Az újfalunak nevezett városrészben, ahol már több mint 150 éve áll az impozáns Haulik-templom, amely Románia második legnagyobb kupolájával (a bukaresti Athenæum után) rendelkezik és már messziről látszik, a temesrékási fúvószenekar muzsikájára hagyományos bánsági sváb népviseletben gyermekek, fiatalok és felnőttek táncolták a keringőt vagy a polkát. A Bogdan Pîrvu által vezetett Sonnenblumen Perjamosch csoport új hagyományos viseleteket varratott kifejezetten erre az alkalomra. A lányok büszkén viselték a keményített és rakott alsó- és felsőszoknyát, fekete kötényt, hosszú rojtokkal díszített, ráncokba szedett, brossokkal díszített, hátul keresztben megkötött lila selyemkendőt, amelynek két vége a szoknyán pihent, alatta inget és mellényt, nyakukban fekete bársonyszalagot, hajukat pedig a fejük tetejétől hátrafelé két copfba szorosan befonták. A fehér inget, Leiwesknepp mellényt, fekete nadrágot és egyszerű fekete kalapot viselő fiúk (néhányan Zsombolyáról, mivel a helyi csoportban kevés a fiú) szintén szép képet alkottak. Ez a népviseletbe öltözött csoport állt a bal oldalon, míg a templom előtti tér másik oldalán sok óvodás és általános iskolás korú gyermek – a lányok finom piros szoknyában, zöld kötényben, fehér ingben, a fiúk fekete nadrágban, fehér ingben – alkotott ünnepélyes képet. Középen egy fehér építmény állt, előtte pulpitus és asztal, amely mögött felsorakoztak a díszvendégek.
A piros-sárga-kék színű szalagot viselő polgármester köszöntötte Ovidiu Ganț DFDR-képviselőt, Anton Enderle HOG-elnököt, a Landsmannschaft Banater Schwaben elnökhelyettesét, Christine Neu-t, a Temesvári Német Demokrata Fórum és a Temes megyei Német Demokrata Fórum elnökasszonyait, Dagmar Șiclovant és Edith Singert, a Bărăgani Deportáltak Egyesületének elnökét, Cornelia Fiatot, a Landsmannschaft és a Bánsági Sváb Segélyszervezet képviselőit, Erna Palert és Walter Altmaiert, a helyi római katolikus és görögkatolikus papokat, Kozovits Attilát és Gheorghe Traiant, valamint a megyei és helyi önkormányzat képviselőit. A perjámosi lakosok mellett a szomszédos falvakból és Temesvárról is érkeztek bánsági svábok. Mielőtt Kozovits Attila plébános felavatta volna az emlékművet, a szervezők és a díszvendégek román és német nyelvű beszédekben méltatták a román közigazgatás és a helyi közösség közötti jó együttműködést, valamint a bánsági svábok hozzájárulását a közösség fejlődéséhez. Külön megemlítették Sigrid Kuhn ny. német tanárnő, Mihai Diaconu és Franz Baum közreműködését, akik a helyszínen gondoskodtak a szervezésről, amelynek során Sigrid Kuhn román és német nyelvű helyi monográfiájának bemutatójára került sor pénteken délután a kultúrotthonban. A „Perjamosch 1724-2024 – 300 éve, hogy a németek letelepedtek Perjámoson” című könyv szerzője szerint azért merült fel ez az igény, mert a meglévő monográfiák már elavultak (Dr. Lammert románul írt a második világháború után, németül a helyi közösség az 1970-es években). Ezért egy emlékkiadvány helyett egy kismonográfia készült, amelyet a Német Demokrata Fórum közreműködésével a Cosmopolitan Art Kiadó jelentetett meg az Etnikumközi Kapcsolatok Főosztályának anyagi támogatásával.
Perjámos különlegessége, hogy a szomszédos falvak lakossága „úrinak” tekintette, különösen azért, mert az „újfaluban” sok iparos telepedett le, akik kisebb-nagyobb vállalkozásokat alapítottak, és ezzel megkülönböztették magukat a „régi falu” és a környék túlnyomórészt mezőgazdasági termelőitől. További különlegesség napjainkban, hogy a viszonylag kisszámú német lakosság ellenére (a legutóbbi népszámlálás szerint alig 60 fő) a faluban német nyelvű óvoda és német nyelvű általános iskola is működik (egyébként német tannyelvű oktatás csak néhány bánsági településen van).
Az emlékművet Walter Niklos tervezte a perjámosi elvándorlók és a Bánsági Sváb Kulturális Szervezet támogatásával, és a négyzet alakú tömbökkel a falu történetének szerkezetét és törésvonalait kívánta ábrázolni. Emlékezetesek a homlokzat szöveges táblái is: „Miután 1716-ban a Habsburg-csapatok Savoyai Jenő herceg vezetésével felszabadították a Bánságot az oszmán uralom alól, az első német telepesek 1724-ben beköltöztek Perjámoson lévő tanyáikra. A sok viszontagság ellenére falujukat virágzó vásárvárossá fejlesztették, ahol fejlett mezőgazdaság, virágzó kézműves és ipari vállalkozások, élénk kulturális élet és modern iskolaközpont működik. A 20. században a második világháború és a kommunista diktatúra következményei a német lakosság szinte teljes elvándorlásához vezettek, miután hosszú évtizedekig minden népcsoport békés egymás mellett élhetett”, az oldalán pedig: „A Perjámoson elhunyt őseink, a két világháború elesettjei és eltűntjei, az 1944-ben elmenekültek, az 1945-1949-es oroszországi deportálás és az 1951-1956-os bărăgani deportálás áldozatainak, valamint a világ minden táján elhunyt honfitársaink emlékére. Nyugalom a halottaknak – béke az élőknek!”.
Délben az önkormányzat pazar fogadást rendezett a felújított és kellemesen hűvös kultúrotthonban (kint 33 fok volt, tiszta égbolt és csak enyhe szél fújt). Ez alkalmat adott a beszélgetésre és a találkozásra. Késő délután újabb ünnepélyes programra került sor, ezúttal a település régebbi részén: a Nepomuki Szent János-templomban Dirschl Johann általános helynök szentmisét mutatott be, koncelebrált Adalbert Jäger kanonok, temesvár-újkissodai plébános, Kozovits Attila perjámosi plébános, Czeglédi Ferenc (perjámosi születésű) pécskai plébános és több pap a környékről. A zenei szolgálatot Christine Surdu biztosította ismert énekekkel, amelyek közül néhányat az egész közösség énekelt. Prédikációjában Dirschl Johann vikárius vázolta a templom történetét, beszélt a templom védőszentjéről, de személyes élményeiről is, ahol 1986 nyarától három éven át plébániai kormányzóként szolgált – akkor, amikor a bánsági németek elvándorlása már javában zajlott.
Kozovits plébános az ünnepi szentmise végén így fogalmazott: „Az otthon a biztonság érzése és annak tudata, hogy egy közösségbe, egy családba születtünk, ott nőttünk fel, és ezt életünk során újra és újra megtapasztaljuk. Az emberek mindig visszatérnek oda, ahol születtek, ahol felnőttek, ahol megtapasztalták ezt a közösséget, ezt a melegséget és biztonságot. Sok idős ember újra és újra visszatér ide, van, aki örökre. Ezért hiszem, hogy a Heimattage-ra és az évfordulós ünnepségekre mindig szükség van, mivel nem csak szépek, hanem életbevágóan fontosak is. Köszönet és elismerés illeti mindazokat, akik ebben az irányban tevékenykednek, mindenekelőtt Anton Enderle-t, a HOG Perjamosch elnökét és minden munkatársát, akik folyamatosan emlékeztetnek bennünket arra, hogy otthonunk van ott is, ha külföldön vagyunk, a régi áldás szerint: „Válhat idegen föld az otthonoddá, de soha ne hagyd, hogy az otthonod idegen földdé váljon!” Kozovits arra is rámutatott, hogy a történelem viszontagságai mennyire formálták a közösséget a polgári hivatalokkal, személyiségekkel, társadalmi rendekkel, épületekkel, városrendezésekkel. „Az egyetlen hivatal, amely 1724 óta megőrizte eredeti formáját és funkcióját, a perjámosi római katolikus plébánia”.
Különösen megható volt a volt plébánosok felsorolása a mise végén: egy ministráns az elismerés és hála jeléül egy-egy vörös szegfűt helyezett az oltár elé egy vázába az elhunytaknak, és egy fehér szegfűt az élő papoknak, akik közül néhányan jelen voltak.
A szentmisét követően a résztvevők a plébánia nagy, árnyas udvarán gyűltek össze baráti beszélgetésre és felfrissülésre, majd visszatértet a kultúrotthonba, ahol gulyással és tánccal egybekötött fogadásra került sor. Vasárnap délelőtt Perjámoson 9 órakor szentmise, 10 órától pedig a halottakról való megemlékezés volt a program. A fő megemlékezésre a régi falu temetőjében került sor. A szentmisét Gheorghe Traian görögkatolikus pap nyitotta meg, Kozovits plébános prédikált, majd Enderle HOG-elnök mondott beszédet, ismertetve az elhunytak igen részletes jegyzékét; az elhalálozások oka a járványoktól és betegségektől a háborúkig terjedt, deportálás (a legfontosabb oroszországi és bánsági táborok és helyszínek nevével), a kommunista önkény áldozatai (Duna-csatorna) – és megnevezte az egyes kategóriák halottainak pontos számát, hogy végül a békére szólítson fel. A Haulik-temetőben is méltóságteljes ünnepségre került sor, amelyen ezúttal a HOG-os Corinna Mineur is szót kapott. Az ünnepség Perjámoson hangulatos összejövetellel ért véget.
Astrid Weisz / Gerhardus.ro
Fotó: temesvári egyházmegye
