Richard Heinzmann nyugalmazott müncheni filozófus január 11-én közzétette egykori tanára, Michael Schmaus müncheni dogmatikaprofesszor két szakvéleményét, amelyet Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa egyik tudományos (habilitációs) értekezéséről írt. A szakvélemények körül az elmúlt hét során heves viták bontakoztak ki – írja a Vigilia Facebook-oldalán.
Richard Heinzmann, aki tavaly töltötte be kilencvenedik életévét, magas korára és a lelkiismeretére hivatkozva tette közzé azt a két dokumentumot (a Publik Forum című folyóiratban), amelyben Michael Schmaus 1956-ban és 1957-ben az akkor még fiatal Ratzinger Szent Boventura történelemteológiájáról írt értekezését bírálta. Mivel a német felsőoktatásban a habilitáció feltétele a professzori kinevezésnek, az értekezés elbírásának döntő jelentősége volt Ratzinger pályafutására nézve. 1997-ben megjelent önéletrajzában Ratzinger a „habilitációja drámájáról” beszélve úgy mutatta be az eseményeket, hogy a súlyos bírálatokat megfogalmazó Schmaus hátráltatni próbálta tudományos karrierjét. A Richard Heinzmann által közzétett szakvéleményekből, amelyek eddig személyiségi jogok miatt nem voltak hozzáférhetők, kitűnik, hogy Schmaus valóban kifogásolta Ratzinger dolgozatát, de tudományos pályára alkalmasnak tartotta. Ebből Heinzmann azt a következtetést vonta le, hogy önéletrajzában Ratzinger hamis fénytörésben, manipulálva ábrázolta az eseményeket, s tévesen állította be esküdt ellenségeként a saját korában igen tekintélyes Michael Schmaust, mert nem tudta elfogadni a jogos kritikát.
A két szakvélemény tagadhatatlanul értékes történeti dokumentum, hiszen sokféle találgatás folyt arról, pontosan milyen okból bírálta a müncheni dogmatikus a fiatal teológus értekezését. A szakvéleményekből immár kiderül, hogy idézési hibákat, az újabb szakirodalom nem teljes körű ismeretét, a szerző fiatal korához nem illő magabiztos ítéletalkotást és a történeti kutatás kárára érvényesülő rendszeres, dogmatikai megközelítést rótta fel a Bonaventuráról szóló habilitációs dolgozatnak. Amint arra azonban január 15-én Manuel Schlögl kölni teológus rámutatott, önéletrajzában Joseph Ratzinger többet is elismer Schmaus vádjai közül, például azt, hogy túlságosan magabiztosan hozott ítéletet vitatott tudományos kérdésekben. Schlögl ráadásul egy további dokumentumra is hivatkozik: a bonni egyetem teológiai fakultásának levéltárából előkerült Albert Lang fundamentálteológus 1958. július 23-án a fakultás dékánjához intézett levele, amelyben beszámol arról, hogy Michael Schmaus óva intette Joseph Ratzinger professzori kinevezésétől, mivel Ratzinger túlságosan liberális nézeteket vall, olyanokat, mint egykor Adolf von Harnack, a liberális protestáns teológia egyik vezető képviselője. A levél tehát arra utal, hogy Schmaus valóban megpróbálta megakadályozni a fiatal Ratzinger tudományos karrierjét, aki ennek ellenére 1959 és 1963 között teológiát taníthatott Bonnban.
XII. Pius pápa Humani generis kezdetű enciklikája után számos teológustól megvonták a tanítási és publikálási jogot, s az „új teológia” gyanúsnak számított. Ebben a légkörben fordult szembe a liberálisnak minősített Ratzingerrel Michael Schmaus, akit az elhallgattatottak közé tartozó Henri de Lubac „római integralistának” nevezett.
