Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány levéltára Kolozsváron, a Szentegyház utcában található. Az ott fellelhető iratokat folyamatosan digitalizálja és állagmegőrzési munkálatokat is végez interjúalanyunk, Vajda Anita Adriana. Beszélgetésünk első felében szatmári ifjúkoráról, Kolozsvárra és a Státus levéltárába vezető útjáról olvashatnak, a későbbiekben pedig a levéltári munkáról lesz szó bővebben.
Milyen meghatározó élményeid kötődnek Szatmárhoz?
Kilencedikes koromtól a Hám János-líceumba jártam, amely akkor még nem a mai épületében működött, hanem két különböző helyen. Egy évet még ebben a „ketté osztottságban” végeztem. Emlékszem ilyenekre, hogy mi hordtuk át a berendezéseket a régi helyről az új épületbe, a berendezésben is segédkeztünk, ekkor maga a közösség nagyon összekovácsolódott. Tizenhárom éves koromban hittantáborban vettem részt. Utána már a lelki napok szervezésében, illetve zenei részében segédkeztem, akkoriban már gitározgattam, persze kezdőként. De tulajdonképpen kivettem a részemet bármiből, az ifjúsági csoporttal együtt. A székesegyházi plébánián a bérmálást követően bár már nem volt kötelező a hittanóra, megmaradt egy nagyjából harmincfős csoport. Az ottani közösség olyan volt, hogy bármilyen programról volt is szó, akár takarítani, akár pakolni vagy költöztetni kellett, vagy nem volt ministráns egy szentmisére, mindig kéznél voltunk. Megvolt mind a lelki, mind a hétköznapi, gyakorlatias oldala a foglalkozásainknak, sőt, még szórakozni is összejártunk a plébániára. Sokat kaptam ettől a közösségtől mentalitás terén is, meg úgy egyáltalán.
Néhai Hankovszky Ferenc, Feri tiszti nevét szeretném itt megemlíteni, ha ő nem lett volna, akkor én most nem itt ülnék – és ez egészen biztos, nem csak egy szófordulat részemről. Szüleim, nagyszüleim vallásos emberek. Én viszont gyermekkoromban nagyon nem szerettem templomba járni, mert mindig csendben kellett lenni, és milyen a gyermek… általában nem ilyen. Amikor készültünk a bérmálkozásra, akkor ismerkedtem meg Feri tisztivel. Ő akkor felvetette, hogy ha már úgyis ott téblábolunk a plébánia udvarán hittanórák után, akkor már igazán elmehetnénk a misére ministrálni is. Bár többször is próbált „elcsalni”, mindig hárítottam kamaszosan, mondván: „nincs kedvem”. De megvoltak a maga eszközei arra, hogy rávegyen minket, engem a részvételre. Egy alkalommal, amikor szép szóval hívott, én pedig hárítottam szokás szerint, egy apró szúrást éreztem az oldalamon, amire persze megugrottam, hogy ez mégis mi volt. Egy sárga színűrajzszög volt a kezében, és közölte: ha nem jössz magadtól, a templomig piszkállak ezzel. Mivel szavatartó ember volt, így ráálltam, mondván, egy alkalomba nem halok bele. Másnap este is megjelent a rajzszöggel. Harmadik nap már mentem magamtól, nem kellett fenyegetni, és aztán úgy megkedveltem, hogy a mindennapjaim része lett az esti misén való ministrálás, és az maradt mai napig, például Kolozsváron, a Szent Mihály-templomban szoktam manapság is ministrálni, ha van rá lehetőség. Két dolog van, amit megtanultam tőle, és amit azóta is próbálok gyakorolni. Egy alkalommal mentünk együtt misére, és kamasz módon mérgelődtem, panaszkodtam, hogy mennyire nehéz, és mennyire igazságtalan minden és mindenki, ő hirtelen megállt, ezt észre sem vettem egyből, csak mikor távolabb értem. Visszamentem hozzá, és ő azt mondta, képzeld el, most valahol egy kisgyermek épp a kórház ablakán néz ki, és vágyakozik a természetbe, nekünk pedig ez adott, és bele sem gondolunk ebbe, nem tudjuk értékelni. Az apró dolgok megbecsülésén túl pedig a másik leckém tőle, ami voltaképpen az életfilozófiám is egyben: az ember életének legfontosabb célja szeretni és szeretve lenni. Bár ez a gondolat nem a sajátja volt, csak idézte, de mivel mindig ő emlegette ezt, számomra hozzá kötődik. Nagyjából így kezdődött tehát a folyamat, hogy megszerettem a szatmári székesegyház körüli közösségét, és utána már különböző ifjúsági programokban szervezkedtem meg segédkeztem.
Akkor mondhatjuk, hogy teljesen egyértelmű volt, hogy a kolozsvári teológia karra vezet az utad?
Eredeti terveim szerint azért jöttem Kolozsvárra, hogy elvégezzem a teológiát, és utána hazamenjek, hátha a fiatalokkal valamilyen úton-módon foglalkozhatnék tovább, azaz ugyanazt csinálhassam, mint amit addig önkéntesként. A Hám János-líceumból akkor mi hárman jöttünk ide, én voltam az, aki úgy terveztem, hogy harmadév után pakolok és megyek haza. Még mindig itt vagyok… Megszerettem a közösséget, úgy éreztem, hogy ide tartozom. És persze Kolozsvár szép, vonzereje van. Az idők során rengeteg barátot szereztem, és az emberi kapcsolataim is ide kötnek. Potenciált láttam és látok a levéltári munkában. Élveztem, amit csinálok. Volt lendület bennem, energia, hogy tegyünk érte, javítsuk a meglévő dolgokat. Szerencsém volt, mert az Erdélyi Római Katolikus Státus levéltára nagyjából rendezett volt, mire idekerültem. Kész volt a fondjegyzéke, azaz rendelkezett egyszerű számos besorolással, ellenben részletes kimutatása nem létezett, így tulajdonképpen azt sem tudták, illetve bizonyos anyagrészeknél ma sem tudjuk még, hogy miket rejtenek. Viszont már megindult a folyamat, időközben fedeztünk fel dolgokat, érdekességeket. Ennek azért megvan a maga varázsa.
Milyen érdekességre gondolsz?
Természetesen nem olyan kaliberű dologra, mint amit a Szent Mihály-plébánia levéltárában fedeztek fel nemrégiben. Levéltárunk legértékesebb darabjai a Mária Terézia saját kezű szignójával ellátott iratok. Én azonban mást emelnék ki, talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy a történelem emberi léptékű, egyéni történetei azok, amelyek megfognak, amelyek érdekesek. Persze az érdekes szónak sem a bulvárjellegű értelmezésére kell gondolni – bár éppen erre is van példa. A jegyzőkönyvekben rögzítették a Státus-gyűléseken elhangzott legapróbb dolgot is, az előterjesztéseket és a döntéseket is. Mivel a digitalizálás egyik válfaja során át kell olvasni mindent, hogy betűhív legyen az eredmény, ezért sokszor kibontakozik egy-egy ember vagy család sorsa. Például Mihály István tanár özvegyének a Státushoz intézett levelei, kérései a 19. század végéről és a 20. század első évtizedeiből nyújtanak látleletet, nem csupán az özvegysors önmagában, ami átszüremlik a sorokból, hanem az első világháború teljesen emberi vonatkozásai, megélései is „szóhoz jutnak”. Amit iskolában vagy egyetemen adatokként tanultunk, itt emberi életeken keresztül elevenednek meg, ha fogalmazhatok így. Az egyetemistáknak egyszer tartottam egy foglalkozást, hogy az ominózus levelezés alapján készítsünk egy családfát, történetekkel. Persze csak a levelekkel dolgoztunk, a teljesség igénye nélkül, de azt hiszem, így is elég komoly családtörténetet sikerült megismerni.
Az ilyen jellegű történetek miatt szerettem meg voltaképpen a levéltári munkát, mert a nyers adatokból élettörténetek lettek, és emberek életén keresztül van lehetőségem rátekinteni a történelemre. Amit sajnálok, hogy bár szép lenne, ha a munkám ilyesfajta „nyomozásról” szólna, de a 98 százaléka adatfeldolgozás, állagmegőrzés, és nem nagyon van időm a kezembe venni az iratokat vagy a leveleket, csak magánszorgalomból. Az említett eset összegzése is szabadidőben végzett keresgélés eredménye. Egy levéltári dolgozó sem egész nap számára érdekes dolgokat olvasgat, ahogy azt sokan elképzelik.
Kanyarodjunk picit vissza a levéltári munkád elejére, honnan kezdődik a történet?
Amikor idekerültem, akkor még Holló László tanár úr volt a Státus-alapítvány elnöke, és neki szívügye volt a levéltár, ő adott irányelveket a munkavégzéshez. 2003-ban rendezte a levéltárat Szögi László és Bernád Rita, mire én 2011-ben idekerültem, már volt egy adatokkal teli fondjegyzékünk. Holló tanár úr megpályázott egy ösztöndíjat, kisegítő lettem, a már meglevő fondjegyzékhez készítettem tárgymutatót az1904–1948 közti periódusra, hogy ne csak a számok álljanak rendelkezésre, ha keresni szeretnénk valamit. Jelenleg a munkám nagyon nagy százaléka a digitalizálás maga, illetve a szakkollégisták és ösztöndíjas diákok által valamikor bemásolt korabeli jegyzőkönyvek nyersanyagának a tördelése, szerkesztése és javítása. Én is voltam szakkollégista valamikor, és már akkor nagyon megragadott, hogy a jegyzőkönyvekből úgy tűnt, akkoriban még mindenféle ügy egyforma fajsúlyú volt, ugyanúgy tárgyalták a segély iránti folyamodást vagy valamilyen megfogalmazott panaszt, mint egy iskolának az építését vagy javítását… Jelenleg legtöbbet számítógépen dolgozom, ezért ha akárki bejön a levéltárba, mindig a képernyő előtt lát. Hálátlan munka a levéltárosi munka, mert nincs látszata, kézzelfogható eredménye, amit a nap végén fel lehet mutatni. A szakmabeliek látják, fel tudják mérni, mások számára legfennebb akkor érzékelhető, ha szükséges valami a levéltárból, és elő tudom venni fizikailag vagy digitálisan, vagy meg tudom mondani, melyik részen kell keresni bizonyos témákat.
Említetted, hogy digitalizálod az iratokat. Ez azt jelenti, hogy online elérhető lesz a levéltári anyag?
A terveink szerint így lesz, viszont egyelőre még csak belső használatra állnak rendelkezésre a dokumentumok. A jegyzőkönyvek teljes mértékben digitalizálva lettek, fényképformátumban, illetve be is vannak gépelve, azoknak egy része tördelés alatt van – ez az a folyamat, amiről korábban említettem, hogy bár halad, de lassú és nehézkes. Régebb a szakkollégista diákok írták be a jegyzőkönyveket. Ami nem volt elkészülve, azt én másoltam át. Az összevetési és javítási folyamat az, ami nehézkes egyedül, ezért ezt főleg a most gyakorlatozó teológushallgatókkal szoktuk elvégezni, vagyis „felolvasóestéket” szoktunk tartani a jegyzőkönyvekből, valaki követi számítógépen, ami elhangzik, és jelzi, ha javítanivalót lát. A kézzel írott jegyzőkönyvek begépelése mindig is nagy kihívás volt; van olyan jegyző, akinek a kézírását az épületben jelenleg ketten tudjuk folyékonyan olvasni.
Korábban mondtad, hogy hálátlan feladatkör a levéltárosé, mert nincs kézzel fogható eredménye. Mégis mi az, ami kitölti a napodat?
Pontosítanék: hálátlan feladat, de mégis érdekes és értékes, mert a digitalizációnak az a célja, meg persze az állagmegőrzésnek is, hogy 100-200 év múlva is ezek az iratok meglegyenek, elérhetőek maradjanak. Bár a digitalizálás a feladatom, szükségesnek tartom, hogy ezzel párhuzamosan egy alapvető állagmegóvás is történjen. A levéltárban eszköz- és főleg emberhiány van, de amit tudok az állagmegóvási munkálatok közül, azt elvégzem; elsősorban olyasmiket, amelyek nagy beavatkozást nem igényelnek – a lapok tisztítása nem nagy munka, de időigényes, mivel oldalanként kell haladni. Persze érthető, hogy a digitalizálás az elsődleges célunk, mert most, az online világban fontos, hogy digitálisan is elérhetővé váljon a levéltári anyag. Ez sem olyan egyszerű, mint ahogy azt gondoljuk. Bár kézenfekvő megoldás, és házi használatra még elnézhető, ha fényképezőgéppel dolgozik valaki. Azonban a minőségi eredmény érdekében szkennert kell alkalmazni, mert az így készült felvételeken rá lehet nagyítani a legapróbb részletre is úgy, hogy mindig éles marad a kép. Persze ezeknek a felvételeknek már nagy tárhelyigényük is van, ami borzasztóan lelassítja a számítógépet. Korábban Gyulafehérvárról kaptunk egy nagyon komoly szkennert, ezzel dolgozom. Viszont mivel a számítógép lassú, és bizonyos mennyiségű beszkennelt oldal után „időt kér”, így ez alatt tudom végezni az állagmegóvási munkálatok egy részét. Ez azt jelenti, hogy szakszerűen kitakarítom, kiporszívózom a gerincüknél, a kötésnél összegyűlt szennyeződéseket. Ezek egy része laptörmelék, de egyéb is összegyűlt az idők alatt, a könyvek lapjait egyenként le kell ecsetelni, hogy ami ráragadt esetleg, vagy a tintában előfordult, odatapadt göböket távolítsuk onnan is el. Ezt részben szakmai gyakorlatozó levéltár szakos diákok csinálták, de minden jegyzőkönyvre akkor nem jutott idő. Ezen túl minden jegyzőkönyv kap egy savmentes papírból készült külső borítót, hogy védve legyen. Ezen dokumentumok értékesek, fizikai formájukban is, nem csupán a tartalmuk miatt.
Néha szoktunk kapni újabb iratokat – ez alatt értek régebbi, máshol őrzött, de a Státus levéltárához tartozó dokumentumokat is –, ezeket pedig nem lehet azonnal az évszám szerinti helyükre illeszteni. Sokszor előfordul, hogy szennyezettek – főként penésszel, de néha állati eredetű anyagokkal is. Ebből a penész a veszélyesebb, mert könnyen átterjed más iratra is, és nagyon könnyen tönkreteszi ezeket. Például az 1700-as évekből származó öntött papír roppant érzékeny, könnyen szétmállhat ilyen fertőzés hatására. Persze ezek másra is érzékenyek – például nem lehet akármivel szkennelni, az egyszerű, és mindenhol hozzáférhető eszközök például megégetik ezeket.
Hol szerezted a szaktudásodat?
Lehetőségem volt hat éven keresztül Budapesten a fővárosi levéltárban mesterképzésen részt venni. Ezeket a dolgokat, amiket próbálok a digitalizálás mellett végezni, és a szaktudásom hetven százalékát ott tanultam ezeken az intenzív, gyakorlatorientált képzéseken. Nem végeztem levéltár szakot, én mindig azt mondom magamról, hogy csak egyszerű levéltáros vagyok, Isten adta a lehetőséget, és amit tudok, azt magánúton tanultam meg, illetve ezeken a képzéseken. Általában lehetett választani állományvédelem és digitalizálás témák közül, legutóbb már a levéltárpedagógia is terítéken volt. Az elméleti tudás, amit összeszedtem, nagyon sokat bővült Budapest Főváros Levéltára alkalmazottainak köszönhetően, és számos jó praktikát is ott sajátítottam el. Például ott láttam gyakorlatban az iratvasalást. De a különböző korokból származó papírokkal való bánásmódot is tőlük tanultam el; ideértve a sérült, szakadt, hajtogatástól tönkrement iratok javítását. A hétköznapokban ugye ilyen esetben átlátszó ragasztószalagot használ az ember, a levéltárban ez tiltott eszköz.
Említettél már néhány dolgot, de úgy tudom, vannak különleges eszközeid is, amelyekkel dolgozol.
Említettem a különleges ragszalagot (ez a falcoló vagy könyvjavító fólia, Neschen-szalag), amellyel iratokat tudunk javítani. Van például egy olyan speciális radírunk, amely eltávolít bármilyen szennyeződést, de a ceruzát vagy a tintát nem károsítja. Ehhez van egy külön tisztítóeszköz is. Emellett van 100%-os alkoholunk, amellyel a fertőzött iratokat tudjuk kezelni, a penészspórákat kiirtani, szigorú munkavédelmi előírások mellett.
Hogyan pihensz az ülő munka után?
Minden nap, amikor hazamegyek, próbálok ragaszkodni ahhoz, hogy legyen meg a félórás csendem: iszom egy kis kávét, leülök az asztalkámhoz, nem kapcsolok be semmit, semmilyen képernyőt nem nézek, csak az ablakomat és a virágaimat az ablakban. Így próbálom a levéltárban hagyni a munkát, mert mentálisan elég fárasztó, és könnyen „hazamegy” az emberrel. Azonkívül mostanában próbálok részt venni különböző lelki programokban, a teológia karon is, tehát ha diákszervezés van, és elhívnak, szeretettel és örömmel megyek. Ha beszélgetni, sétálni, mozogni szeretnének, általában állok rendelkezésükre. Bár a levéltári munka nálunk egyemberes feladat, de mivel a teológia kar földszintjén vagyok, sokszor találkozom diákokkal, illetve gyakorlatozni is jönnek, így élő kapcsolatban vagyok velük, néhányukkal baráti viszonyban is.
Úgy tudom, aktívan sportolsz, és társasjátékozol is.
Ezt viszonylag kevesen tudják rólam, hogy eléggé aktívan pingpongozok, biciklizek és nem utolsósorban társasjátékozok, ahogy szakkifejezéssel mondjuk: heavy gamer vagyok. Még diákkorunkból van pár közös élményünk is. Az én történetem a témával úgy kezdődött, hogy egyik szaktársunknak volt néhány partijátéka, és a Státus-alapítvány lánybentlakásában, a vendégfogadó térben játszottunk néhányan. Ebben az időben indul nagyjából az egyetemi lelkészségnél a játékest is, ahova egy kisebb társasággal jártam egy idő után. Aztán megismerkedtem ott egy nagyon kedves barátommal, akivel azóta is kisebb kihagyásokkal, de hetente szoktunk összejönni e hobbi miatt. Számtalan különböző típusú játékot próbáltunk ki így. A társasjáték feltölt, kikapcsol, egy másik világba visz – a jó értelemben.
Ha már tartalmas kikapcsolódás: ha jól tudom, részt vettél a segítőnővéreknél egy érdekes foglalkozáson.
Lehetőségem nyílt ötödmagammal bibliai figurákat készíteni Tomka Magdolna segítőnővér vezetésével. Négy alkalommal találkoztunk, összesen 20 órát. Ezt úgy kell elképzelni, hogy adva van egy fémváz, amelynek testet alkotunk, a drótra „építjük” meg a testrészeket, „arcot” (nincs szemük és szájuk) formázunk meg, öltözetet készítünk. A figuráknak mozgatható tagjai vannak, így különböző mozdulatokat és ezek által érzelmeket is képesek kifejezni. A bibliai figura elkészítése előtt „házi feladatként” a Szentírásból keresnünk kellett egy személyt, akit a kurzuson figura formájában „megalkottunk”. Maga az alkotási folyamat is kihívásokkal és megoldásokkal teli, illetve személyes a végeredmény, hiszen az emberben kialakult képet közvetíti. A készítési folyamat imádságszerű, mivel aprólékos lépései alatt nemcsak önmagunkra reflektálunk, hanem Isten teremtő munkájára is. A végeredmény pedig egy iskolai vagy lelkigondozói segédeszköz, amelynek a felhasználási köre szélesíthető.
Például van, ahol családon belül használják a gyermekek, attól függően, hogy milyen érzelmekkel küzdenek, oly módon állítják be a figurát, hogy ki tudják fejezni helyzetüket, amire szavakkal képtelenek. A naplezáró esti imában mi is elhelyezhettünk egy-egy figurát a kápolnában olyan testhelyzetben, gesztussal, ami kifejezésre juttatta azt, ahogy Isten előtt jelen tudtunk lenni. Így a húszórás kurzus lényege nemcsak a figura elkészítése, hanem lelkigyakorlat is volt számunkra.
Az interjú megjelent a Vasárnap 2024. január 14-ei és 21-ei lapszámában.
