A gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok főünnepén szentelnek pappá 5 diakónust, akik a teológián eltöltött éveik alatt bizonyították, hogy életüket Istennek akarják szentelni. A 90-es évektől a Vasárnap hetilap Schuller Mária kezdeményezésére bemutatja a végzős kispapokat, négy éve pedig videókon keresztül is megismerkedhetnek a szentelendőkkel. Ismerjék meg Hosszú Norbert Lajost, aki él Isten hívásával és papként áll majd szolgálatába.
Imádkozzunk a szentelendőkért!
Kovászna megye kicsiny falujában, Kézdimartonoson láttam meg a napvilágot 1998. május 18-án, szüleim első gyermekeként. Ebben a kis közösségben kezdtem felfedezni Isten szeretetét és csodálatos jelenlétét a hétköznapokban. Iskolai éveimet szülőfalumban kezdtem, majd Bereckben, Kézdivásárhelyen és Gyulafehérváron folytattam tanulmányaimat.
Nagyon hamar világossá vált számomra, hogy hivatásom elindulása és felismerése menyire hasonlít az emmauszi tanítványok esetére. Hiszen ismerős számunkra a történet, ők sem ismerték fel az Urat, mindaddig, míg a kenyeret meg nem törte szemük előtt. Nekem is épp a szentmisében, a kenyértőrés pillanatában nyílt meg lelkem szeme és ismertem fel azt, hogy az Úr szólít és erőmön felüli hivatásra szólít fel engem. Éppen ezért papi jelmondatomat az emmauszi tanítványok történetéből választottam, ami a következőképpen hangzik „Ekkor megnyílt a szemük s felismerték” (Lk 24,31). Ezzel a rövid kis Szentírási résszel a pap minden nap tud azonosulni. Hiszen a szentmise csúcspontjaként Őt fogja és mutatja föl a népnek, aki őt elhívta, szolgájává rendelte, az úton a készület ideje alatt végig kísérte, és végig éreztette jelenlévő szeretetét. Ez a mondat pedig egy vörös lámpa is az életemben, hogy amikor megfeledkeznék a legfőbb mesterről és a Szentmisén a kezemben tartom mindig emlékeztessen arra a nagy szeretetre, ahogyan Ő szeret engem, bennünket.
Szülőfalum templomának átimádkozott falai között, valamint Szent Anna és Joachim oltalmában éreztem meg először, hogy Isten erőmön felüli szolgálatra hív engem. Isten hívó szava mindig is ott volt bennem, mindig nagyon szerettem az oltár körül lenni ministrálni, segédkezni a plébánosnak, szerettem a templom csendjét és szépségét, azonban az IGEN kimondása nem alakult olyan könnyen. Sok időnek elkellett telnie, hogy igazán megértsem és világos legyen a számomra, hogy Isten engem hív, nevemen szólít. Volt olyan pillanat is, mikor azonban nagyon világos volt számomra a hivatásom, de valahogy mindig háttérbe került, és talán én voltam ennek az okozója, hiszen voltak az életemnek olyan pillanatai mikor elrejtettem magamban a gondolatát, nem ápoltam nem foglalkoztam vele. Úgy gondoltam magamban, hogy Isten nem ezt várja el tőlem, rosszul érzem és hallom Isten hangját. Ekkor pedig más útra tértem, más életpályának fogtam neki, játszadoztam a gondolattal, hogy hogyan tudnám megállni magam családapakánt, akár mennyire is próbáltam magam bele élni és akár mennyire próbáltam ez szerint élni sosem voltam igazán boldog. Szükség volt arra, hogy Isten mélyen, nagyon is mélyen érintsen meg.
Egy vasárnapi szentmise úrfelmutatása közben ragadott el az Úr, akkor értettem meg és lett világos bennem, hogy mi az én hívatásom. Ezek után már nem volt kérdés, hogy életemet egészen Isten szolgálatára szeretném szentelni, innentől pedig egészen új kerékvágásba haladt az életemet. Középiskolai éveim befejeztével kértem felvételemet a Szemináriumba, hogy elkezdhessem készületemet és fejlődésemet a papi szolgálatra.
Minden ember életében adódnak nehézségek, kihívások, vagy esetleg olyan pillanatok, melyekkel muszáj szembe nézni, miket nem lehet ki kerülni, bármenyire is akarjuk. Igen, nekem is voltak ilyen pillanatok az életemben, az első már akkor jelentkezett mikor készültem a hivatás útjára lépni, de az érettségi nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna, ekkor nagyon elbizonytalanodtam. Hivatásom és pappá formálódásom útján is akadtak nehézségek, bekerülve a szemináriumba egy teljesen új „életprogramot” kellett elsajátítani, alkalmazkodni a szeminárium nyújtotta lehetőségekhez (ezek csupán az első hónapok kihívásai voltak). De bármit is hozott elém az élet „vihara”, az ima, valamint a Szentmise voltak azok, amelyek támaszként ott voltak és megtartottak. Sokszor estem abba a hibába is, hogy elmaradt a személyes Isten kapcsolat, mikor inkább egyéb elfoglaltságot kerestem csak épp azt ne keljen. Rá kellett döbbenjek arra, hogy lehet élni nélküle is, de nem teljes életet. Ez mára már elengedhetetlen része lett az életemnek. Ez az a pillér, ami, ha kiesik nincs hivatás, nincs élet. Nagyon sokat gondolok arra a percre, pillanatra, mikor Isten keze másként érintett meg. Sokszor eszembe jut és feltevődik bennem a kérdés, hogy ha nem mentem volna el az nap a szentmisére vajon megéreztem volna tisztán Isten hívó szavát? Talán lehet, hogy nem. Isten pedig mindig gondoskodott arról, hogy a hivatás kezdeti csirája meg maradjon és növekedjen, fejlődjön, gyümölcsöt teremjen, ezek pedig mind Isten élmények, hiszen nagyon sokszor tapasztalhattam meg a gondoskodó Atya jelenlétét életemben, akkor is mikor minden fekete, ködös és kilátástalan volt körülöttem, mikor úgy éreztem nincs tovább, nem jó helyt vagyok.
Hogy kik voltak az évek alatt példaképeim és olyan élődeim akikre mind a mai napig fölnézek és akik hatást gyakoroltak hitemre és istenkapcsolatomra, röviden így tudnám összefoglalni, hogy mindenki, akivel eddigi éveim alatt találkoztam. Hiszen mindenki valamit hozzá adott a fejlődés és a jó gyümölcs megtermésének érdekében. Szüleim féltő szeretete, gondoskodása, nagy és kiemelkedő szerepet játszott a vallásos életre való nevelésben, hiszen e nevelés által ismerhettem meg a gondoskodó Atya szeretetét, de továbbá ott voltak nagyszüleim, akik rengetek imát tanítottak a számomra és akiknek hála, hogy a templomot is megszerettem, hiszen általuk vált OTTHONOMMÁ. Szülőfalum plébánosainak példája, akik hiteles papként, gondoskodó atyaként és jó pásztorként mindig jelen voltak és mind a mai jelen vannak életemben, akik bármilyen akadályomban segítettetek, kikkel el lehetett beszélgetni, kik, ha kelet visszatereltek a helyes útra. És persze a Szeminárium elöljárói és tanárai, akik fáradságot nem ismerve tanítottak, formáltak és neveltek, hogy jó pap lehessek. Az, hogy most itt papszentelés előtt alhatok, a Jóságos Mennyei Atya után nekik köszönhetem.
Nem is elképzeléseknek mondanám a papi élet kezdetét, hanem szívből jövő érzéseknek. És miért érzéseknek? Úgy gondolom, hogy a papnak nem elképzelnie kell életét, mint Krisztus Urunk szolgája, hanem meg kell élnie. Sokszor kell olyan kereszteket átvállalnunk, amelyeket mások nem bírnak, teherként élnek meg vagy esetleg lemondtak róla. A papnak át kell élnie a beteg fájdalmait amikor meglátogatja és együtt kell szenvednie vele. A papnak nyitott és alázatos szívűnek kell lennie mikor a haldoklók ágya mellett ül, és velük együtt imádkozik. A pap gyermeki lelkületűvé kell válnia mikor gyermekekkel foglalkozik. A papnak Krisztus mindenek fölötti szeretetét kell átadnia azoknak, akik házasságra készülnek. A papnak mindig nyitott kell lennie azok felé, akik hozzá fordulnak bajaikkal, gondjaikkal és tőle várnak vigaszt, segítséget. A pap kezei mindig szabadok kell legyenek, hogy az elesetteket fölsegítse és az eltévedtet vissza tudja vezetni. A papnak mindig Krisztust kell sugároznia. Én ezekkel az érzésekkel készülök a papi életre.
