Lélektől lélekig. Pasztorálpszichológia mindenkinek

0
3106

„Meggyőződésem, hogy a «lelki kísérés» lesz az egyház legfontosabb lelkipásztori feladata a következő korokban” – írja egy 2021-es szövegében Tomáš Halík cseh katolikus pap, aki egyszersmind a Károly Egyetem vallásszociológia professzora Prágában.

Mivel magam is hajlamos vagyok ezt a véleményt elfogadni, örömmel és érdeklődéssel vettem kezembe Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor Pasztorálpszichológia című, nemrég megjelent kézikönyvét. Örömmel, hiszen nem vagyunk bővében a téma korszerű és közérthető összefoglalásainak, ugyanakkor kíváncsisággal, mivel a kötet egységes, rendszerszemléletű keretet ígér az egyes témák feldolgozásában, illetve az elmélet mellett a gyakorlatban alkalmazható technikák részletes leírását is tartalmazza. Külön érdeme, hogy mindez végre nem fordításként, hanem eredeti magyar nyelvű munkaként kerül az íróasztalunkra, illetve könyvespolcunkra. A pasztorálpszichológiával is úgy vagyunk, mint minden lélektani irányzattal vagy területtel, aminek valamiért éppen divatja van – jól csengő szó, csak nekünk ne legyen rá szükségünk. Vagy még inkább: mindenki másnak szüksége van rá, kivéve nekünk. Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor munkájának egyik legnagyobb érdeme, hogy leépíti ezt az előítéletet a laikus olvasóban, vagy ahogyan magamon tapasztaltam, számtalan váratlan felismeréssel, úgynevezett „aha-élménnyel” ajándékozza meg. Amiből egyenesen következik, hogy a könyv egyáltalán nem a szakembereknek szól kizárólag, hanem mindenkinek, akit csak kicsit is érdekel saját lelki jóléte, illetve annak a szűkebb-tágabb egyházi közösségnek az egészséges működése, amelyhez tartozik. A rendszerszemlélet alkalmazása ebben az összefüggésben azért is tűnik igen gyümölcsözőnek, mivel maga a vallás – természete szerint – holisztikus. A kötet öt nagy tematikai egységben, összesen 21 fejezetben tárgyalja a pasztorálpszichológia kérdéseit, a függelékbe került gyakorlati útmutatók mellett – ez utóbbi a teljes szöveg közel ötödét teszi ki. Ha az első oldaltól az utolsóig folyamatosan olvassuk végig, szinte elkerülhetetlen, hogy úgy járjunk, mint az egyszeri medikus, aki a tankönyvben szereplő összes betegség tüneteit felfedezte magán, miközben vizsgára készült. Ennek ellenére ne riadjunk vissza az egyes témakörök elmélyült tanulmányozásától, mert a különböző problémák bemutatása mellett azonnal a terápia lehetőségeit is megtaláljuk. Ha nem lenne blaszfémia egy tudományos munkával kapcsolatban, azt is mondhatnám, a szerzőpárosnak köszönhetően kiváló önsegítő könyvet kap kezébe az olvasó.

Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor abban is példamutató, hogy bátran nyúl napjaink legvitatottabb, egyben legkényesebb egyházi kérdéseihez. Már az első, elméleti bevezető részben olyan fontos témákat érintenek és helyeznek új megvilágításba, mint a sikeres kommunikáció (aminek jellemzője, hogy képes a rendszer befolyásolására), a vallás funkciója (értelmet ad olyan fogalmaknak, amelyek más rendszerekben nem meghatározhatók) vagy a szekularizáció (nem a világ szekularizálódik, hanem a vallás képtelen kapcsolatteremtő kommunikációra vele). A genderkutatás emberképét a későbbiekben külön fejezetben tárgyalják a szerzők, a közgondolkodásra jellemzőnél jóval tágabb történeti és fogalmi kontextusba ágyazva azt. Ma már nehezen megkérdőjelezhető, hogy a lelkigondozásnak genderszenzibilisnek kell lennie, azaz terápiás helyzetben másképpen kell közelítenie a férfihoz és a nőhöz vagy éppen egy családhoz.

A pasztorálpszichológia egyik legizgalmasabb kérdése számomra a különböző istenképek kialakulásának háttere, illetve ezek patologizáló, illetve gyógyító természete – a szerzőpáros ugyancsak külön fejezetben foglalkozik a témával. Bizony, az egyház jövője szempontjából is döntő jelentősége van annak, hogy milyen Istenben hiszünk. Démoni ítélőbíró vagy irgalmasan szerető Atya, a halál vagy az Élet Istene, könyvelő vagy Jó Pásztor, a teljesítmény vagy a termékenység Istene? Az egyes felfogások bemutatásának konkluziója egyszerre revelatív és reménykeltő: a démonistenek hamis képe mögött kivétel nélkül valamilyen emberkép húzódik meg, amelyek leleplezésével lehetséges a szabadulás csábításukból.

Ez a gyógyulás értelemszerűen feltételezi a hit és a spiritualitás fejlődésének lehetőségét. A különböző fázismodellek bemutatása ugyancsak fontos fejezete a kötetnek. Lényeges megállapítása a szerzőknek, hogy az egyházi gondolkodás hajlamos megfeledkezni a személyes vallásosság életkorhoz kapcsolódó változásáról, holott maga a Szentírás tanúskodik róla, amikor Szent Pál így fogalmaz egyik levelében: „Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait.” (1Kor 13,11)

Az egyes értelmezések gondolatébresztő bemutatása mellett azok kritikája is helyet kapott, szabad teret engedve az olvasó saját gondolatainak, szintetizáló kedvének. A fázisok mellett a típusok is fontos fogalmát jelentik a pasztorálpszichológia elméleti fegyvertárának. Bár az efféle, emberekre alkalmazott kategorizálás esetében természetes, hogy „mindenkire vonatkozik, de tökéletesen senkire nem illik” – mégis hasznos segédeszköz a hétköznapi lelkigondozásban. A szerzők négy alapesetet ismertetnek a vonatkozó fejezetben: a távolságot tartó és a közelséget kereső, illetve a változást kerülő és a változatosságot kereső ember típusát. Ezeket egészíti ki aztán a nárcisztikus és a fóbiás személyiség rövid ismertetése. Különösen értékelendő a kötetnek az a szemléletmódja, hogy a pasztorálpszichológiát nem a lelkészek segédeszközének tekinti a hívek „kezelésében”, hanem az egész egyház közös ügyének, ami abban is tetten érhető, hogy az egyes típusok leírását éppen a lelkészek személyén keresztül illusztrálja. Napjainkban kifejezetten aktuális a bűn és a megbocsátás, valamint a szenvedés és a vigasztalás mibenlétének, működésének, illetve összefüggéseinek részletes vizsgálata, mivel ezek teológiai megítélésében is jelentős léptékű változásnak vagyunk tanúi. A moráltörténet arról tanúskodik, hogy bizonyos alapelvek változatlansága mellett az ember tetteinek erkölcsi megítélése folyamatosan változott az idők folyamán, a jelenkor egyházi gyakorlata viszont nem igazán tart lépést a pszichológia aktuális eredményeivel. Ilyen fontos felismerés a bűn ambivalenciája vagy komplexitása, ami azt jelenti, hogy az nem csupán etikai értelemben vett rossz, hanem a lét differenciáltabb megismerésének segítője. Általa megtanuljuk, hogy nem vagyunk mindenhatók, felismerjük korlátainkat, a határainkat pedig tudatosan vállaljuk. Ez a bűnértelmezés felhívja figyelmünket a felelősségre, amit tudatalattink iránt viselünk, hiszen épp annak reális érzékelése, illetve elfogadása teszi lehetővé, hogy „borzalmasságainkat” ne másokra vetítsük ki, egyszersmind képessé váljunk a megbocsátásra – másoknak és persze önmagunknak is. Hasonló gondolatokat olvashatunk egyébként a nemrég elhunyt Mustó Péter jezsuita szerzetes munkáiban.

Mivel a megbocsátás nem kényszeríthető ki, erőltetése pedig egyenesen kontraproduktív lehet, a bűnvallás és az esetleges jóvátétel nem eredményezi annak hiánytalan megvalósulását. Amiből egyenesen következik, hogy „az önmagunkkal való kemény, küzdelmes konfliktus tud csak képessé tenni a megbocsátás elfogadására”. Ez pedig a katolikus gyakorlat számára azzal a gyakorlati következménnyel jár, hogy „a gyónásnak (…) elengedhetetlen feltétele egy hosszú, alapos előkészítő lelkigondozói folyamat”, hogy aztán ezt zárja le a liturgikus-rituális aktus. A szenvedés ugyancsak folyamatosan jelenlévő kérdés a keresztény közösségben, hiszen nincs köztünk olyan, aki életének egyetlen pillanatában sem kutatta volna több-kevesebb felindultsággal annak értelmét. Az Ószövetség sokrétegű és az Újszövetség Krisztus-központú szenvedésfelfogásának bemutatása után a szerzők pszichológia megközelítésének gyújtópontja, hogy a szenvedés az élet egyik konstruktív dimenziója lehet, gazdagíthatja és elmélyítheti azt. „A szenvedésben benne rejlik egy fizikai, pszichikai, spirituális és szociális fejlődési folyamat lehetősége” – hangsúlyozzák, majd meggyőzően bizonyítják is. Mindehhez hathatós segítséget nyújthat a szakszerű vigasztalás, ami azonban a közhiedelemmel ellentétben „nem verbális produktum, hanem történés”, és rajtunk kívül álló módon történik, hiszen a lelkigondozó maga nem vigasztal, hanem csupán vigaszt nyújt.

Hosszan lehetne még citálni a Pasztorálpszichológia által felvetett, majd szakavatott módon tárgyalt kérdések sorát, erre azonban egy recenzió keretei túlságosan szűkösek. Annyit azonban még feltétlenül hozzá kell tennünk az idézett példákhoz, hogy a szerzők alapos elemzést és hasznos eszköztárt nyújtanak az olvasónak olyan súlyos helyzetek megértéséhez és kezeléséhez, mint amilyen a depresszió és a szuicidális állapot; a konfliktusok, krízisek és traumák feloldásának lehetőségei; nem utolsó sorban pedig az öregedés előbb-utóbb mindannyiunkat utolérő lelki válságának kérdései.

Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor kézikönyvével kapcsolatban az alapvetően laikus olvasó nem sok kritikai megjegyzést fogalmazhat meg, ugyanakkor egy reménybeli második, javított kiadás számára hasznos lehet pár észrevétel. Nem tudni, hogy az idő rövidsége vagy más ok miatt maradt el, de úgy tűnik, szükség lett volna még egy korrektúrafordulóra a nyomtatás előtt. A kötetben maradt apró hibák nem értelemzavarók vagy különösebben bántók, de egy tartalmilag ennyire igényes munka megérdemli, hogy megjelenésében is hibátlan legyen. Rendszeresen előfordul a szövegben elütés, írásjel- és szóközhiány, utóbbiból többlet, a kiemelés módszerének következetlensége, illetve a speciális (idegen nyelvi) karakterek használatának mellőzése.

Miután magam is készítettem már tudományos kiadványt, tisztában vagyok vele, milyen dilemmát jelent a felhasznált szakirodalom közlésének módszere. Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor azt a megoldást választotta, hogy lábjegyzetekben közli a hivatkozásokat, majd az egyes fejezetek végén ad irodalomjegyzéket. Nem szakmabeli, ám a téma iránt érdeklődő olvasóként nekem azonban szerencsésebbnek tűnne, ha a felhasznált munkák a kötet végén, egyetlen bibliográfiában kerülnének felsorolásra, megkönnyítve ezzel a felhasznált szerzők és műveik körének könnyebb beazonosíthatóságát. A tudományos világ(piac) aktuális trendjének ellentmondva a kézikönyv feltűnően nagy arányban tartalmaz német nyelvű hivatkozásokat. Ez mindenképpen üdítő változatosság a ma már szinte teljesen elangolosodott közegben, ugyanakkor akad néhány olyan fejezet, ahol mint olvasó örültem volna egy gazdagabb válogatásnak a témára vonatkozó angolszász termésből. Ugyancsak az egyszeri olvasó további tájékozódását segítené praktikusan, ha a magyar nyelvű szakirodalom külön jegyzéket kapna. Elismerés illeti ugyanakkor az igen részletes és jól használható tárgymutatót.

A kiadók által elvégzett munka számos tekintetben figyelemre méltó. Bár a könyv hatszáznál több oldalt számlál, igazán kézre áll: mérete, súlya nem hat az olvasási élmény ellenében; a szöveg tördelése a szemnek kellemes, könnyen áttekinthető, igényes; a címlap tipográfiája kreatív és ízléses. A nyomda, illetve a kötészet ugyancsak szépen dolgozott, a kiadvány esztétikai szempontból a legmagasabb elvárásoknak is megfelel, és úgy tűnik bírni fogja azt a strapát, amit egy ilyen szakkönyvnek el kell viselnie, főleg vizsgaidőszakban. Summa summarum: Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor munkájáról csak felsőfokban lehet beszélni. A sors azonban – jól tudjuk – sokszor igazságtalanul bánik a népszerű kézikönyvek címével és íróival. Így lett például a Sőtér István és Béládi Miklós szerkesztette A magyar irodalom története című klasszikus sorozat első hat kötetéből Spenót, a folytatásából pedig Sóska – utalva borítójuk színére. Mérget vennék rá, ebben az esetben sem történik másként, és a Pasztorálpszichológiát hamarosan már csak kék könyvként fogják emlegetni egymás között a bennfentes olvasók. De ezt talán maguk a szerzők sem bánják majd.

Bakk-Miklósi Kinga – Hézser Gábor: Pasztorálpszichológia. Rendszerszemléletű alapok és gyakorlati szempontok segítőknek. Kálvin Kiadó – Exit Kiadó – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Budapest – Kolozsvár, 2023. 616 p.

Koncz Attila

MEGOSZTÁS