Márton Áron nyugalmazott plébános, címzetes esperes 1941. szeptember 3-án a Hargita megyei Szentegyházán, szülei negyedik gyermekeként született. 1974. június 23-án Márton Áron püspök szentelte pappá Gyulafehérváron. Aranymiséjét vasárnap, június 30-án Kökényesden ünnepelte.
Szaniszlón, Mezőpetriben, Szamosdarán, Krasznasándorfalúban és Kökényesden teljesített szolgálatot. Pappá szentelésének 50. évfordulójára készített vele ünnepi interjút a szatmári egyházmegye.
Meséljen a családjáról, szüleiről, hányan voltak testvérek?
1941. szeptember 3-án születtem Székelyföldön, Szentegyháza faluban, Hargita megyében. Szüleim mélyen hívő, templomba járó katolikus székelyek voltak, és így neveltek minket, gyermekeiket is. Öten voltunk testvérek: egy nővérem, egy bátyám, egy másik nővérem, aki 9 hónapos korában meghalt torokgyíkban, utána én, majd a húgom. Nem laktunk messze a templomtól, édesanyám minden nap szentmisére járt és mindennapi áldozó volt. Két éves koromban súlyos tüdőgyulladásom volt, és a szüleim azt hitték, hogy már temetésre kell készülni. De lassan elkezdtem gyógyulni, lábadozni, és megmaradtam. Itt vagyok. 1945-ben, amikor vége lett a háborúnak, az oroszok és a románok üldözték a menekülő németeket és magyarokat, és minden házba betértek. Amit találtak, elvitték. Édesanyám és a nagynéném négy oldalszalonnát rejtett el a konyhában, a kis ágy szalmazsákja alatt. A bátyámmal ott játszottunk, amikor két orosz katona bejött. Egyik megállt az ajtóban, a másik hozzánk jött, lepasszolt minket az ágyról, felemelte a szalmazsákot, és elvitt két oldalszalonnát. Maradt még kettő. Nagynéném azt mondta anyámnak, hogy dugják el a két maradék oldalszalonnát, mert visszajönnek értük vagy küldenek mást. Édesanyám keresett egy ládát, gyorsan beletette a szalonnát, és elásták a kertben. Visszajött másik két katona, ugyanazt csinálták, mint az előzőek. Mivel a szalonna nem volt ott, édesanyámat az egyik orosz katona agyon akarta lőni, neki állította a falnak. Azt mondta neki, ha nem adja oda a szalonnát, meglövi. Olyan sokkot kaptam, hogy nem tudtam többet beszélni. Emlékszem, hogy édesanyám elvitt Csíksomlyóra, és felajánlott a Szűzanyának. Ahol azt mondta: „Szűzanya, neked adom, csak gyógyítsd meg.” Ezt követően szépen lassan kezdtem szavakat kiejteni, beszélni.
Hogy fogadták a szülei, hogy a papi hivatást választotta?
Nevemet valószínűleg Áron püspök tiszteletére kaptam, de ezt szüleim soha nem mondták. Márton Áront 1938-ban választották püspökké és 1939 februárjában szentelték fel, én pedig két és fél év múlva születtem. Ő nagy ember volt Erdélyben. 1947-ben bérmálási körutat végzett, és a mi falunk is beleesett. Több mint 400 bérmálkozó volt, mert a háború alatt nem volt bérmálás. Két apáca tanított a faluban, ők tanítottak meg egy versre, amelyet a püspök érkezésekor szavaltam el. A templom előtt, egy nagy téren felállított asztalon állva fogadtam a püspököt, ott szavaltam el a verset. Az ünnepi beszédek után Áron püspök megfogta kezemet és bevezetett egészen az oltárig. Ott is maradtam mellette az egész bérmálás alatt. A vers, amelyet akkor tanultam, így szólt:
Szentegyházasfalvi kicsi Márton Áron, Kegyelmes atyánknak hódolatát hozom. Letesszük elődbe, kegyelmes jó atyánk, Apostoli kezed áldása szálljon ránk. Hódolva borulunk lábaid elébe, Hittel, imádással áldásodat kérve. Áldásod ereje majd segít a bajban, Hűséges fiaid leszünk jóban és balsorsban. Hűséges fiaidnak az a kívánsága, A kegyelmes atyánkat az Isten megáldja!
Ez az esemény mélyen beleégett emlékezetembe, és meghatározó volt későbbi papi hivatásom választásában.1948-ban édesapámat figyelmeztették, hogy ő az első a listán, akinek a családját üldözni fogják. Így 1948-ban eljött Szatmárra, és talált egy kis házat Lázáriban. Gyorsan megvette, vett hozzá némi földet is. Hazaérve azt mondta nekünk, hogy költözünk. Június 29-én jöttek a szekerek, édesapám rendezett szekereket, felpakolta a bútorokat, ruhákat, s egyéb dolgainkat és elindultunk. Egy nyitott vagonban utaztunk Székelyudvarhelyről, Szatmárig. Az út egy napig tartott, végig esett az eső. Szatmáron leszálltunk, és ott is szekerekre pakoltuk holmijainkat. Én akkor szamárköhögésbe estem, kórházba kerültem, ami nagyon megviselt. Egy híres orvos engedélyével, édesanyám gondozásában hazamehettem. Hosszú, egész nyáron át tartó betegségemből nehezen kikecmeregtem, de a körzetorvos még nem engedett iskolába menni. Egy évet veszítettem, így 1949-ben kezdtem meg az iskolát, és 1956-ban fejeztem be.1956-ban jelentkeztem a Kántor iskolába. 1955-ben hazajött a börtönből Márton Áron püspök úr, megnyílt a teológia és a kántoriskola is. Felvételiztem, de nem vettek fel. 25 jelentkezőből 5 jutott be a szatmári egyházmegyéből, engem nem vettek fel. Következő évben újra Gyulafehérvárra mentem, ahol felvételiztem és felvettek. Így kezdtem el a kántoriskolát, ahol 1961-ben érettségiztem, de utána nem jelentkeztem a teológiára. Szüleim és a tanáraim is csodálkoztak, de ez volt az én döntésem. Hazamentem és dolgoztam, hogy ne legyek szüleim terhére. Egy vállalatnál nagy protekcióval sikerült munkát kapnom, itt asztalos voltam. Egy évig dolgoztam ott, majd pénztáros lettem a lázári szövetkezetnél.1963-ban 22 évesen elvittek katonának Konstancára, dolgoztunk, építettük az új tömbházakat. December 10-ig dolgoztam ott, majd haza engedtek. A lázári szövetkezetnél nem volt hely, de Vetésen, a vetési szövetkezet irodájában igen. Könyvelői állás volt, és így könyvelőként kerültem a vetési szövetkezet irodájába. Ott dolgoztam egy ideig.1964-ben kezdett bennem motoszkálni a gondolat, hogy pap szeretnék lenni. Ez egy belső vágyakozás volt. Úgy döntöttem, hogy kiveszem a szabadságom, és elutazom Csíksomlyóra. Mi, székelyek nagyon tiszteljük a csíksomlyói Szűzanyát, és szüleim is mindig odajártak. Így én is felültem a vonatra, és elmentem. Útközben, ahogy a vonat kerekei kattogtak, mintha azt hallottam volna, hogy „Legyél pap! Ne legyél pap!”. Megérkeztem Csíksomlyóra, és a Szűzanya szobornál beszélgettem a Szűzanyával. Visszafelé már azt hallottam, hogy „Legyél pap! Legyél pap!”. Hazatérve bejelentettem a szüleimnek, hogy szeretnék pap lenni, és a teológiára szeretnék jelentkezni. Meglepődtek, de mindenben támogattak.
Néhány mondattal elevenítsük fel a szeminárium időszakát.
1964-ben jelentkeztem a teológiára. Először elmentem Sipos kormányzó úrhoz, aki felvett, de Márton Áron püspök úr kellett biztosítsa számomra a helyet. Elmentem Gyulafehérvárra, hogy bebocsátást kérjek a püspökhöz. Elbeszélgettünk, és azt mondta, ha a kormányzó úr felvett, akkor ő biztosít helyet. Jelentkezzek a rektornál és a prefektusnál, ők tudatják, mikor kezdődik az iskola. Szeptember 29-én kezdődött a tanév, és 28-án már ott kellett lennem. A második év elején összegyűjtötték a személyigazolványokat, és a főmagiszter elvitte a rendőrségre, hogy beletegyék a tartózkodási engedélyt. De a rendőrség tréfás kedvében volt, és öt igazolványt nem pecsételt le. Ez azt jelentette, hogy annak az öt embernek el kellett hagynia a teológiát és a várost. Az egyik én voltam. 24 órán belül el kellett hagynom a várost. A püspök úr biztatott, próbált segíteni, de hiába telefonált Bukarestbe, nem kapott választ. Így kimaradtam, hazatértem, és mindenki csodálkozott, hogy már megint itthon vagyok. Ismét munkanélküli lettem, és újra munkát kellett keresnem. Szerencsémre találkoztam egy ismerőssel, aki segített. Hallottam, hogy van egy raktárnoki hely az IRA7 üzemben, ahol autókat javítottak. Jelentkeztem, és nagy nehezen felvettek. Egy évig voltam ott. Aztán elmentem az Unióba, ahol tíz hónapos képzésen vettem részt, és vasesztergályos lettem. Ott dolgoztam 1969-ig. Akkor meghallottam, hogy a rendőrség már nem szól bele a tartózkodási engedélyekbe. Ismét jelentkeztem a teológiára. Sipos kormányzóhoz mentem, majd újra vonatra szálltam, és Gyulafehérvárra utaztam. Beszéltem a püspökkel, végigjártam a procedúrát, és visszamentem a második évfolyamra. Szerencsémre az első évet nem kellett újra elvégeznem, mert a tananyag folytatása éppen az volt, amit előzőleg tanultunk. Hat év után, 1974. június 23-án szenteltek pappá és június 30-án tarthattam meg az első szentmisémet Lázáriban, napra pontosan huszonhat évvel a faluba költözésünk után.
Melyek voltak a szolgálati helyei? Milyen lelkipásztori örömei voltak
Szaniszlón kezdtem 1974 szeptember elsején, és ott voltam 1975 március 31-ig. Akkor áthelyeztek Mezőpetribe, ahol 1976. szeptember 1-ig voltam. 1976-ban Sipos kormányzó Szamosdarára helyezett plébánosnak, ahol 12 évet voltam.Ebben az időben, 1977-ben megcsinálták a köves utat és plébánia szempontjából Szamosdarához csatolták Pusztadarócot, Atyát és Petét, mert Lázárinak sok filiája volt. Pusztadarócon plébániát építettem. Az alap már megvolt, mert Kühn Pál plébános megöntette, amikor még Pusztadaróc Lázárihoz tartozott. 1982-83 körül téglát égettettünk. 1983-84-ben felépült a pusztadaróci plébánia. Nem siettünk a vakolással, mert volt hol lakni, és nem terveztem oda költözni. A pusztadaróciak elkészítették az első szobát, vakoltak, ajtót tettek rá. Óriási szegénység volt a kollektív időben. Az emberek mégis ragaszkodtak a templomhoz és az egyházhoz. Hiába voltak szegények, adakoztak, amennyire csak tudtak. Szamosdarán javítottuk a templomtetőt, a toronytetőt, és a hívek mindig segítettek. Szamosdarán nagy kertészet volt, jó földdel a Szamos mellett. Az emberek ott dolgoztak, rendes fizetést kaptak. Vasárnap jártak a templomba, viszont hétköznap senki nem járt. Mondták nekem, hogy ne misézzek, mert úgysem jön senki. De én azt mondtam, hogy azért lettem pap, hogy misézzek, ha jönnek, ha nem jönnek. Vasárnap viszont jöttek az emberek, és meg lehetett velük beszélni mindent.1988-ban elhelyeztek Szamosdaráról Krasznasándorfalúba, ahol 1990 szeptemberéig voltam. Azért csak addig, mert a sándraiak, amikor bekövetkezett a rendszerváltás, mindenki beadta a kérvényét, hogy kitelepüljön Németországba. A falu egy év alatt kiürült. Elmentek az emberek Németországba. Amikor oda kerültem, még tele volt a templom. De a változás után minden héten három-négy család ment el. Egy év alatt százkét család ment el Sándráról. Ekkor mentem Reizer Pál püspök úrhoz, és megkérdeztem, hogy mit csináljak ott? Azt mondta, hogy várjak szeptember 1-ig, a helyezés időpontjáig, amikor áthelyezett Kökényesdre. 1990. szeptember 1-től 2007. március 15-ig voltam ott. Ez volt a legtöbb idő, amit egy helyen töltöttem. Az emberek, a hívek mindenhol ragaszkodtak hozzám. Csedregben sokat dolgoztam a cigányok között. A fél templom velük telt meg. Volt olyan év, amikor tizenkét házasságot rendeztem náluk. Addig csak együtt éltek, de szentségi házasságot nem kötöttek. Egy évig készítettem őket a házasságra. Már addig is jártak a templomba, de minden hónapban egyszer kimentem a cigánytelepre, és egy év felkészülés után házasságot kötöttek. Volt olyan év, hogy negyvenegy elsőáldozó volt, akik közül csak négy volt magyar, a többi mind cigány. Én a telepen tanítottam őket. A gyerekek leültek, én megálltam az árok közepén és beszélgettem velük. Akik tudtak olvasni, azoknak odaadtam a katekizmust, és ők olvasták a kérdéseket. Megmagyaráztam a válaszokat, és addig gyakoroltuk, amíg mindenki megtanulta. Szombatonként és az első pénteki előkészületeken is tartottam hittant.
Kökényesdi működése alatt több papi és szerzetesi hivatás született. Megemlítené őket?
Bukovics István volt az első, aki az én plébánosságom alatt lett pap. Gyulafehérváron kezdte a teológiát, majd átment Magyarországra, és Pécsen 1997. június 21-én szentelte pappá Mayer Mihály püspök. Bukovics Erika 2004. szeptember 5-én lépett be a Schönstatti Mária nővérek közé. Simon Attilát 2005. június 25-én, Szmutku Róbertet pedig 2006. június 1-én szentelték pappá. Később Vagrin István és Mayer Nándor is papok lettek, ők már ministráltak az én időmben is, de akkor még az általános iskolába jártak. A Szentlélek valóban működött ott! A görögkatolikusoknál is születtek papi hivatások.
Látva a sorozatos egyházüldözést, a híveket is gyakorlatilag üldözték, nem volt félelem soha Áron atyában?
A kommunizmus idején ki kellett játszanunk a rendszert. Bár hivatalosan nem taníthattunk hittant, minden ünnepet megtartottunk, és a nép eljött. A kollektívban nem tudtak annyira parancsolni, mint a gyárakban. Kijátszottuk a törvényeket, és meg tudtuk tartani az ünnepeket. Nem volt könnyű a kommunizmus idején papnak lenni. Mindig megtaláltuk a módját, hogy megünnepeljük hitünket, és összetartsuk a közösséget. Az emberek ragaszkodtak vallásukhoz, és ha látták, hogy a görögkatolikusok is járnak templomba, ők is mentek. Kökényesden minden család vegyes vallású volt, és segítették egymást.
Ha most visszatekint 50 éves gazdag papi életútjára, mi az, amiért a leginkább hálát ad a jó Istennek?
Ha visszatekintek az elmúlt ötven évre, hálás vagyok, hogy pap lehettem. Bár nehezen indult az utam, a teológiáról való kizárás után, sok nehézséggel járt, de mindig kaptam erőt Istentől. Sokszor jártam gyalog vagy biciklivel, akár sárban is. Fiatal voltam, tele tenni akarással. Az emberek látták, mit csinálok, és ragaszkodtak hozzám. Ma már más a helyzet. Az emberek és a papok is mások. A mai papoknak azt üzenem, hogy legyenek őszinték és elkötelezettek. Örülök, hogy elértem ezt az időt. Nem gondoltam, hogy még az aranymisémre is készülhetek. A jó Isten megsegített. Hála érte!
Visszatekintve az eltelt évtizedekre, mit üzen a híveknek?
Többet kellene imádkozni a papokért és a papi hivatásokért. Sajnos ma már ezért a szándékért nem imádkoznak annyit. Ha az édesanyám nem imádkozott volna értem, én sem lettem volna pap. A papi hivatásért imádkozni kell! Üzenem az édesanyáknak, imádkozzanak, hogy a fiúk pap legyen!
Szatmári egyházmegye
