. Adjon Isten részt a bócsus szentmiséből!
