FARKAS DOMONKOS egyházzenész neve ismerős azon kántorok számára, akik idén részt vettek a lelkigyakorlatos kántortovábbképzőn Csíksomlyón. Előadásaiban a Graduale Hungaricum tartalmi és gyakorlati haszna mellett a népénekek értékes voltára is hangsúlyt fektetett. Emberközelben Farkas Domonkos, akivel az egyházzene fontosságáról és életben tartásáról beszélgettem.
Mutatkozzon be röviden. Milyen tanulmányokat folytatott?
Farkas Domonkos vagyok, egyházzenész. A budapesti Harmat Artúr Központi Kántorképzőn kezdtem el komolyabban az egyházzene iránt érdeklődni, ahova az általános iskolás énektanárnőm vitt el magával, mert ő ott szolfézst tanított. Akkor szerettem bele ebbe a világba, majd a gimnázium elvégzése után egyértelmű volt, hogy folytatni szeretném, és így jelentkeztem a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyházzene szakára. Azóta is ebben a szakmában dolgozom.
A gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziumban tanít. Miben különbözik ez egy állami oktatási intézménytől?
Elsősorban abban, hogy van egy fenntartója, mégpedig egy katolikus intézmény, a Premontrei Rend. Szinte ugyanolyaniskola, mint bármelyik másik, azzal a különbséggel, hogy egyházi jellegű, egy hitbeli pluszt ad az ide járó növendékeknek. Tulajdonképpen a premontreiek, amint elkezdhettek működni a rendszerváltás után, rögtön az egyházzene fontos mozgatórugóivá váltak Magyarországon, és ilyenformán nagyon fontos az iskolában is a szent zene és az egyházzene művelése.
Milyen módon sikerül a diákokkal megszerettetni az egyházzenét?
Talán ez egy kicsit könnyebb bármilyen más tantárgyhoz viszonyítva, mert zenéről van szó. Amit én szeretek zenélni, és el tudom hitetni, hogy ez működőképes, azt akkor általában át szokták venni, megkedvelik. A középkorban is voltak fülbemászó dallamok, nem csak a mai világban, s hogyha az ember elénekel egy dallamosabb gregorián tételt, akkor ezt is ugyanúgy és elég hamar megszeretik a diákok. Talán például az irodalom tanításánál annyival könnyebb az egyházzenét tanítani, hogy nincsenek olyan elvárások, hogy érettségizni kell belőle vagy dolgozatot kell írni, így könnyebb átvinni, átadni az egyházzene iránti szeretetet.
Művészeti vezetője a Premontrei Kántorátusnak. Mit jelent ez? Mi a feladata ennek az együttesnek, hogyan működik?
A premontrei kántorátust 2009-ben alapította Piusz atya (Balogh Péter Piusz O. Præm apát) és Kocsis Csaba, aki azóta is kedves barátom és kollégám. Én akkor még csak betanuló voltam az egyházzenében, úgyhogy még nem indultam el velük, de aztán hamar becsatlakoztam én is. Ez egy olyan együttes, amelynek alapító tagjai Gödöllőn nőttek föl, és gyermekszkólásként kezdtek el szorosabb kapcsolatba kerülni az egyházi énekkel. Felnőttként pedig egy többszólamú énekegyüttes lett belőle. A kántorátusnak az a feladata, hogy hetente egyszer, egy ünnepi liturgián, többszólamú tételekkel lássa el az egyházzenei szolgálatot. Ennek az alapja a reneszánsz zene, tehát a reneszánsz vokálpolifónia alkotja a legnagyobb részét. Emellett a repertoárban természetesen a gregorián is kötelezően jelen van, de nagyon sok kortárs művet is éneklünk, időnként más korszakokból, a barokk, a romantika korából is megszólaltatunk műveket.
Egynemű kórusról van szó?
Nem, ez egy vegyes kar, tehát vannak hölgy és férfi tagjai is az együttesnek. Ugye a szkólás gyerekek között is voltak kisfiúk és kislányok, akik egy ideig egy szólamot énekeltek, majd amikor megnőttek, szétváltak, a férfiak átváltottak a mélyebb hangokra, s így kialakultak a szólamok.
Az Erdélyben szolgáló kántorok továbbképzésében nagy szerepet töltött be Dobszay László. Néhány éve védte meg doktori dolgozatát Magyar nyelvű gregorián tételek Dobszay László hagyatékából címmel. Miért tartotta fontosnak ezt kutatni? Mi volt az indíttatása?
Az indíttatásom az volt, hogy egyrészt nagyon érdekelt, mindig is nagyon szerettem ezt a zenei anyagot, ami az ő munkássága révén elterjedt a liturgikus zenében. Amikor ő meghalt, akkor én fölmentem a Zenetudományi Intézetbe Szendrei Jankához, aki szintén tanárom volt, és ottragadtam mellette. Hetente följárogattam hozzá, és elkezdte mutogatni ezeket az emlékeket, melyek Dobszay László után maradtak. Nagyon megszerettem az ezzel való foglalkozást és feladatommá vált, hogy ezt feldolgozzam. Nagy megtiszteltetés volt ez számomra.
Ha jól értem, akkor ez egy hiánypótló kutatás és dolgozat is egyben, a hagyaték iránti érdeklődés és tisztelet mellett.
Előtte nem foglalkozott vele senki, mert amíg éltek, addig ők csinálták, de miután Janka néni is meghalt, igazából rám maradt ennek a teljes feldolgozása. Feladatomnak éreztem és neki kellett kezdeni. Még közel sem járok a végén, a dolgozat, mely azóta megjelent, csak egy szelete, és bőven van még vele munka.
Ezt a dolgozatot mutatja be szélesebb körben, például itt, a csíksomlyói lelkigyakorlatos kántortovábbképzőn?
A továbbképzőn elhangzó előadásaimat is erre építem, fontosnak tartom részeket kiemelni belőle. Valószínűleg azon kívül, hogy valaki ezt csak hallja meg megtanulja, nagyon sok pluszt jelenthet az is, hogy tudja, miért jöttek létre ezek a tételek annak idején. Miért volt szükség arra, hogy magyar nyelven énekeljünk gregorián tételeket? Mi ebben az eredeti? Mi az, ami ebben a középkori hagyományt folytatja, és mi az, ami összekapcsol minket azzal a latin énekkultúrával, amit tulajdonképpen megörököltünk? Mégis mi az értelme ennek? Elsősorban az, hogy a gregorián daloknak átmenjen az üzenete, hogy a liturgikus szöveg megszólalhasson az anyanyelvünkön, ami sokkal könnyebb érthetőséget eredményez.
„Szegény Erdélynek egyetlen bizodalma az anyaország. Számukra minden szent és példamutató, amit innen kapnak. Ha tudnák, hogy vannak dolgok, melyekben nekik kell példaképül lenniök!” – mondta Dobszay László. Ezt figyelembe véve hogyan érkezett a továbbképzőre?
Pont így. Számomra megdöbbentő dolog volt, amikor 2009-ben Dobszay tanár úr tartott előadást az erdélyi kántoroknak a továbbképzőn, és elhozta az egyházzene tanszéket is. Én akkor elsős voltam, és egy napot töltöttünk a kántorokkal. Este közös vesperás volt, és még mindig megdöbbentő élményként él bennem, hogy száz kántor egyszerre énekel a templomban. Ilyet sehol nem hallani Magyarországon, az erdélyi kántortovábbképző egyedülálló dolog a magyar nyelvterületen. Tulajdonképpen mindenkit érint, aki ezzel foglalkozik, és ez sokat jelent számukra, de ránk is hatással van, akik az anyaországban egyházzenével foglalkozunk. Egy olyan példaértékű dolog, amire mi is vágyakoznánk, hogy otthon is hasonló továbbképzésekben vehessenek részt a kántorok. Reméljük, hogy egyszer eljutunk ide. A kántorságnak van egyfajta becsülete Erdélyben. Ha bárhova elmegyünk, akkor a kántornak tekintélye van, fontos pozíciót töltenek be abban a közösségben, ahova tartoznak, ez viszont otthon valahogy már elfelejtődött. Ez valaha Magyarországon is így volt, a kántorkodás, a tanítóskodás a faluban annak idején komoly presztízst jelentett, ma már devalválódott ennek az értéke. Nagyon jó lenne visszahozni az eredeti szintre. Régen kiváltság volt, hogy valaki kántor volt, mert tanult embernek számított. Még sok olyan erdélyi település, kisebb falu van, ahol a kántor és a lelkipásztor a tanultabb része a falunak. Ennek komoly záloga az, hogy Gyulafehérváron kántoriskola működik. Példamutató, hogy ahhoz, hogy valaki kántorként tevékenykedjen Erdélyben, szükséges például kántorvizsgázni, melyhez egy egységes követelményrendszer is tartozik. Nálunk, Magyarországon ez ma már sokkal jobban megoszlik. Minden egyházmegye a maga módján próbálgatja megoldani a dolgot, nem egységesen. Sokkal nagyobb a szórás, és nincs is akkora becsülete meg összetartása az ottani kollégáknak, mint itt.
Lát rá esélyt, hogy évek múltán mégis legyen egy, az erdélyihez hasonló követelményrendszer, egység?
Nyilván ezért dolgozunk, mindannyian szeretnénk ezt, és reméljük, egyszer majd eljön ennek is az ideje. Mindenesetre az nagyon jó, hogy Erdélyben mindez megvan, és maradjon is velünk továbbra is. A lelkigyakorlatos kántortovábbképző óriási dolog, amiért köszönettel tartozunk azoknak a nyugdíjas kántoroknak is, akik sok évvel ezelőtt kezdeményezték és szilárd talajokra állították a kántorképzést. Érdemes és kell is értük hálát adni.
Miért fontos az egyházzenét életben tartani?
Az egyházzene és a liturgikus zene életben tartása azért fontos, mert tulajdonképpen ez hitünknek az alapja. Ha valaki megtanulja a hittant, az egy dolog, de az énekek megtanulásával átitatja az egész lelkét. Tulajdonképpen a liturgiaszövege és az énekelt dallamok nemcsak egy megtanulandó tananyag az ember életében, hanem az élete része. Az, hogy a liturgiában részt vesz, és a liturgikus énekeket tudja, nem csak a hitét fogja megerősíteni, hanem az egész életére hatással van. Amit gyerekként vagy fiatalként megtanul valaki, azt a halálos ágyáig tudni fogja, és ez olyan pluszt jelent az életében, hogy onnantól kezdve mindig támaszkodhat erre. Egy zsoltár soha nem veszti el az értékét. Vannak gyerekjátékok, amiket elhagyunk, ha felnövünk, majd felnőttkorunkban érdekel valami, de idővel azt is magunk mögött hagyjuk. A zsoltár mint kinyilatkoztatott szöveg a Bibliából végigkísérheti egy ember életét. Gyerekként megtanulja az első néhány zsoltárverset, amit egy antifónában vagy egy rövid válaszban hall, később aztán megtanulja a zsoltárokat is hozzá, és ezek kísérik őt élete végéig. A liturgikus zene nagyszerű dolog, mely hitünk alapja, s emellett katolikus identitásunknak is a része.
