Egyházmegyéinkben a plébániai alkalmazottak közül a kántori szolgálatot vállalók nagy számban jelen vannak, ellátva sok olyan feladatot, mely sokszor nem egyszemélyes munka. Sorozatunkban kántorokkal olvashatnak beszélgetést, akik különböző települések eltérő nagyságú közösségeiben élik hivatásukat. Emberközelben rovatunkban ezúttal KOVÁCS MÓZES JÓZSEFfel, a székelyudvarhelyi Szent Miklós-plébánia kántorával készített beszélgetésem olvashatják.
Milyen szerepet töltött be gyerekkorodban a vallás, a templomba járás? A kántori szolgálat mennyire volt gyerekként ismerős? Mesélj az életedről!
Vallásos, a hitét megélő és gyakorló családban nevelkedtem. Mind a mai napig ezt tudhatom a legbiztosabb alapnak az életemben. Ilyen neveltetésben nőttem fel, megtapasztaltam az Istennel való kapcsolatot, amelyet a rendszeres templomba járás, az ünnepek megtartása, a böjti napok megélése jelentett a családban. Később a ministráláson keresztül még közelebb kerültem a jó Istenhez. Nem tudom, hogy van-e protokoll arra, hogy milyennek „kell” lennie az ember és Isten között levő kapcsolatnak, én ezt is csak úgy tudom elképzelni, mint minden más emberközi kapcsolatot az életemben. Lételememmé vált, teljesen természetesnek számít az Istennek szentelt figyelem és idő a mindennapjaimban. Kisgyermekként a szentmisék alkalmával érdekelni kezdett, hogy honnan szól az orgona. Többször kérleltem édesapámat, mígnem ő egy alkalommal felvitt a kórusba, és közelről is láthattam a hangszert. Az orgona első látványának benyomását ahhoz az érzéshez hasonlítanám, mint amikor megpillantod az első szerelmed. Ha szabad így fogalmazni, az orgonával való első találkozásom hasonló volt a szerelembe esés élményéhez. Az iskolában és később az egyetemen is zongora szakon tanultam, de továbbra is érdekelt az orgona. Hálás vagyok mind a mai napig Egyed Gábor néhai plébánosomnak, aki mellett sokat ministráltam. Ő buzdított, bátorított már kisgyermekkoromban – látva, hogy érdekel engem az ének, a liturgia, a kántori szolgálat. Ezek az alapok indítottak el ezen az életúton.
A gyermekkor, a család mennyire befolyásolt abban, hogy a zenei pályát válaszd? A székelyudvarhelyi zeneiskolában végeztél. Hogyan kezdődött a kántori pályád? Mikor érezted a hívást erre a szolgálatra?
A jó Istentől kapott zenei tehetségemre vagy egyáltalán a zenélésre, éneklésre való hajlamomra a szüleim figyeltek fel, ahogyan egy ajándékba kapott kis szintetizátoron, otthon, egyedül elkezdtem a templomban hallott dallamokat játszani. Erre felfigyelve, a szüleim egy kedves ismerős közbenjárásával elvittek egy zenetanárhoz, akinek a tanácsára később a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskolába írattak be engem, mégpedig zongora szakra. Iskolás éveim alatt számos zongoraversenyen vettem részt, jeles eredményekkel. Köztük számomra az egyik legkedvesebb a budapesti Bartók Béla Nemzetközi Verseny, ahol a második díjat szerezhettem meg. Hálával tartozom Farkas Rozália felkészítő tanárnőmnek, aki időt, energiát, önzetlenséget nem sajnálva tanított engem, nevelt a jóra és formálta bennem szépérzéket. Jelenleg harmadéves vagyok a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián, ahol távoktatás keretében végzem tanulmányaimat, ugyancsak zongora szakon. Hálával tartozom mindenkori főesperes-plébánosaimnak a székelyudvarhelyi Szent Miklós-plébánián, akik lehetőséget biztosítottak arra, hogy a kántori feladataimmal párhuzamosan akadálymentesen végezhessem egyetemi tanulmányaimat. Az iskolai hittanórák alkalmával Ilyés István kántor – akire mind a mai napig felnézek, és akinek nagyon hálás vagyok – arra biztatott, hogy vizsgázzak és szerezzek kántori diplomát. Tizedik osztályos voltam, és nem sok esélyt láttam arra, hogy valaha is fel tudom majd használni ezt a diplomát az életben, mégis hallgattam rá, és még abban az évben sikeres kántorvizsgát tettem. Ilyés István kántor mellett sok segítséget kaptam Ilyés Levente és Rózsa Imre kántoroktól, amiért hálás vagyok. A Gondviselés aztán mégis úgy alakította életemet, hogy néhány éve épp engem kértek fel, hogy a székelyudvarhelyi Szent Miklós-plébánia kántora legyek.
Mi egy kántor hitvallása, legfontosabb feladata szerinted?
A feladataimat én általában két részre osztom: a szakmai és a lelki teendőkre. Hétköznaponként két szentmisén veszek részt, és látok el kántori szolgálatot, de igazán a hétvégéim és az ünnepek a legsűrűbbek. A plébánián két kórusnak tartok énekórákat, illetve a hittanórák keretében a gyermekekkel közösen ismerkedünk a liturgikus énekekkel és a szent zene világával. Heti két alkalommal próbálunk a gyermekkórussal, a scholával, és szintén kétszer a plébánia kamarakórusával. A teendőim lelki részét a személyes hitem megélése képezi, amelyet igyekszem belevinni mindennapi feladataimba. Nem csak egy munkahelyként, nem csak a mindennapiért való küzdelem lehetőségeként élem a hivatásomat, hiszen számomra kántornak lenni egy életforma. Elmondhatom magamról, hogy szenvedélyesen szeretem a zenét, de mindenekelőtt magát az Istent. Tudom és érzem, hogy életemben jelen van a jó Isten, akire számíthatok, akitől a zenei tehetségemet kaptam, aki, ha hibázok, kész megbocsátani, és akinek mindig mindenért hálát adhatok. Ha ez a meggyőződés hiányozna az életemből, akkor a kántori szolgálat hétköznapi munkává válna. Kántorként Isten kezében eszköz vagyok. Tőle kaptam ezt az ajándékot, és mindig így ülök le az orgona elé, élve ennek az ajándéknak a lehetőségével.
A gyulafehérvári főegyházmegyében létezik egy egyezményes kántorvizsga. Milyen emlékeket őrzöl erről? Hogyan emlékszel az első szentmisére, amelyen kántorizáltál?
Az emlék pozitív és méltóságteljes. Jó élményként él bennem. Mind a mai napig emlékszem, izgatottság töltött el, amikor megláttuk a szintén kántorvizsgára készülő társakkal a vizsgáztató bizottságot, közöttük azokat a kántorokat, akikre felnézek, felnézünk. Olykor ért meglepetés is a vizsgán, akár az elméleti vagy gyakorlati részben. Vicces tud lenni némely momentum így utólag visszagondolva. De ettől volt eredeti, őszinte és személyes. Nyilvánvaló, hogy boldogsággal tölti el az embert egy sikeres vizsga, de itt valami más érzés is volt bennem, amit nem igazán tudok megfogalmazni, de talán nem is olyan fontos ez. A sok jó kívánság, kedves szó mellett, amelyekkel bátorítottak, egy nagyon fontos mondat vissza-vissza cseng a fülemben, amit a szívemben őrzök, és amely azóta is alázatra és a szeretetre int engem. Az első szentmise idején, amelyen énekeltem és orgonáltam, ha talán hihetetlen is, de nagyjából harmadik osztályos voltam – nyilván, az akkori szintemen. Nem okozott annyira nehézséget, hiszen zongora szakon tanultam a zenesuliban. Rendszeresen jártam templomba, figyeltem az énekeket, érdekelt, és otthon megkerestem azokat az énekeskönyvben, leültem, és megtanultam. Szerettem és szeretem most is.
A kántor figyelme több mindenre kell kiterjedjen a szentmise alatt. Mennyire tudsz figyelni az igeliturgiára, a prédikációra?
Ahogyan a hívek is, ugyanúgy én is részt veszek a szentmisén, annyi különbséggel, hogy a liturgia zenei részéért felelek, illetve a hívek közös énekét én vezetem. A liturgia szent, összeszedettséget követel, ezért elengedhetetlen a fokozott figyelem minden egyes szentmisében.
Sok prédikációt hall az ember, és ez azért is jó, mert elég gyakran azt hallja, amire épp szüksége van. Néha választ találunk a kérdéseinkre, megnyugvást találunk egy-egy élethelyzetünkben, vagy éppen a Szentírás szavai által és a miséző pap gondolatain keresztül ébredünk rá bűneink, esendőségeink, gyarlóságaink létező súlyára, valóságára. Ami bátorító, hogy létezik a bűnbocsánat szentsége, a szentgyónás, a megbocsátás lehetősége, amiért hálás vagyok az irgalmas Istennek. Az igeliturgiára való odafigyelés számomra nem okoz nehézséget. Számos része a szentmisének a hallgatásra, a meghallásra, az értelmezésre, a megszívlelésre nevel az Istennel való kapcsolatomban. A válaszos zsoltárt, a graduálét különösképpen is szeretem énekelni, hallgatni, a szavain elgondolkodni, az üzenetét értelmezni. Számos gyönyörű dallamtónus létezik, amely által szebb, díszesebb tud lenni az igeliturgia.
Az egyházi év mely időszakának énekeit énekled a legszívesebben?
Ez nagyon nehéz kérdés, mivel minden egyházi időszak külön-külön szép és értékes énekeket foglal magában. Nagyon szeretem az adventi időszakot, de ha ki kell emelnem egy kedvenc időszakot, akkor az a nagyböjti időszak lenne. Valahogy ez az időszak ,,emberközelibbnek’’ tűnik, nem olyan szép ez a kifejezés, „emberközelibb”, de amit ezzel szeretnék kifejezni, hogy a nagyböjtben mintha többen vennének részt a szentmiséken, a keresztúti ájtatosságokon, mintha jobban belekapcsolódnának az énekekbe az emberek, ilyenkor ereje van, lelke van a közös éneklésnek. Nyilván nem ez az elsődleges szempont egy szentmisén, de az ének által sosem elvenni szeretnék, hanem hozzátenni a liturgiához, hiszen az ének is az imádság egy formája. Szent Ágoston szavaival élve: „Aki jól énekel, kétszeresen imádkozik.” Akkor meg miért is ne énekelnénk?
Visszatérve a kedvenc időszakomhoz, számomra a legkedvesebb énekrész a szentmisében nagyböjtben az evangélium előtti vers, amelyet e liturgikus időben traktusként éneklünk. Ezek egyediek, gyönyörű, díszes gregorián dallamokon szólalnak meg, igaz, ezek inkább szóló tételek, amelyeket csak hallgat a nép, viszont a mondanivalójuk mély és bensőséges. Ezek közül is a legkedvesebb számomra a virágvasárnapi traktus.
A húsvéti szent három nap liturgiája egyedi. Számomra az egész egyházi évben ez a leggyönyörűbb, eltér a mindennapitól, és joggal mondhatom, hogy sokszor a szavak és gesztusok, az énekek sokakat megdöbbentenek, hiszen a mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása az egyház legnagyobb ünnepe. E a csodálatos misztérium nélkül sosem lett volna bűnbocsánat, megváltás és örök élet sem. A földi életünkkel is erre törekszünk, erre készülünk és hiszünk is ebben. A húsvétvasárnapi szekvencia is a kedvenceim közé tartozik, szívesen éneklem, és jó azt is hallani, amikor belekapcsolódnak ebbe a himnuszba a hívek is.
A szentmisén a gregorián tételek – az introitus, a gradualé, az offertórium, a communio – nélkülözhetetlenek, hiszen a gerincét képezik az ünnepeknek, szép számban lehet választani közülük a közös éneklésre. Hála a jó Istennek, és hála azoknak is, akik révén magyar nyelven is meg tudjuk szólaltatni ezeket a műveket, hiszen eredeti latin nyelven találhatjuk meg mindegyiküket a Graduale Romanum énekgyűjteményben. A népénekek is elengedhetetlenek, hiszen azok dallamai talán egyszerűbbek, mint például a díszesebb gregorián énekeké, és egyszerűbb dallamuknak köszönhetően jobban bekapcsolódnak az éneklésbe az emberek, főleg itt, Erdélyben, a Székelyföldön, ahol nagyon lelkesen éneklik az ismertebb és a hívek szívéhez is közelebb álló népénekeket. A népéneknek megtartóereje van, formálja a közösséget, és elmélyíti, közelebb hozza az embert az egyes ünnep tematikájához, lényegéhez, misztériumához.
Milyen tapasztalatokat szereztél az elmúlt évek során kántorként? Van-e valamilyen mottó, bibliai rész, énekszöveg, ami erőt adott, utat mutatott az elmúlt évek során?
Gyakorló kántorként arra jöttem rá, hogy mindig lehet újat tanulni és fejlődni, és kell is fejlődni, gyakorolni, keresni az újat, a szépet. Itt szeretném megemlíteni a gyulafehérvári egyházmegyei lelkigyakorlatos kántortovábbképzőt, ami nagyon jó lehetőség erre. Nagyon jó lehetőség a találkozásra, az együttlétre, imádságra. Ugyanakkor nagyon jó lehetőség a szakmai fejlődésre, az önképzésre, hiszen kiváló elődadók által tanulhatunk mind szakmai, mind lelki téren. Negyedik éve vagyok kántor, de ez idő alatt elég sok minden történt. Megtapasztalni önállóan az ünnepek sokszínűségét és néha a kihívásait is, szép, de felelősségteljes feladat. Nagyon szeretem azokat az ünnepeket, amikor énekel a kórus és a gyermekschola is. Talán a kedvencem, amikor a húsvéti szent három napot a kórussal közösen vezetjük (a zenei részét), amiért hálás vagyok nekik.
Készületlenül, csak úgy oda ülni az orgonához, nem ajánlott dolog. És nem is éri meg. Már csak azért sem, mert nem lehet összevissza énekelni vagy orgonálni, hiszen az nem méltó Istenhez. „Mindent Isten legnagyobb dicsőségére”, azt hiszem, ez az a mondat, ami vezet, utat mutat, és emlékeztet arra, hogy amit ő adott, azzal éljünk, és használjuk a szépre és a jóra.
Mit üzennél mint fiatal kántor a pályakezdő szakmabélieknek, miért válasszák ezt a pályát?
Csak akkor legyenek kántorok, ha tényleg és tiszta szívből szeretik azt, amit csinálnak, de mindenekelőtt a jó Istent. Áldozattal jár, de ezt tudja jól az, aki erre vállalkozik, néha biztosan fog hiányozni a hétvége szabadsága, az ünnepek alatt levő talpon maradás néha jelenthet kihívást is, vagy akár lehet konfrontáció is embertársainkkal. Lehet, ezek a szavak negatív érzést sugallnak, de én nem így élem meg, pusztán ezek jelen vannak, és számolni kell velük. Szeretem a hivatásomat, nehéz elképzelni, hogy ne vegyek részt szentmisén, ha csak egy nap is kimarad kántorizálás nélkül, már hiányérzetem van, hiányzik, üresebb a napom is. De mindezek mellett bátorítom azokat, akik szeretnék megélni a kántorságot, mert gyönyörű hivatás, és szerintem nem hasonlítható semmihez sem. Istent dicsőíteni, a liturgiát tisztelni és szeretni, tiszta szívből énekelni és orgonálni, és minden emberhez szeretettel lenni – másképp csak egyszerű, hétköznapi munka lesz.
Az interjú a Vasárnap hetilap 2024/23. és 2024/24. számaiban jelent meg.
