Papszentelésre készülünk – Bemutatkozik Kovács Alpár

A szovátai Szentháromság-templomban július 20-án, szombaton, a 11 órakor kezdődő szentmisén Kovács Gergely gyulafehérvári érsek szenteli pappá a helybéli Kovács Alpár diakónust, aki Rómában végzett teológiai évei alatt bizonyította, hogy életét Istennek akarja szentelni. A 90-es évektől a Vasárnap hetilap Schuller Mária kezdeményezésére bemutatja a végzős kispapokat. Ismerjék meg Kovács Alpárt, aki él Isten hívásával és papként áll majd szolgálatába.

Mutatkozzon be röviden, milyen volt a gyerekkora, a neveltetése, milyen vallási háttérrel rendelkezik?

Banális kérdés, de mégsem olyan egyszerű válaszolni. Hogy ki vagyok én, a nevemen és a számszerűsíthető adatokon túl, azt mindig is több tényező határozta meg: a származásom, neveltetésem – értékrend, kultúra, hagyományok – és nem utolsó sorban az emberek, akiket ajándékként adott körém a jó Isten. Egyszerű keresztény családból származom, nagyszüleim szüleim és nővérem jóságos szeretettel voltak és vannak mindig irántam és sok tekintetben példát jelentenek számomra. Azt gondolom azonban, hogy az „átlagosból” mégis kiemelkedik a családunk, amit nehéz megmagyarázni, hogy miért, de a válasznak a gyökere az Istenbe vetett hitig ér. Az ugyanis mélyen meghatároz minket – munkánkban, kapcsolatainkban, sikereinkben és kudarcainkban egyaránt. Kisgyermek korunktól úgy neveltek bennünket a testvéremmel, hogy hálásak legyünk Isten ajándékaiért és segítségébe kapaszkodjunk a nehéz pillanatainkban. Hogy ez bennünk szárba szökkenjen, együtt imádkoztunk és jártunk rendszeresen templomba. Csodálatos gyermekkorunk volt, amit a közvetlen környezetünkben élő más gyerekekkel megosztva élmények tucatjaival tettünk egészen és egyedi módon miénkké. 

Gyermekként a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar tagja volt. Hogyan épült bele ez életébe, miként formálta azt?

A kórus tagjának lenni már az első fellépésektől kezdve büszkeséggel töltött el. Ugyanígy gondolok vissza rá most is. Rengeteget gazdagodtam általa, ha lehet ilyent mondani, nagyon széles spektrumban formált, de legfőképpen az embert határozta meg, aki minden külső tényezőtől eltekintve vagyok. Ugyanis egyszerre tanított közösségi létre, önállóságra, kitartásra, áldozatvállalásra és alázatra, de egészen apró, kifinomult képességeket is fejlesztett, mint például az illem, szépérzék vagy az empátia. Mindezt persze észrevétlenül tette, amíg mi, gyerekek és fiatalok gondtalanul énekeltünk, nevettünk, néptáncoltunk, játszottunk vagy éppen kirándultunk. 

Meséljen Rómában töltött négy évéről. Hogyan készült az indulásra? Hogy indult ott az élete? Miért Ön került ki Rómába tanulni? 

Rómába mindig a tanári kar és a szeminárium vezetőségének döntése, választása alapján küldenek ki tanulni valakit Rómába, én mint felkínált lehetőséget fogadtam el, a miértjét nem tudom maradéktalanul megmagyarázni. Természetesen nagy izgalommal, és (ilyenkor bizonyára normális) félelmekkel készültem az indulásra: elhagyni a megszokottat, az embereket akiket barátaimnak tartottam, távol lenni a családtól, újra idegenné válni nem volt egyszerű. Az indulás mégis jól sikerült, jóllehet nem az én érdememből, hanem az ott tanuló erdélyi társaim jóvoltából, akik nagytestvérként vettek oltalmukba és segítettek a boldogulásban.  

Szováta a szülőhelye. Hogy s miben meghatározó, hogy beszél róla külföldi társainak?

Szováta a szívem csücske. Mióta messze kerültem tőle, talán még inkább megtanultam meglátni az értékeit: az emberek nyitottságát, jóindulatát, a festői tájait, a kényelmes éghajlatát, egyszerűen mindent. Ahogy a só adja vagy legalábbis kiemeli az ételek ízét, úgy számomra a sóvidéki település is ezt a szerepet tölti be: ízt ad az életemnek, a történeteimnek a kapcsolataimnak. Mindig odaadással beszéltem/beszélek róla, azt gondolom, hogy méltó a jó hírnévre.

Milyen ott, van-e honvágy? Érezte-e valaha azt, hogy jobb volna itthon tanulni, közelebb lenni a családhoz?

A honvággyal nekem már középiskolás korom óta voltak tapasztalataim, nem tudtam elviselni. Többször is előfordult, hogy mesterkélt ürügyekkel „szöktem” haza már a hét folyamán Székelyudvarhelyről, pedig pénteken rendszerint hazajöhettem. Érettségi után a szemináriumból nagyjából havonta egy alkalommal jutottunk haza a tanév folyamán, ami még mindig nagyon nehezemre esett. Szüleim is aggódtak, mikor kiderült: külföldre megyek. Ott azonban fordult a kocka. Először augusztustól-karácsonyig maradtam és meglepően gyorsan, könnyedén eltelt. Persze néha jó lett volna látni a szeretteimet, de megtaláltam ott a helyem és szépen-lassan megtanultam másként kezelni a kapcsolataimat. Sosem gondoltam arra, hogy jobb lenne máshol. Meggyőződésem, hogy minden okkal történik. Másfelől pedig, ha elégedetlenül, mindig máshol akarunk lenni, saját békénk rovására fog menni. 

Mivel gyarapodott, gazdagodott Rómában? Miben formálta Önt tovább emberileg, papi eszményében?

Képtelenség mindent megnevezni. De elsősorban szélesebb perspektívát ajándékozott: Rómában, az egyház szívében, annak minden színfoltjából meglehet látni valamit. Ez sokkoló lehet. A miénktől nagyon idegen, eltérő valóságok, emberek és helyzetek jönnek szembe az emberrel. Rám azonban ez pozitívan hatott: nyitottabb lettem a mássággal szemben, megedződött a saját „szűrőm” és több figyelmet kezdtem fordítani arra, amit sajátomnak mondok. Akár a vallásos életben, akár a hétköznapokban. Ez emberileg kiegyensúlyozottabbá, hivatásomban szabadabbá tett. 

Mire fog most szakosodni s azzal, hogy tud/akar majd itthon szolgálni? Hogyan fogja a Rómában tanultakat későbbi életébe építeni? 

Jelenleg a Gergely Egyetem Antropológiai Intézetének ún. Safeguarding képzését végzem, ami magyarra fordítva valahogy így hangzik: a sebezhető, védtelen emberek védelme. A képzés inkább gyakorlati, megfigyelő, mintsem teoretikus, ezért merek bízni abban, hogy jól fogom tudni hasznosítani. Napjainkban sajnos egyre több visszaélés történik az egyházi szférában is, az ilyen helyzetekbe került feleknek szeretnék segítségére lenni, illetve a megelőzés kultúráját és a mindenki számára biztonságos egyházi légkör megteremtését előmozdítani, népszerűsíteni.

Az idegen nyelvek ismerete, a beilleszkedés, a szülőföldtől való távollét és egyebek akadályok lehetnek egy fiatal számára. Mi az, ami segítette abban, hogy kitartson hivatása mellett?

Nem mondanám akadályoknak, az félelmet kelthet. Inkább kihívásoknak, amik motiválóak, amiket nem legyőzni kell, hanem szembenézni velük és amelyek ugyanakkor mindig nagy lehetőségeket rejtenek magukban. Persze a botorkálás, kínlódás valószínűleg mindannyiunk közös tapasztalata. Olyan tapasztalat, ami szükségszerűen egy másik Személy felé mutat, hiszen önmagunkat meghaladva érezzük ezekben a helyzetekben. Ez a másik személy elsősorban a jó Isten kell legyen, aki számtalanszor megmutatta már hogy velünk van a nehézségeinkben. Sőt, mindig. De fontos az embertársainkkal való kapcsolat is, hiszen sokat segíthet, ha valakivel beszélni tudunk küzdelmeinkről, anélkül, hogy megvetést vagy bármiféle ítéletet kapnánk válaszul. Ez a kettős kapcsolat engem is megtartott. 

Újszerű esemény Szovátán a papszentelés. Hogyan éli ezt meg? Hogyan készül rá? Melyek lesznek ennek az eseménynek a meghatározó pillanatai? Kik lesznek jelen?

Valóban. Nem volt korábban ilyen esemény Szovátán. De nagyon lelkes vagyok. Jobban mondva lelkesítenek az emberek, akik arcáról mindig az öröm és büszkeség köszön vissza, amikor megtudják, hogy a mi kis városunkban szentelnek pappá. Valójában azt hiszem, fel sem bírom fogni a valódi mélységét mindennek. De igyekszem testileg-lelkileg felkészülni. Nagy a sürgés-forgás ilyenkor, ami rengeteg időt és energiát igényel, de amikor meg tudom engedni az Úrnak, hogy ő is ott legyen a készületekben, egyáltalán nem terhes. Nemrég lelkigyakorlaton vettem részt, ahol szintén ezt tapasztaltam meg: saját erőfeszítéseink könnyeddé tudnak válni Isten jelenlétében. A szertartás előkészítése nem egyszerű feladat, hiszen nagyon gazdag a liturgia, tele van „beszédes” szimbolikával, gesztusokkal, de a gondviselés ajándékaként rengeteg jóakaratú ember kész segíteni ebben, és remélem hogy áldozataik jutalmaként a szentelési szentmisében ők is átélhetik az Isten által szíven-találtság tapasztalatát. Nem tudnám megnevezni, melyik a legmeghatározóbb pillanat a szentelés szertartásában. A legmegrendítőbb számomra talán a földre borulás, hiszen az egyszerre fejezi ki önmagunk érdemtelenségét arra, amire meghívott az Úr, illetve a teljes önátadást is. 

Mi a papi jelmondata és miért ezt választotta? Milyen jelentősége van papi életére nézve? 

Izajás próféta könyvéből választottam: „Nézd, a tenyeremre rajzoltalak” (Iz 49,16). Egy lelkigyakorlat alkalmával elmélkedtem hosszabban erről a részről és nagyon megérintett. Amikor felírunk valamit valahová, általában azért tesszük, hogy emlékezzünk rá vagy segítsünk másoknak emlékezni. Isten sosem feledkezik meg rólam. Ezzel egyidejűleg pedig engem is emlékeztet: az, aki vagyok, teljes lényem Isten tenyerén van, neki köszönhetem, ezt nem szabad elfelednem. Személyes oka még, hogy mindig a testvéremmel írtuk fel egymás tenyerére a nevünket, amikor az iskolában számot kellett adni a tudásunkról. Ezzel fejeztük ki, hogy szorítunk egymásnak, azt akarjuk, hogy jól sikerüljön. Vigasztaló, sőt békét adó a tudat, hogy Isten azt akarja, hogy sikerüljön az életem. 

Miben érezte a megszólítást a papi életre? Volt-e kísértés vagy bizonytalanság az évek során? 

Furcsa, hogy nem tudok megnevezni egy konkrét eseményt vagy pillanatot, amikor tetten érhető Isten hívó szava az életemben. Ez sokáig zavart, mert nehézzé teszi elmondani a hivatástörténetet. Szinte irigykedtem azokra, akik életükben csodaszerű események hatására érezték meg, és tudták nagyon egyértelműen, hogy mire hívja őket az Úr. Én azonban csak úgy óvatosan tapogatóztam, sokszor elbizonytalanodva. De kerestem. Kisgyerekkoromtól kezdve, mondhatni egész eddigi utam során. Igazából egy baráti beszélgetés óta pedig azt gondolom, ez a keresés szabadsága, hogy ezt megengedte a jó Isten, egy nagyon nagy ajándék. Szembesít saját végességünkkel és megtanít ráhagyatkozni a Végtelenre. Valahogy így lehetne ezt megfogalmazni: elindulni a papi hivatás útján, szilárd meggyőződés nélkül talán feketelyukba történő ugrásnak tűnhet, de végül az Isten tenyerébe huppanunk bele. Az évek során azt is megértettem, hogy a hivatás sosem egy már kész dolog, amit ha egyszer megkapunk egyenes, szinte akadálymentes úton haladhatunk előre az életünk beteljesedése felé. A hivatás bizony törékeny. Féltő gonddal kell bánni vele. Különösen a kísértések idején. 

Milyen elképzelésekkel kezdi papi életét? 

Különféle papi példákat láttam életemben, amelyek nagyon értékesek voltak és szerepet játszottak többek között abban is, hogy merjek elindulni vagy épp ott maradni a teológián. Egy lelkigyakorlaton azt bízták rám és társaimra, hogy akkor leszünk jó papok, ha jó emberek tudunk lenni. Ez nekem szólt, úgy éreztem, és nem is felejtettem el azóta sem. Ez egy olyan zászlófelirat, ami mögé szívesen beállnék. Korábban mindig azt mondtam, hogy az emberekért akarok pap lenni. Azért, hogy átadjak valamit a feltétel nélküli szeretetből, amit én is úgy kapok. Ezt pedig, talán kicsit a képzésem hatására is, de jelenleg úgy látom megvalósíthatónak, hogyha képes leszek hallgatni. Meghallgatni az embereket. Nagyon sok ügyes pap van az egyházmegyénkben, de azon kívül is, akik szemmel láthatólag a Szentlélekkel együttműködve, csodálatos munkát végeznek, nagyon sok embert tudnak megszólítani. Nem tudom, hogy én ebben hogyan tudnék helytállni. Én, kicsit naivan, inkább meghallgatni szeretném az embereket.