Nagyanyámék vagy a még régebbiek valamikor így mondták, somlyai bucsu, s jó néhány vásárfiát őriztek ilyen felirattal: somlyai emlék, emlék a somlyai bucsuból. Ne úgy értse senki, hogy feltétlenül sztenderdizálni kellene és kijavítani a bucsut búcsúra, a somlyait somlyóira. Értsék úgy, mint egy somlyai bucsus emléket – régi, patinás és mentes mindentől, ami az utóbbi évtizedek alatt átvariálta arcát, arculatát, és tetszik, nem tetszik, jelentését is; őriz valamit a nyelvjárásunkból is, amit a könyvek sem jegyeztek fel, s konzervált valamit abból, amik s akik mi vagyunk. Hogy valamikor az öregek, akik akkor éppen fiatalok voltak még, hoztak-e tükrös mézeskalács szívet a búcsúból, nem tudom. Később már szokás volt, a Perkőről vagy a helyi Szent Kereszt-búcsúból mindig jutott egy-egy az unokáknak, de nem erről akarok most beszélni. A régi vásárfiák egy része ugyanis megmaradt: nagyanyám régi imakönyvének lapjai között volt néhány szentkép, egyik-másiknak csipkézett nyomású a széle, másiknak egyenes, század eleji színezett vagy fekete-fehér, ám a hátukon írja, hogy somlyai emlék, meg talán évszám is van, esetleg egy név, hogy ki hozta.
Nagyanyám a Perkő alatti Szentlélek szülötte volt, és akkor járt Somlyóra, amikor még gyalogosan mentek, mert máshogy nem is igen lehetett. Egyik kortársával beszélgettem még iskoláskoromban egy házi feladat kapcsán, tőle tudom, hogyan zajlott valamikoriban a búcsújárás – a régiektől én csak így hallottam, a zarándoklat egy viszonylag új keletű kifejezés a szótáramban. A búcsújárók jókor reggel elindultak, elöl vitték a templomi zászlót, énekeltek, imádkoztak, beszélgettek, vagy csak csendben haladtak. Néhány ökörszekér is kísérte őket, szállítva a motyót, a gyaloglóknak és a jószágnak való elemózsiát és a ruhaneműt, cipőt. A legtöbben nem cipőben gyalogoltak, ahogy nem is jártak egyébként sem abban, de azért Csíksomlyón lábat mostak, és felhúzták a cipőt, felvették a jobb ruhát, vagy legalábbis a jobb felvetkét (felsőt), hiszen nem akárhová érkeztek meg. Út közben pedig egyszerű portákon, gazdaemberek csűrjeiben aludtak. Ahogy közeledtek céljuk felé, úgy találkoztak más csoportokkal, néha egymás mögé falvanként felsorakozva, együtt haladtak. A szentmise után hazafelé is ugyanúgy gyalogolniuk kellett, az ökörszekér csak kivételes esetben vitt utast is magával. Hogy miért ezt meséltem el, mikor nem is az én emlékem? Valahogy többnek tűnik, mint egy buszon ülve pár óra alatt odaérni. De majd erről is lesz szó.
