Búzaszentelő alkalmával a hívek és a pap körmenetben kivonul a határra, hogy az Úr áldását kérje a termésre, egyben a természeti csapások elhárításáért is esedezve. A búza kultúrkörünkben a legfőbb eledel alapja: a megőrölt búzából készült kenyér mindennapi étkezéseink szerves részét képezi. Az utolsó vacsorán Jézus is megtörte, majd tanítványainak adta a kenyeret, gesztusával megalapítva az eucharisztia szentségét. A búza, a liszt, a kenyér, a kovász éltető forrásunk. Ahogyan együttesen testünket táplálják, úgy az Eucharisztia lelkünk tápláléka. Kalamár Mária hitoktató a búzaszentelő ünnepéhez kapcsolódó határkerülés szokását és jelentőségét mutatta be. Ráduly Katalin évtizedekig azon munkálkodott, hogy a környezetében élők számára a mindennapi kenyér az asztalra kerülhessen, a kenyérről fejti ki meglátásait. Most az ő írását olvashatják.
Székelyföldön a kenyér a mindennapi életet jelentette s jelenti. Ha kenyér volt, minden volt. Az erő szimbóluma. Épp ezért nincs rossz kenyér. Eldobni szentségtörés, bűn. Ha leesett a földre, lefújták róla a szennyeződést. Önálló ételként szerepelt, szűkösebb időben bőséget, biztonságot jelentett. Minden élethelyzetben megvolt a jelentősége. Az új családtagról így beszéltek: kerül neki egy karéj kenyér. Az új házasokat kenyérrel, sóval kínálják ma is, egy kenyérre kerülnek. A felnőtté válást a kenyérkeresői szerep erősítette meg. Az iskolából ballagókat ma is kenyérrel a tarisznyában engedik ki az életbe. Ha kapcsolataink megszakadnak, kenyértörésre kerül a dolog. A beteg fogy, mint a megszegett kenyér, az idős ember már megette a kenyere javát. Csíksomlyói Szűzanyánk kérésére a böjt kenyérből és vízből áll, hatásos alátámasztása kéréseinknek.
A fiatal lány életének meghatározó élménye volt az első kenyérdagasztás, amikor rábízták a család betevő falatjának a készítését. Addig kellett gyúrni, amíg „a gerenda megcseppent”, a homloka verejtékezett. „Áldd meg Uram, szaporítsd meg” – mondták és három keresztet rajzoltak rá a tésztára. Megszegéskor ma is keresztet vetünk a kenyérre.
Felgyorsult világunkban a kenyérkészítés is a tömegtermelés áldozatául esett, üdítő kivételt csak a családi kis sütödék jelentenek. Ipari méretekben előállított sokezer kenyér- és pékterméknek már nem sok köze van a hagyományos kovásszal készült, 10-12 órás munkafolyamat által előállított házi kenyérhez. Gépekkel 2-3 órán belül nagyon sok termék előállítható. Mivel gyorsan készülnek, a kovász szerepét az élesztő vette át. Épp ezért a minőségük, eltarthatóságuk megkérdőjelezhető. Az utóbbi 10-15 évben nagyon megnőtt a kínálat, ezért a pékségek kezdenek valamiféle alternatívát találni a hagyományos és az új eljárások között, „gyors kovászt” készítenek. Pedig a kovász lényege pont az idő, az érés, az elkészülés. A falusiak, az idősebb generáció és a nehéz fizikai munkát végzők a hagyományos házi kenyeret részesítik előnyben, a városiak általában a fehérebb belű, szivacsos, puha, „lufikenyeret” vásárolják előszeretettel, lehetőleg felszeletelve. A házi, tömör, sajtszerű, masszív béllel laktató, inkább sós, savanykás a kovásztól.
Kenyeret sütni mindig is az egyik legnehezebb munka volt. Ma a fizikai munka jó részét átveszik a gépek, de épp ezáltal személytelenné, „lélektelenné”, tömegtermékké válik a kenyér. A vásárlók részéről elsősorban az esztétikai elvárások magasak, a kenyér szép, mutatós kell legyen és csak ezután jó. A kettő néha elég nehezen összeegyeztethető. A péki kenyér hamar készül, de hamar is romlik, nehezen vagy egyáltalán nem eltartható napokig. A házi kenyér még egy hét után is ehető.
Az első, amit egy kezdő pék meg kell tanuljon az az, hogy a kenyérnek lelke van, nem átlagos bánásmódot igényel az elkészítése. Hivatásként kell a készítésére tekinteni. Néhai édesanyám arra tanított, hogy a búzaszemben az Úr Jézus arca van, úgy kezeljük. A búzamezőket a határkerülés folyamán megáldják, megszentelik, a búzaszentelés során ugyanez történik. Kérik az Úr áldását a termésre. A betakarítás után ismét hálaadó ünnep van a terményért (augusztus 25.). A búzaszem, a liszt megkoronázása az, amikor az Eucharisztiában az Úr Jézus testévé lesz, fizikai testünk táplálása mellett lelkünk legfőbb táplálékává lényegül, halhatatlanságunk záloga.
Miképpen a búzaszemnek meg kell halnia, hogy új élet sarjadhasson belőle, a megfeszített Krisztus is vállalta értünk és bűneinkért a kereszthalált, hogy megszerezze nekünk az örök életet.
Ráduly Katalin
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/17-es számában a Fókusz-összeállítás részeként (Összeállította: Szász István Szilárd).
