Pontosan olyan Ivana Bodrožić könyve, a Hotel Zagorje, mint amit a borítója sugall. Egy gyerek leselkedik be a történések ablakán, és amit pillanatnyilag lát és tapasztal, azt kapjuk meg papíron.
A délszláv háborúra emlékszem elmosódottan, mutatták a TVR csatornán, a hírekben, és a szüleink (közel volt a 89-es forradalom!) arról beszéltek, elér-e hozzánk is, hiszen éppen lehetett volna hullámverése a dolognak. Emlékszem, ahogy az esti híradóban térképeken mutatták a csapatmozgásokat, és csendben kellett lenni, hogy pontosan halljuk.
Pedig tőlünk távol történt mindez, csak a bánátiak kaptak belőle némi ízelítőt, menekülteket (legalábbis úgy tudom). Idegenként élni máshol, mint ahol kellene, sosem könnyű, még akkor sem, ha a kis motyóját az ember önszántából pakolja össze. Mindig csak bevándorló lesz, ritka és évek hosszú sora után esetleg lehet belőle „fél bevándorló”. Érdemes megnézni külföldre települt barátaink és ismerőseink nyilvános fotóit, általában más bevándorlókkal vannak rajta, de nem helyiekkel. Létezik egy határvonal, amit borzasztóan nehéz átlépni. Ennél már csak az neccesebb, ha valaki menekülni kényszerül, és „ingyen” kap valamit, legalábbis Közép-Kelet-Európában. Az irigység az egekig csap – neki miért jár, milyen alapon, mi is rászorulnánk, és így tovább. Elég végignézni az ukrán háborús helyzet elől menekülőkhöz való viszonyulást Magyarországon és Romániában. Nem arra gondolok, hogy segélyszervezetek és a szomszédos államok igyekeztek és igyekeznek támogatni a megpróbáltatás elől menekülteket, hanem arról, ami a közbeszédben, és még inkább a hétköznapi csevejekben ebből lecsapódik, hogy ne is említsem a közösségi felületek kommentszekcióit… És jól láthatjuk a könyvből, még országon belül sem jobb a helyzet, csupa feszültség és rivalizálás az egész. Szerintem ez a regény hiánypótló és fontos mű, mind témája, mind választott elbeszélője miatt. Ritkán olvashatunk E/1-es gyerektörténetet a háborúról, de nem a frontról, hanem a veszteségekkel való együttélésről, nem mellesleg a menekültekkel való bánásmódról, a békésen túlélő társadalom hideg fölényéről.
Hogy miért ezt a könyvet ajánlom mégis az új évre annak, aki hozzáfér? Talán azért, hogy olvasmányainkban ne csupán a kényelmes távoli, esetleg verőfényes és boldog sztorik legyenek jelen, hanem próbáljuk icipicit megérteni és megérezni a menekülés, a kényszerű elköltözés valóságát. Persze nem azért, hogy fellélegezhessünk, hála Istennek, minket nem érint… A hotel tükrében megszemlélhetjük magunkat – legyünk őszinték, hol vagyunk és kik vagyunk ebben a történetben, és kik vagyunk a valós életben?
Forrás: Vasárnap 2024/1. Fókusz rovat
