„Mára a világűr nem csak az űrhajósoké, nem is csak a különleges élményre áhítozó, vastag pénztárcájú milliárdosoké. Belátható időn belül már rajtolnak a »fapadosok« is, járataikra, előleg fejében akár már most is lehet helyet foglalni.” – Ezt olvastam az egyik hirdetésben, ahol az űrutazást rendkívüli turisztikai élménykínálatként mutatják be. Elérni a föld körüli pályát és áttörni azt egy orbitális repüléssel, hogy rácsodálkozz a világmindenségre – ez az a cél, amelyhez a modern tudomány eszközei utakat készítgetnek az ember számára.
Egy ilyen kecsegtető ajánlattal szemben a kétezer évvel ezelőtt elhangzott és szintén nagy újdonságot jelentő hirdetés elevenedik fel bennem. Arra a hirdetésre gondolok, amely az angyalok szózatán keresztül az égiek felé fordította a reményét vesztett ember tekintetét és szívét. Erre az égi hirdetésre az egyszerű pásztorok határozott választ adtak: nem elégedtek meg a rácsodálkozással, nem is engedték át magukat a kételyeknek, a felesleges tudakozódásnak és okoskodásnak, hanem evilágiságba öltözötten, de józan egyszerűséggel talpra álltak és elindultak megkeresni azt, aki értük érkezett a világba. A hirdetésre adott válaszuk kiemelte őket a megszokottságukból, hogy megismerhessék az előttük megnyilvánuló égi Titkot: „Menjünk át Betlehembe! Lássuk a történteket!” (Lk 2,15).
Évezredek távlatában a történet ugyanazt az üzenetet hordozza: talpra állít, mert vonz bennünket a magasság, és szeretnénk belelátni a végtelenbe. Mert mi is úton vagyunk, és új utakat keresünk. Utakat és úthálózatokat gondolunk ki és építünk meg azért, hogy gyorsabban és biztonságosan célba érhessünk. Akadályt nem ismerve korszerűsítjük útjainkat, az új és ismeretlen utakért pedig kockáztatunk is, mert vonz bennünket az ismeretlen, de csodálatos világ.
Az idei karácsony is utak kereszteződésében találja az emberiséget: a jól megjelölt és járt utak mellett ott vannak az új útvonalak, amelyek sebesen sodornak bennünket az ismeretlen felé. A magasság utáni vágyait félretéve, az emberiség egy olyan világban találja magát, ahol a kirakat a legfontosabb, elhalványul a mélység, a titok, az ebből fakadó öröm és béke. Talán éppen ezért, jobban, mint máskor, megfogalmazódik bennünk az aggodalommal telített kérdés, amit sokszor nem merünk kimondani: Jó úton jár ez a világ? Milyen utakat követ az emberiség? Hová vezetnek egyéni és közösségi életünket meghatározó útjaink? Sokszor az a benyomásunk, hogy forgalmi dugóban veszteglünk, máskor a zsákutcák kilátástalanságát szenvedjük, és néha veszélyes utakra sodródunk, amelyek a megelégedettség káprázatával pusztuláshoz vezetnek. Haladunk az úton, a célt azonban nem érjük el, mert nincsen igazi célunk: az önzés és hatalom, az uralkodás és nyereség, az élvezet és érdek csak pusztuláshoz vezethet.
„Menjünk át Betlehembe! Lássuk a történteket!” (Lk 2,15) – mondták egymásnak a pásztorok, és célba értek: a világ minden sarkában a karácsonyi történet az egyszerű pásztorok története is. De mintha az emberiség nem tudna lépést tartani az egyszerű pásztorokkal, mert a sok szenvedés arról beszél, hogy még mindig nem értünk el Betlehembe. Lehet, hogy valamikor elindultunk, de valahol megtorpantunk. Talán rövidítéseket kerestünk, vagy megrekedtünk a komfortzónánkban, mert nehéznek találjuk az utat, amely a Titokhoz vezet, és tiltakozunk: nem akarjuk azt az utat, amelyet a Teremtő készített számunkra, mi akarjuk megválasztani az utat! Így naponta értesülünk olyan hírekről, eseményekről és tragédiákról, amelyek egyértelműen azt fejezik ki, hogy a világ még mindig nem érkezett meg a csendes betlehemi éjszakába, mert saját magunk csillogásában nem láthatjuk az isteni jelenlét ragyogását.
„Menjünk át Betlehembe! Lássuk a történteket!” (Lk 2,15) Karácsony a pásztorok útjáról beszél. Arról az évezredeket összekötő útról, amelyre nem kell sem útidíjat, sem előleget befizetni, mert nem ember alkotta, hanem a minket szerető Atya készítette számunkra. Mennyire boldogító érzés felismerni azt, hogy nem vagyunk elveszett vándorok ezen az úton! Bármikor áttörhetjük az eltévelyedettség zűrzavarát és a mindenséget behálózó sötétséget. Legyőzhetjük a félelmet és a kételkedést, hogy befogadók legyünk a minket vonzó Titokkal szemben. Talpra kell állnunk és el kell indulnunk a Titok felé. A kiengesztelődés, az elfogadás és a felajánlás útja ez, amely békébe és örömbe öltözteti a világot.
Ne adjuk fel a reményt: a mély sötétségből ma is egy új világ bontakozhat ki. Mi ott lehetünk ennek az új világnak a kezdeténél, ha megtaláljuk Istent a mi életünkben, ha befogadjuk őt családunkba, ha egész életterünket az ő jelenlétébe helyezzük. Ez az az út, az egyetlen út, amely magasságokba emel bennünket, hogy életünkben megtapasztaljuk a világmindenséget átölelő és a ki nem alvó erőt, a Mennyei Atya szeretetét, aki a betlehemi Jézusban „út, igazság, élet” (Jn 14,6).
„Menjünk át Betlehembe! Lássuk a történteket!” (Lk 2,15) Kedves Testvérem és Nővérem! Elindultál már ezen az úton? Haladjunk együtt, és hívjunk másokat is a béke és az öröm útjára.
Minden kedves testvéremnek és nővéremnek, áldásokban gazdag, új reményt hozó karácsonyi ünnepet kívánok.
Böcskei László nagyváradi megyés püspök
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2023/52. lapszámában.
