Tizenhét éves koromban jártam először Csíksomlyón. A jó Istennel éppen pörölő kamasz voltam. Édesanyámnál abban az évben előrehaladott rákbetegséget diagnosztizáltak. A műtét és az azt követő terápia őt és egész családunkat nagyon megviselte. Mivel sokat sírt, az orvos azt javasolta édesapámnak, találjon ki olyat számára, ami tereli a figyelmét a betegségéről. 1985 augusztusában autós székelyföldi körútra indult kis családunk a Bihar megyei Margittáról. Csíksomlyó szerintem „véletlenül” lett az útiterv része. Előtte közülünk senki sem járt ott, a kegyhelyről, a búcsúról semmit sem tudtunk.
Édesanyám kérésére kinyitották a kegytemplomot. Ő a Mária-szoborhoz ment, és ott könnyek között, hosszasan imádkozott. Én hátul álltam, és világosan emlékszem: ökölbe szorított kézzel fenyegettem az égieket, hogy adják vissza az anyámat. Nem mentem a szoborhoz, nem is imádkoztam.
A templom körül sétálva édesanyám megpillantotta a legmeredekebb keresztutat a domboldalon és kérte, szinte követelte, hogy vezessük őt végig azon. Édesapám nagyon haragudott a vakmerő ötletért, el is ment a közelünkből. Bátyámmal aztán valahogyan felsegítettük a végig ájtatosan imádkozó, gyenge asszonyt. Nagyon elfáradt a végére, de önmaga legyőzésének érzése (is) láthatóan örömmel töltötte el.
Hazatértünk az útról, és az addig gyenge és a harcot feladni látszó anyám egyre nagyobb erőre kapott. A napi többszöri sírások is elmaradtak. Egyre nagyobb erővel dolgozott saját felépülésén.
Édesanyám teljesen meggyógyult. Az égieket ököllel fenyegető, a meredek keresztútvégzésben mindössze jó kalandot látó kamaszlány-magamban pedig valami nagyot moccant. Lassan kiengedtem összeszorított öklömet és egyre közelebbről ízlelgettem a Szeretet keresztútjának stációit. Majd teológiai tanulmányok következtek, a legfelsőbb szintig.
Csíksomlyóra nagyon sokszor visszatértem 1985 óta. Virrasztottam jobb jövőért a példaképnek tekintett Tisztivel és övéivel, és egyre jobban kezdtem hinni a szeretet végső győzelmében, úgy, ahogyan az 1989-es pünkösdvasárnap hajnali szentmiséjén prédikáló – akkor még diakónus – Böjte Csaba tanította… Édesanyámért, az időközben sajnos elhunyt édesapámért és testvéremért és a bennem élni akaró Szeretetért hálát adni térek mindig vissza az újrakezdés metaforájaként is tekintett Csíksomlyóra.
Ozsváth Judit
Az írás eredeti változata megjelent a Csíksomlyói Magazin 2013-as számában.
