Búcsút vettek a Marosvásárhelyen működő Szent Imre Kollégium végzősei, középiskolai és egyetemi tanulmányaikat befejezők eddigi otthonuktól. Az alábbiakban egy saját hangú beszámolót, illetve néhány végzős gondolatait olvashatják.
Az egyetemista és középiskolás diákok számára otthont és keresztény nevelést nyújtó Szent Imre Kollégium végzőseit búcsúztatva, hálával és örömmel telt meg a szívünk az idei tanévben kapott kegyelmekért. A hálaadó ünnepre egész héten lelkesedve készültünk. Szerdán este a marosvásárhelyi belvárosi templomban szentségimádást tartottunk. Együtt hoztuk Isten elé azokat, akik az évek során végeztek. Csütörtökön este a kollégiumi búcsúztató volt. Jó hangulatban, együtt díszítettük az otthont adó kollégiumot. Majd a Szent Imre teremben történő együttlétben, fordulatos, változatos kérdések segítettek megragadni egy-egy személy egyéni sajátosságait. Felelevenedett egy-egy jó történet, helyzet, szófordulat, a kollégiumi élet változatosságából. Az estét meghitt légkörben zártuk, amikor minden végzős diákért személyes imát mondott egy-egy kisebb diák. Másnap zászlóaljunkkal átkísértük végzőseinket a kollégiumból a belvárosi templomba.
A hálaadó szentmisét Péter Arthúr főesperes úr celebrálta. Prédikációjában kiemelte a gondolatok fontosságát. Mivel ezek a következőkben tettekké válhatnak, fontos a gondolataink tisztasága, szépsége. A szentmise után a Deus Providebit Házban meghallgathattuk végzős diákjaink megosztásait, a múlt, a jelen és a jövő perspektívájából. Együttlétünket a Szent Imre Kollégium udvarán agapéval folytattuk, majd a kollégisták kis csoportja a vigadalomra hangoló dalcsokorral örvendeztettek meg minket.
A Mustármag Közösség nevében köszönetet mondunk, és örvendünk, hogy a szülők valamennyien és sok rokon, barát eljött a kollégistákkal együtt ünnepelni, hálát adni Istennek minden jótéteményért.
A szentmisét követően a végzősök megosztásait hallhatták a jelenlevők. Ezekből néhány részletet olvashatnak:
Ferenczi Katalin, XII. osztályos diák: „Szia, Katám, na, ne sírj, kérlek, menjél be ügyesen…” szavakkal búcsúzott tőlem édesanyám 2020. szeptember 13-án, a kollégiumba való beköltözésem napján. (…) Ez a Kata, itt megtanulta, és megtapasztalta, hogy a szeretet és belső békesség alappillérei az életnek, hogy a torz világ egy kirakat, amelyből táplálkozva csak hízik az ember, viszont jól lakni nem tud soha, ez a Kata tiszta képet kapott a közösségről mint létformáról és szükségességéről, ebben a Katában tiszta vágyakozás van Isten olyan gyermekének lenni, aki méltó arra, hogy szeressen, és hogy szeressék. Ez az a hely, ahol a gyermek ugyanúgy gyermek marad, csupán látása élessé és lelke érzékennyé válik a szépségre, ezen a helyen úgy térek nyugovóra, hogy nem félek a holnaptól, ezen a helyen a hitápoló a szó szoros értelmében van jelen, ez az a hely ahol a zarándoknapon úgy gazdagodok, hogy vagyonommá válik, melyet viszek tovább, ez az a hely, ahol önazonosan élhetek, önmagam tárhatom fel, ez az a hely, ahol úgy nevethetek barátnőmmel, hogy a pap bácsi azt hiszi tízen vannak a folyosón, ahol a játékestek élő kacajt hordoznak, élő játékosok élő játékot hajnalba nyúlóan játszanak, ez az a hely, ahol mindenki barátja és testvére a másiknak. A kollégiumban olyan Katává formálódtam, aki szomjazik az élő istenkapcsolatra, aki arra vágyakozik, hogy bárhol és bármilyen helyzetben legyen élete során, mindig szólítsa meg az Úr Jézust, és mindig tudjon belőle táplálkozni. Tudom, hogy a kollégium falait elhagyva számos megpróbáltatás fog érni, viszont célom, hogy soha, semmikor se hajtsam álomra fejem anélkül, hogy imára ne kulcsoltam volna kezeimet.
Kovács László, VI. éves orvostanhallgató: …a kollégiumi programok… úgy gondolom, hogy ezek is nagy segítségemre voltak személyes fejlődésemben. A hitápolókon sok gondolat megragadott, amikkel utána sokat foglalkoztam és amelyek után érdeklődtem és kerestem. Kérdésem ugyan még mindig van, de most úgy gondolom, hogy sokra találtam választ ezek alatt az évek alatt. Örülök annak, hogy láthattam a sok közös hétvégén vetített lelkiségi filmet, amelyek közül jónéhány emlékezetes marad. Ezeket valószínűleg soha nem kerestem volna és sosem találtam volna meg magamtól. A természetben és a különféle városokban és falvakban tett zarándokutak is fontos helyen állnak az itt szerzett élmények között. Még sohasem tanítottak engem úgy látni a természetet és a teremtett világot, ahogy ezeken az utakon hallottam. Ez különösen az első páringi utam során volt igaz.
Mátyás Zalán, VI. éves fogorvostan-hallgató: Közösségben éltünk, formálódtunk… olyan közösségben, ahol nem csak ketten-hárman gyűltünk össze az ő nevében; mustármagnyi közösségben, ahol egymásra figyelés volt és van, s Istennek kegyelméből ezután is lesz. Megtanultuk és megéltük, hogy a közösségnek megtartó ereje van. Az Úr Jézus ezt mondja: „Isten országa köztetek van.” Valóban köztünk van, amikor engedjük, hogy a szeretet átjárjon… az Isten és az ember iránti szeretet. Aquinói Szent Tamás így fogalmaz: „a szeretet a másik javának az akarása”. Az, hogy engedem a Szentlelket munkálkodni önmagamban leginkább úgy mérhető le, hogy milyen módon szeretem azt az embert, aki előttem áll. Felfedeztem ezt a szeretetet az ajtó nesztelen megkilincselésében, a recsegő padlón való halk léptekben, a kitörő mosolyokban, a hosszú egymásra nézésekben. Megérintett ez a szeretet akkor is, amikor elfogyott a kenyerem, s a kért szelet helyett bőségben kaptam enni. Ez a szeretet járt át, amikor felvidítottuk egymást, amikor együtt énekeltünk, amikor közösen adtunk hálát, de minden szentáldozásban is ez a végtelen szeretet járta át bensőnket.
Pászka Alpár, VI. éves orvostanhallgató: Azt a sok mindent, ami beleivódott a lelkembe, és amihez igazítani akarom életemet, Szent Pál apostol egyik leveléből van, és így hangzik: „Isten akarta ugyanis az, hogy szentekké legyetek.” (Tessz 3,2) Istennek ez az üzenete foglalta össze számomra legteljesebben a kollégiumi tanítást, és úgy gondolom, amikor az élet nehézségeket fog előhozni, zászlóként mindig ez fog előttem lobogni a szélben és utat mutatni. Nem elvont magasztos értelemben megélni a „szent” szót, hanem a mindennapokban, a családban, a munkahelyen. Életem nagy eseményeinek megszervezésében a mértéktartásra és egyszerűségre próbálok igazodni majd. Az ünnepeimet úgy szervezem meg, hogy azokból ne maradjon ki a jó Istennek való hálaadás, az ő jóságának a középpontba állítása. Munkahelyemen, jöjjenek bármilyen szabályozások, mindig az élet védelmét és segítését próbálom szem előtt tartani akkor is, ha ezzel nehéz helyzetekbe kerülhetek.
Pop Amália, XII. osztályos diák: …úgy érzem, hogy a kollégiumban a szobáknak soha sem volt ajtajuk, és mindenki egy nagy szobában volt, mindenki beszélgetett mindenkivel, mindenki tisztelt mindenkit, örült és mosolygott mindenkinek. Rengeteg életre szóló barátságot kötöttem, amiket szeretnék fenntartani, annak ellenére, hogy ezután nem lakunk egy nagy szobában.
Dósa Bea Boglárka, VI. éves fogorvostan-hallgató: A legtöbb, amit magammal vihetek, az a belső bizonyosság, hogy „tudom, honnan jöttem, és hová megyek”. A belső bizonyosság, hogy lényem végtelen, és a feltámadásra vár. Ígéretet teszek, legyek bárhol a jövőben, mindig az életet fogom védeni és szolgálni. Szomjúságomat megőrzöm az igazra, a jóra, a szépre. Felelősséget vállalok mindazért a sok kegyelemért, melyet az itt töltött éveim alatt kaptam, és vágyom tovább hordozni a közösen vállalt értékrendet. Igyekszem szabadságomat megőrizni, és mindig kész lenni a jó megtevésére. A körülöttem lévőkre figyelemmel leszek, ahogyan ti is oly nagy odafigyeléssel voltatok felém. A kipróbált jóhoz hű maradok, és kapcsolataimat megbecsülöm. Ellene mondok az élvezetekből és könnyelmű felszínességből származó mesterkélt örömöknek, és törekedni fogok a mértékletességre, az egyszerű és szerény családi örömök keresésére. Mindehhez, kérlek, hordozzatok imáitokban!
Gábor Hajnalka
