Nincsenek statisztikák arról, hogy egy ember mennyit bír, hogy mi az, amikor a lelkünk meghasad és feladjuk az életet. Ha jól belegondolunk, számtalanszor kerültünk padlóra, de itt vagyunk. A padló mindig elsőre üt a legnagyobbat. Nem számítunk rá és azt érezzük, ebből nincs kiút. Beszűkülünk, irányvesztetté válunk. Nem látunk megoldásokat, nem tapasztalunk világosságot. Hol a kiút, amikor minden elsötétül? Bennünk! Az érzések, gondolatok közel engedése megváltoztathat mindent. A gödör legalján ott a dobbantó. Ne féljünk elmerülni.
Egyszer még gyerekként ültem a vonatsíneken. Az a padló köves, szabályosan lerakott deszkákkal. A sínek futnak a végtelen felé és sosem érnek össze. Csak a szemünk hiszi, hogy egyszer valahol, a távolban találkoznak. Tudjuk, hogy ez lehetetlen. A vezetékekben süvítő hangok futkosnak, és a vonat ütemes kattogása olyan, mintha sosem érne oda. Oda, ahol a lélek egy pillanatra meghasad, az elme elborul, és nincs semmi, csak menekvés az életből, önzés és végtelen idő. Ilyenkor minden perc örökkévalóságnak tűnik. Elmerülünk a magányban, a szenvedésben, a reményvesztettségben. Hol van a kiút, amikor minden elsötétül és ott marad a vonatsínen? Az imádságban! A gödör legalján, a vonatsínen megállva és azt megélve, hogy nincs tovább, az Istenre való hagyatkozás marad. Az időtlen időig mondott imádság, párbeszéd, jelenlét, csend és ráhagyatkozás. A sötétségből nem tudjuk önmagunkat önerőből kihúzni. Beszélnünk kell Istennel és kérnünk tőle, hogy húzzon ki onnan. Fogja meg a kezünket és emeljen ki a sárból. Ha kérjük, segít. Kihúz. Erőt ad a felemelkedéshez. Ha nem, ottmaradunk. Egyedül, elkeseredve, mindent elfelejtve és feladva.
A reggel első pillanataiban van egy pont, mikor még nem vagyunk teljesen ébren. Létezik az a pillanat, amikor nem agyalunk a múlton, a fájdalmainkon, a jövőnkön. Abban a reggeli pillanatban néhány másodpercre csak fájdalom nélkül létezünk. Majd kinyitjuk a szemünk, és folytatjuk az életet azokkal, akik körülvesznek bennünket, akik szeretnek és elfogadnak úgy, ahogy vagyunk. Hol a kiút, amikor minden elsötétül? Az emberi kapcsolatokban. A meghallgatásban. Az ölelésben és kézfogásban. A segítségnyújtásban. Ha másoknak örömöt szerzünk, az nekünk is öröm, csak nem szabad úgy felfogni, hogy bármi áron ezt kell tennünk. Soha nem hagyhatjuk, hogy megalázzanak, eltiporjanak, kihasználjanak. Ne féljünk az érzéseinktől, mert emberek vagyunk. Szeressük magunkat annyira, hogy ne minden áron akarjunk megfelelni és legfőképp ne pusztítsuk el önmagunkat. Mert jön egy nap valaki, aki nem bánt. Akinek nem kell majd mondanunk, ha rosszkedvünk van, mert látja. Figyel ránk, és csak kapni fogunk. Figyelmet, törődést és szeretetet. Mert vannak jó emberek ebben a nagyon rossz értékeket közvetítő világban is. Olyanok, akik értékelnek és látnak bennünk mindent.
Amikor minden sötét bennünk, és úgy érezzük, hogy nincs kiút, fontos emlékeznünk arra, hogy mindig van fény a sötétségben. Az első lépés az, hogy elfogadjuk és felismerjük az érzéseinket, ne próbáljuk elnyomni vagy elrejteni őket. Aztán próbáljunk meg kicsit távolabb lépni az adott helyzettől, és új perspektívából szemlélni azt. Talán egy másik szemszögből könnyebben megláthatjuk a megoldást vagy a kiutat. Fontos beszélni valakivel a problémáinkról, megosztani az érzéseinket és gondolatainkat. Egy másik személy segítségével könnyebben megtalálhatjuk a megoldást, vagy legalábbis megkönnyebbülést érezhetünk azzal, hogy nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel. Ne felejtsük el, hogy a sötétség mindig múló, és a fény mindig visszatér. Minden nehézség és kihívás csak erősebbé tesz bennünket, és megerősít abban, hogy képesek vagyunk túljutni rajta. Ha kitartunk és hittel bízunk magunkban, mindig megtaláljuk a kiutat a sötétségből. Így hát ne feledjük, hogy mindig van remény és fény a végén.
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/24-es számában.
