Április 24-én az örmények világszerte megemlékeznek az örmények ellen az Oszmán Birodalomban 1915-ben elkövetett népirtás áldozatairól. Április 22-én Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának dísztermében Michael Hesemann Stephanus-díjas német történész tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást A Vatikán és az örmény népirtás címmel.
Michael Hesemann a vatikáni levéltárból származó, az örmény népirtásra vonatkozó dokumentumok alapján építette fel előadását. Szavaiból kiderült: még ma, 109 évvel a tragikus események után is két verzió létezik a történtekkel kapcsolatban.
Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága már az 1985-ben kiadott hivatalos jelentésében népirtásról beszél, az albizottság néhány tagjának kifejezett tiltakozása mellett. Napjainkra 34 ország kormánya és parlamentje is elismerte, hogy 1915–16-ban az Oszmán Birodalomban élt örmények népirtás áldozatai lettek. Más országok azonban továbbra is tagadják ezt. Törökország hivatalos álláspontja szerint szükség volt az örmények kitelepítésére az első világháború idején, mert együttműködtek a törökök ellenségeként fellépő Oroszországgal.Az elmúlt két évtizedben Hesemann professzor mintegy háromezer oldalnyi, az örmény népirtással foglalkozó vatikáni dokumentumot dolgozott fel, és ez új megvilágításba helyezi a tragédiát, alapvető kérdéseket vet fel, illetve részben meg is válaszolja azokat.
Az iratok alapján egyértelmű: már évekkel az első világháború előtt elkezdődött az örmény kérdés erőszakos megoldásának a kidolgozása. A háború csak ürügyet szolgáltatott ennek végrehajtásához.Az ifjútörökök Egység és Haladás Mozgalma az 1789-es francia forradalom eszméit ötvözte a szélsőséges nacionalizmussal. Vezetőik, Talát, Enver és Dzsemal pasa erős, homogén nemzetállamot képzeltek el. Az Oszmán Birodalomban sokan gondolták úgy, hogy „Európa beteg embere”, az országuk azért gyengült meg, mert túlságosan megosztott nemzetiségileg és vallásilag is. Ezért a jövő Törökországának egységesen török nemzetiségűnek és muszlim – szunnita – vallásúnak kell lennie. Mindez szükségszerű, különösen, hogy a balkáni keresztény államok elszakadtak tőlük. Vannak török történészek, akik elismerik: az ifjútörök mozgalom vezetősége már 1910 júliusában felvetette a keresztény lakosság deportálásának lehetőségét. Egy évvel később az ifjútörökök elhatározták: országuknak muszlim állammá kell válnia. 1914-ben felvetették, hogy az örményeket Mezopotámia területére deportálják. Ezt az elképzelést írta felül 1915 tavaszára az örmény nép teljes kiirtásának gondolata. A török kormányzat a háborús vészhelyzetre hivatkozva elhatározta, hogy megtisztítja az országot az őshonos keresztényektől, és ez ügyben nem tűr semmiféle külföldi diplomáciai beavatkozást.
Az egyik jelentés tényszerűen állapítja meg, hogy az Oszmán Birodalomban a keresztény örmények előre elhatározott és szisztematikus kiirtása történik, ugyanis az ifjútörökök az iszlám teljes uralmát akarják megvalósítani a birodalomban. A vatikáni dokumentumok szerint az akkori pápa, XV. Benedek megpróbált interveniálni a katasztrófa elkerülése vagy leállítása érdekében. A Szentszék nagyon korán pontos információkkal rendelkezett, ezért a pápa már 1915 szeptemberében közbenjárt V. Mehmed szultánnál, és azt kérte tőle: tanúsítson együttérzést a „nagyon veszélyeztetett” örmény néppel, mely a megsemmisülés szélén áll. A török kormány halogatta a választ. A levélre csak két hónap múlva válaszolt a szultán, melyben azt írta, hogy „ennek a szerencsétlen népnek a helyzetén jobbulás érezhető”. Ez roppant cinikus válasz volt, hiszen addigra olyan módon megtizedelték az örményeket, hogy már nem volt szükség újabb és nagyobb népirtásra, azt már elvégezték – mondta Michael Hesemann.
A német történész, ugyancsak korabeli dokumentumokra hivatkozva, leszögezte: nem voltak olyan örmény cselekedetek, amelyek indokolták volna az örmények tömeges legyilkolását, kitelepítését. Egy 1915-ben keletkezett, a Vatikánhoz intézett egyházi dokumentum szerint „Az örmény nemzet megbüntetése az állítólagos lázadások miatt csupán ürügy a török kormány számára, hogy büntetlenül elpusztíthasson minden keresztény elemet az országban.”
Hasonló szellemű levelet írt Michael Liebl kapucinus szerzetes is, miután tudomást szerzett arról, hogy nemcsak az örmények, hanem minden keresztény elpusztításáról van már szó;az ifjútörökök évekkel korábbi, titkos tanácskozásán határoztak erről. A megsemmisítések legfőbb csapása azonban az örményekre irányult. Az állítólagos örmény konspirációkkal kapcsolatban az előadó megvilágította: ez egyértelműen koncepciós vád volt, mindenféle alap nélkül. Nem volt orosz-örmény összejátszás az Oszmán Birodalom ellen. Az örménység pedig megosztott volt, a csoportok egymással szemben is bizalmatlanok voltak: több mint kétmillión tartoztak a gregorián (ortodox) örmény egyházhoz, százezren voltak katolikusok, ötvenezren protestánsok. Az Oszmán Birodalom azonban egységesen kezelte őket, célja a teljes örménység elpusztítása volt.
Kemal pasa megígérte a Vatikán küldöttjének, hogy megkíméli az örmény katolikusok életét, de kiderült, ez hazugság, ugyanis 1916 végére a törökök a birodalomban élő ortodox örmények 75, míg a katolikusok több mint 87 százalékát semmisítették meg. A deportálásokat pedig minden örményre alkalmazták, kivétel nélkül, öregekre, gyerekekre, betegekre egyaránt. A törökök szarkasztikusan „biztonságos deportálásról” beszéltek. Egyházi szemtanúk szerint ez így nézett ki: a házasokat elválasztották egymástól. A gyerekeket anyjuktól. A nőket elrabolták, megerőszakolták, vagy eladták őket ágyasnak. A kislányokat szolgáknak muszlim családokhoz, csakúgy mint azokat a nőket, akik áttértek az iszlámra. Az említett Michele Liebl kapucinus szerzetes szemtanúként írta le a deportálások megkezdését: ,,Még azon az éjszakán elkezdődtek a tömeges letartóztatások. Másnap minden falra kiírták a parancsot: az örményeknek öt napjuk volt rá, hogy elrendezzék ügyeiket és a kormány kezére adják magukat, hogy aztán férfiakat, nőket, beteg gyerekeket, haldoklókat, papokat és szerzetesnővéreket, mindenkit kivétel nélkül ismeretlen helyre internáljanak…Amikor ezt írom, akkor már több száz örmény család kérte, hogy áttérhessen az iszlám vallásra.”Az ifjútörökök pogromja nem csak az örményeket sújtotta, más nemzetiségekhez tartozó keresztényeket is megsemmisítettek vagy deportáltak, így szír katolikusokat, maronitákat, káldeusokat, nesztoriánusokat.
Előadásának végén Michael Hesemann megállapította: a törökök örményekkel szembeni fellépése megfelel a népirtás kritériumainak. A vatikáni dokumentumok alapján kétségtelen: minimum másfél millió örményt gyilkoltak meg. Az örmények elleni török népirtás mintájául szolgált a holokausztnak. Az áldozatok emlékének őrzése kötelessége az utókornak.
Bodnár Dániel
Forrás: Magyar Kurír
Fotó: Lambert Attila
