1991 óta ünnepeljük a magyar kórusok napját december 16-án, azért ezen a napon, mert 1882. december 16-án született Kodály Zoltán Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja. A nagyváradi Szent László Ének- és Zenekar karnagya és tagjai vallanak, mesélnek a kóruséneklés szépségeiről és fontosságáról.
Kodály relatív szolmizációja biztos alapot nyújt számunkra, a kórustagok hallását és az összhangzást ennek segítségével alakítjuk.
A liturgia mint szolgálat azt is jelenti, hogy Istennek a tőlünk telhető legszebbet, legjobbat nyújtjuk. A második vatikáni zsinat forrásnak és csúcsnak nevezi a szentmisét, s mivel mindenki kihozza magából a maximumot, ezek az energiák összeadódnak, s egy új minőség jön létre. Az egyéni énekléshez képest az énekkarban az egymásra figyeléskészsége erősödik, a létrejövő összhang révén megtapasztaljuk a zene varázsát, egyben fantasztikus közösséggé is kovácsolódik a kórus a közös éneklés és az együtt létrehozott, megélt zenei élmények által.
A háromszáz éves hagyomány folytatása ugyanakkor megtiszteltetés és felelősség számunkra. Az egyházzene a gregoriántól napjainkig olyan kincseket halmozott fel, amelyeknek megismeréséhez az emberi élet túl rövidnek bizonyul, az elérhető művek élményszerű előadásai pedig folyamatosan újratöltik a gyarló ember lelkét. Egy Lassus kánon szövege jut eszembe, mely szerint Musica est Dei donum optimi (A zene a fenséges Isten ajándéka – szerk. megj.). Ezzel maximálisan egyetértek, és elsősorban az egyházzenére vonatkoztatom. Az egyház a lélekhez szól elsősorban, s az egyházi zene a szavakon túl is képes az emberekre hatni, hiszen ezt a „nyelvet” mindenki érzi, akkor is, ha nem érti. Ha esetleg szavakkal nehéz valakit jó irányba terelni, a zene által létrejövő rezgések harmóniába hozzák a széthulló világot.
A kóruséneklés lehet elit művészeti ág, s mint ilyen nemcsak nagy múltja, hanem nagy jövője is van szerintem. Meg kell említenem, hogy nem csak elit műfaj, hanem a közösségi kóruséneklés nagy reneszánszát éljük, van olyan kollégám, akinek a kórustagjai száma eléri a hétszázat.
Kristófi János karnagy
A zene számomra Isten egy nyelve. Néha érezni vélem, ahogy megszólít egy dallamon keresztül, ami bennem marad. A jó zene engem egyből a Teremtőhöz kapcsol, hálát és örömöt, kapcsolat utáni vágyat kelt, ugyanígy a rossz zene pedig hiányérzetet. Így is, úgy is körülrajzol egy olyan területet, ami betöltésre vár, ami lelkem Isten alakú közepe.
Kórusban énekelni sokkal nagyobb élményt nyújt, mint a zene hallgatása. A dallam összefonódik a szöveggel, és mi, kórustagok részt veszünk az összhang létrejöttében. Néha rádöbbenek, milyen zseniálisan hangsúlyozza ki a dallam a szöveget. Ráadásul ezek a szövegek Istent dicsőítő szövegek, bibliai igeversek, amelyeket kimondva mintha mi magunk is imádkoznánk. Annak ellenére, hogy emberként hibázunk, jobb-rosszabb a hangulatunk, a létrejövő egész túlmutat a kottán, a hibáinkon, a hangunkon. Az ilyen pillanatokban tetten érhető Isten, aki elindul és cselekszik a lelkekben, kezdve az enyémmel. Többször érintett meg így a liturgia, és ajándék, ha tovább tudunk adni valamit belőle. Csak egy éve vagyok kórustag, a kórus nagyon befogadó volt, és a régi rutin dacára látszott rajtuk a lelkesedés. Reformátusként a katolikus liturgia alig volt ismert számomra, ezért sok új szépséget kaptam. Gazdagította az Istennel való kapcsolatomat, és végső soron ez az, ami vonzhat másokat is, az emberi kapcsolatokon túlmutatóan. Csak azt tudom mondani, hogy jöjj és lásd meg!
Kiss Johanna szoprán
Nagyon sokat jelent nekem a zene, illetve a kórusban éneklés. A zene felemel. A kórusban éneklés pedig meghatványozhatja ezt. Egy-egy jól sikerült harmónia, zeneszám, főleg ha mi is részei tudunk lenni az előadásnak, nagy érzelmi töltetet tud adni az embernek. A közösség fontos, talán fontosabb, mint bármikor, mert a legtöbb emberi közösség átalakulóban-feloldóban-elszemélytelenedőben van, úgy érzem. A kórus egy üdítő kivétel lehet ebben a környezetben. A zene ősrégi idők óta a vallásos szertartások része volt, talán azért, mert „hangolja” a lelkünket, közelebb hoz bennünket egymáshoz és Istenhez. Személy szerint legszívesebben a bécsi klasszika korabeli darabokat (Mozart-, Beethoven-, Joseph és Michael Haydn-, valamint Schubert-, Händel-darabokat) szeretek énekelni, de Lotti, Palestrina, Byrd, Pachelbel is nagyszerű darabokat írt, azokat is szívesen éneklem. Nagyon sok szép gregorián darabunk is van, a „népénekek” közül is sok dallamvilága közel áll hozzám.
A zenét ilyen vagy olyan formában majdnem mindenki szereti. A legtöbb embernek van hozzá ritmusérzéke és hangja is, csak sokan félnek elkezdeni énekelni. Pedig érdemes, mert nagyon fel tudja tölteni az embert. Bármilyen kórusban való éneklést (kinek-kinek érdeklődési területe szerint) csak javasolni tudom minden zeneszerető embernek, mert részt venni a zenélés folyamatában különleges élmény (igazából nehéz elmagyarázni, leginkább meg kell tapasztalni). Ami a mi kórusunkat illeti, az alapoktól kezdve betanulunk minden darabot, úgyhogy senkinek sem kell félnie csatlakozni, bárki bekapcsolódhat, aki szeretne és tud egy kicsit énekelni, kottaolvasónak sem kell lenni, mert belejön az ember.
Tempfli Csongor basszus
Összeállította: Cziple Hanna-Gerda
