Ép testben ép lélek, mondja a népszerű közmondás, amely azontúl, hogy már-már közhellyé nőtte ki magát, fontos igazságra mutat rá: test és lélek együtt működnek. Azonban mi történik a lélekkel, ha beteg a test? Mi betegszik meg előbb, a lélek vagy a test? Ezekre a kérdésekre próbál válaszokat találni a pszichoonkológia, ami egy friss ága a tudománynak.
A pszichoonkológia, ahogy a neve is mondja, a pszichológia és az onkológia ötvözete, amely nem csak betegek vizsgálatára terjed ki, hanem fókuszba kerülnek a környezet, a család, a hozzátartozók is. Lehet azzal vitatkozni, hogy miért pont az onkológiának alakult ki ilyen mellékága, amikor rengeteg más, krónikus betegség ismert és nehezíti meg a társadalom és az egyén életét, de tagadhatatlan, hogy a daganatos megbetegedések száma robbanásszerűen megnőtt, és vezető elhalálozási oknak számít. A gyógyszeripar fejlődésének köszönhetően daganat-ellenes szerek egyre szélesebb és hatásosabb arzenálja áll rendelkezésünkre, és bár a „rák ellenszerét” még nem találták meg, a várható élettartamot jelentősen sikerült megnövelni olyankor is, amikor a kezelés nem számít kuratívnak (azaz nem várható teljes gyógyulás). Ez azt is jelenti, hogy megnövekedik az az időintervallum, ami alatt a betegek együtt élnek a betegségükkel, és ezzel együtt ők és családjuk pszichés tehernek vannak kitéve, amelynek a viselése a betegség tüneteiben és lefolyásában is tükröződik.
Stigma és diagnózis
Daganatos betegnek lenni stigmatizáló, mivel a köztudatban a daganatos betegség és a halál tévesen még mindig szinonim fogalmak. Már az első találkozásnál a beteggel olyan szavakat használunk, mint „rák” és „rosszindulatú”. A társadalom, család szemében is más a daganatos beteg, mint a többi krónikus beteg, másképp viszonyulnak hozzá. Ez a sok negatív konnotáció már akkor egy stresszforrás a beteg számára, amikor még igazából alig tud bármit is a betegségéről. A diagnózis feldolgozása folyamán a kutatások szerint a betegek (és családjuk) tulajdonképpen a gyászfeldolgozás öt lépcsőfokán mennek végig: tagadás, düh, alkudozás, szomorúság, elfogadás.
A stigmatizáció másik oka a beteg külsejét érintő változások: a haj elvesztése, szabad szemmel látható daganatok, műtéti hegek, injekciók nyomai, protézisek, melyek külső szemlélő számára is nyilvánvalóvá teszik a betegség jelenlétét.
Ok-okozat vagy annak hiánya
A diagnózis feldolgozását különösen nehézzé teszi az a tény, hogy nem mindig tudunk rámutatni egy nyilvánvaló okra, ami miatt a daganat kialakult. Bár van, hogy kimutatható genetikai mutáció (BRCA), toxikus behatás (dohányzás, alkohol, mérgező anyagok a környezetben), vírusfertőzés (Humán papillóma virus) sajnos a legtöbb esetben nem tudjuk a betegség eredetét azonosítani. A beteg szempontjából ez azért jelent nehézséget, mert könnyebb elfogadni azt, amire van magyarázat és nem csak úgy „lesz”. Habár a daganat kialakulásához akár évek is kellettek (mialatt tünetmentes volt), a beteg számára csak a diagnózis pillanatában jelenik meg, tudatosul és változtatja meg gyökeresen az életét. Amint felállítják a daganatos megbetegedés diagnózisát, a beteg élete gyökerestől megváltozik, addigi tervei felülíródnak, életének súlypontja áthelyeződik. Mások lesznek az életkörülményei, a céljai, a társadalomban és családban elfoglalt szerepe, más emberek veszik körül. Egy olyan egészségügyi rendszer része lesz, amivel az is lehet, hogy élete folyamán alig volt érintkezése, most pedig ciklikusan ingázni kezd az otthona és a kórház között. Nem tudta befolyásolni a betegség kialakulását a saját sejtjeiből, és bár nincs kezelés a beleegyezése nélkül, a kórházban történő eseményekre is vajmi kevés behatása van. Ami a személyzetnek rutin, neki teljesen új. Nem tudja befolyásolni a mellékhatások megjelenését, a kezelés hatásfokát, a vizsgálatok eredményeit. Az, hogy egy ilyen nagy horderejű eseményláncolatnak csak passzív résztvevője, természetesen megterhelő egy beteg számára, pszichés szempontból is. Előfordulhat, hogy a beteg megtagadja a kezelést, így nyerve vissza az irányítást, vagy mindent tudni akar és nagyon apró részletekbe menően érdeklődik a betegsége, a használt gyógyszerek felől, esetleg az addig nem vallásos beteg hívő lesz. Ezek mind megküzdési stratégiák, melyeket a betegek maguknak alakítanak ki, az alapján, hogy életük folyamán hogyan kezelték a kríziseket, milyen mintákat tanultak erre.
Egy beteg kezeléséhez nem elég csak a betegséget kezelni, tudatosítani kell a betegekben, hogy a lelki jóllétük ugyanúgy a gyógyulási, leküzdési folyamat része. Pontosan ezért, ha úgy érzik, hogy ilyen téren segítségre szorulnak, akkor nem szégyen pszichológushoz, esetleg pszichiáterhez fordulni. Fontos a szakembereknek és a családnak is felismerni, hogy hol és milyen szinten tudunk a betegeknek segíteni, könnyíteni a rájuk nehezedő lelki nyomáson a testi megpróbáltatásokon túl, erősíteni bennük a gyógyulásba vetett hitet.
dr. Balázs Boglárka onkológus rezidens
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/5-ös számának Életmód rovatában.
[…] A pszichoonkológia, ahogy a neve is mondja, a pszichológia és az onkológia ötvözete, amely nem csak betegek vizsgálatára terjed ki, hanem fókuszba kerülnek a környezet, a család, a hozzátartozók is. Lehet azzal vitatkozni, hogy miért pont az onkológiának alakult ki ilyen mellékága, amikor rengeteg más, krónikus betegség ismert és nehezíti meg a társadalom és az egyén életét, de tagadhatatlan, hogy a daganatos megbetegedések száma robbanásszerűen megnőtt, és vezető elhalálozási oknak számít. A gyógyszeripar fejlődésének köszönhetően daganat-ellenes szerek egyre szélesebb és hatásosabb arzenálja áll rendelkezésünkre, és bár a „rák ellenszerét” még nem találták meg, a várható élettartamot jelentősen sikerült megnövelni olyankor is, amikor a kezelés nem számít kuratívnak (azaz nem várható teljes gyógyulás). Ez azt is jelenti, hogy megnövekedik az az időintervallum, ami alatt a betegek együtt élnek a betegségükkel, és ezzel együtt ők és családjuk pszichés tehernek vannak kitéve, amelynek a viselése a betegség tüneteiben és lefolyásában is tükröződik.A teljes cikket elolvashatod ITT. […]