Beszédtechnika, dalfoszlány, gitárpengetés hangjai szűrődtek ki a marosvásárhelyi Caritas Ház termeiből. Az Avram Iancu Technológiai Líceum és a Marosvásárhelyi Művészeti Főgimnázium tanulói a Levél magamhoz című előadásuk bemutatójára készültek. Az előcsarnokban pedagógusok, szülők, barátok várakoztak, élénken társalogtak. Az elsötétített konferenciateremben megrekedt a meleg, akár az előadás szövegét író fiatalokban a sérelmek, nézőkben a lélegzet. Miért is? Talán mert felolvasószínházi előadásra, gitárkoncertre számítottunk. Vidám és kedves eseményre. Olyanra, amilyet fehér-feketébe öltözött diákok szoktak előadni nyári ünnepségeken. De jóval többet kaptunk. Szövegeik által a fiatalok nyíltan közölték velünk megbántottságukat, szembesítettek bennünket az ifjabb generációkhoz és a más nemzetiségű emberekhez való – gyakran előítéleteinktől torz – hozzáállásunkkal és az akarva vagy akaratlanul elkövetett sértéseink következményeivel. Az előadás olyan volt, mint egy tükör, amely tette is a dolgát, irgalmatlanul.
Mit tükrözött?
Már az elején a Hamlet jutott eszembe. Az a jelenet, amikor a dán királyfi vándorszínészekkel játszatja el apja meggyilkolásának történetét anyja és nagybátyja, a király gyilkosai előtt. Hamlet a színházi előadást reflektálásra használja, általa közli: tudatában van az igazságnak. Hasonlóan működött a felolvasószínházi előadás is. A Marosvásárhelyi Művészeti Főgimnázium diákjai az Avram Iancu Technológiai Líceum tanulói által írt szövegeket olvastak fel, amelyeket a fiatalok Szabó Róbert Csaba íróval közösen alkottak egy több hónapon át tartó műhelymunka során. Hallhattunk monológokat, igaz és fiktív történeteket, felnőttkori énhez címzett levelet, a következő tíz év tervezőfüzetébe kívánkozó álmokat, rejtegetett naplóba illő fájdalmakat. És nemcsak mi, a Gyulafehérvári Caritas munkatársai, hanem a szülők is. Azok, akikről az előadás során kiderült: sokat veszekedtek, elváltak. Apák, akik leléptek. Anyák, akik elhagyták gyermekeiket. Nagymamák és nagynénik, akikkel jókat lehet sütni-főzni, beszélgetni, többnapos vásárokon részt venni. Barátok, akik elviselik a fiatalok (szerintük) nehéz természetét. És ellenpéldaként szülők, akikhez jó hazamenni, mert mindig megkérdezik: „Milyen napod volt, fiam?”
Megtudtuk, mi minden zavarja a fiatalokat: a tömeg, a zaj, a hazugság, a kétszínűség, az érdektelenség, a figyelmetlenség, a jelenlét hiánya. Hatások, amelyek a mi idegrendszerünket is ingerlik. A zavaró tényezők idegborzoló fokozatait a színésznövendékek váltakozó érzelmeket kifejező hangjátékkal érzékeltették. Az is kiderült, mi nem zavarja őket. Például, nem jelentene problémát számukra, ha különböző nyelveken beszélő, az övéktől eltérő szokásrendszerben nevelkedett emberekkel kellene együtt élniük. Szerintük a nyelvi elakadások könnyedén áthidalhatóak lennének, ha legalább egyik fél megtanulná a másik személy nyelvét, vagy ha egy olyan nyelven értekeznének, amelyet mindketten jól ismernek. Más akadályokról nem beszéltek, hiszen úgy gondolják: az embert nem a bőrszínéről, a neméről vagy a hovatartozásáról, hanem az emberségéről érdemes csak megítélni. Elgondolkodtató… Arra sarkall, hogy átformáljuk gondolkodásunkat, és különbözőségeink ellenére is felfigyeljünk hasonlóságainkra, lényegi azonosságunkra.
Megdöbbentő volt hallani, hogy a fiatalok elvágyódnak innét. Tapasztaljuk, egyre nagyobb számban vándorolnak külföldre, de sokunk számára talán távolinak tűnt a gondolat, hogy azok a kedves arcú, lazán öltözött, magatartásukban és gondolkodásukban szabad középiskolások, akikkel naponta találkozunk az utcán, szívük szerint elhagynák az országot. Minél messzebb költöznének: Budapestre, Bécsbe, Párizsba, Londonba. Olyan helyekre, ahol több a lehetőség. Talán éppen azért, hogy szabadok maradhassanak.
Tisztító írás
Az előadás elején Bojoievschi Éva ifjúsági mentor röviden ismertette az írói műhelymunkát, amelynek eredményeként az elhangzott szövegkönyv megszületett. Ezt követően felkérte Szabó Róbert Csaba írót, hogy meséljen az alkotás folyamatáról. Szabó Róbert Csaba elmondta: a kezdeti ismerkedési szakaszban próbálták együtt megtalálni azokat a témákat, amelyekkel érdemes lenne dolgozniuk. Ezt követően írásgyakorlatok által teremtett lehetőséget önmaguk jobb megismerésére. Az írás felszínre hozta a bennük rejlő fájdalmakat és mindazokat a témákat, amelyek mélyen foglalkoztatják őket. Az író azt vallotta, ő a történetek erejében hisz. A műhelymunkák során tanítványaival együtt tapasztalta, hogy az írás folyamatának, a szövegek felolvasásának és átbeszélésének katartikus ereje volt. Sírtak is közben.
A nézők belső, a pszichológus külső tükre
Megbántottság, gyerekkorból hozott (talán megbocsáthatatlan) sérelmek, szülők által okozott sebek, anyák és apák hiánya, elhanyagoltság, szeretetlenség érzete, önbiztatás és önvigasztalás – fájdalmas kísérletei a múlt elengedésének és az önbizalom felépítésének, amelyek által reményteljes, megvalósítható álmokkal telhetne fel a jövő – így értelmeztem az előadást. Hasonlókat érthetett a közönség is. Hallottam a meghatódás, kiborulás, kényelmetlenség, meghökkenés, szégyen, fájdalom, harag és sajnálat neszeit: sóhajt, szipogást, fészkelődést, torokreszelést, összesúgást, szapora légzést. Láttam piruló arcokat, szoborszerűen hideg és mozdulatlan testeket. Érezhetően célba ért a fiatalok levélbe, monológba, történetbe burkolt üzenete.
Egy lélekismerő szakember is ült a közönség soraiban, Muica Ottó, az Avram Iancu Technológiai Líceum pszichológusa, aki a felolvasószínházi előadás után megosztotta velünk gondolatait: „Jó volt megtapasztalni, ahogyan csak jöttek és jöttek a lelki tartalmak kifelé. A terápiás munka során gyakran kihívás eljutni eddig a lépcsőfokig. Sok fájdalmat éreztem a szövegekből. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott: valóban igaz az, hogy a megosztott fájdalom csökken, a megosztott öröm pedig megsokszorozódik. Azt szeretném még elmondani, hogy a fájdalom egy hajtóerő, amely aktuális helyzetünk megváltoztatására késztet, tettekre sarkall. Ez az egész zene volt számomra. A lelkünk volt a húr, amelyet az előadás megpendített.”
Feloldó dallamok, kapcsolatépítő beszélgetések
A szakember szavai oldották a feszültséget, és valóságos gitárhúrok is megpendültek hamarosan. Az Avram Iancu Technológiai Líceum diákjainak egyik csoportja rövid gitárkoncerttel örvendeztetett meg bennünket. A fiatalok több hónapon át látogatták a Caritas Házat, ahol Pethő Csaba gitároktatóval tanultak a hangszeren játszani. A műhelyfoglalkozások eredményeként előadták a Két akkord és a Grund című dalokat, amelyeket a Marosvásárhelyi Művészeti Főgimnázium diákjai énekkel kísértek. Ezt követően Moga Klára, az Avram Iancu Technológiai Líceum tanulója énekelt, akit Vizi Imre dalszerző gitáron kísért.
Az előadás egy kisebb összejövetellel folytatódott, amelynek keretében lehetőség nyílt véleménynyilvánításra, beszélgetésre és a tinédzserek tehetségének elismerésére. Minthogy a fiatalok a művészet eszközeivel, sajátos módon fejezték ki legmélyebb fájdalmaikat, amelyek láthatóan érintették a közönség soraiban ülő szüleiket, remélhetőleg gyógyító beszélgetésekre és tehetségük további támogatására kerül sor a továbbiakban.
Az előadás a Gyulafehérvári Caritas Fiatalok a változásért projektjének keretében jött létre az Európai Unió támogatásával.
Orbán Júlia
