A közösségi médiára költöztünk. Megszoktuk, hogy rendezvényeinken fotózni kell, legalább egy-két kép kerüljön, tegyük ki, osszuk meg. Lassan szoktunk rá arra, hogy ha valamilyen eseményünk lesz, legalább egy rövid hírt vagy hirdetést tegyünk fel előre, lássák az emberek, mi készül. A fotó- vagy videómegosztás még csak-csak, ám sokszor nem derül ki, mi történt és mikor, vagy ha ez mégis oda van írva, nem tudunk meg semmi egyebet. Talán kihívás akar lenni ez, hogy „olvassuk” a képeket, értelmezzük a látottakat. Talán bele sem gondolunk, hogy nyilvános bejegyzéseinkkel másokat is elérünk, akik lehet kíváncsiak lennének. Egy ideje viszont eléggé népszerűvé válik a profinak látszó nyelvezettel megfogalmazott szöveg is, amelyben elmondjuk, hogy valami volt, történt, eseményszámba menő alkalom… és elharapjuk a mondatot, elhallgatjuk a lényeget, nem derül ki semmi. Miközben látszólag kommunikálunk (szó nem érheti a ház elejét!), még az oly kevésbé szeretett kifejezést, a tömegtájékoztatást sem valósítjuk meg. Mit gondolunk azokról, akiknek (nem) írjuk azt a néhány mondatot? Ha érdekli őket, majd felhívnak, ránk írnak? Az alá-fölé rendeltségi viszony természetesen tapintható, érthető, és nem, a legtöbb ember nem fog kérdezni, hiszen a pontot a mondanivaló végére kitették, ha valóban kommunikálni szerettek volna, úgy lenne megfogalmazva az a néhány mondat, hogy ne csak arról szerezzünk tudomást, hogy volt, esetleg jó volt, hanem arról is, hogy ennek a valaminek, eseménynek, találkozásnak, megbeszélésnek volt témája, tartama, veleje.
Csapdába estünk. Nem, nem a közösségi médiáéba, bár előszeretettel kenjük rá a dolgot. A saját magunkéba. Abba, hogy megpróbálunk hallgatva beszélni, úgy elmondani valamit, hogy közben igazából nem akarjuk elmondani a lényeget, de még csak utalást sem teszünk rá. Elharapjuk a mondatott a volt/zajlott állítmány után. Úgy teszünk, mintha kommunikálnánk, azt játsszuk, hogy tájékoztatunk, de pü-pü, nem állja, mégsem, vissza az egész.
Mondok egy meglepőt, én, aki jó régen foglalkozom olyan szinten szövegekkel, ahogy kevesen – nem irodalomelméletileg, az másnak az asztala –, ahogy a mimikánk és gesztusaink közvetítik a tényleges mondanivalónk nagy részét, úgy a használt kifejezések, írásjelek és elharapott mondatok is többet mondanak, mint amennyit mi szeretnénk, sőt, mindent. A közösségi média felülete mindent és bárhogy elbír, de egy gondolkodó elme már kevésbé. Nos, akkor hogy tegyünk tanítvánnyá bárkit, ha az örömeseményről történő híradásunkat épp a lényeg előtt harapjuk el?
Az írás megjelent a Vasárnap 2024. július 21-i számában.
