„Néhány pap olyan tengerészhez hasonlít, akinek a hajóját erősen hányja-veti a vihar” – írja könyvének bevezetésében Robert Sarah. A guineai származású bíboros önvizsgálatra hívja valamennyi társát a hivatásban, megfontolásai azonban nemcsak számukra lehetnek érdekesek, hanem azoknak is, akik világi hívőként keresnek választ a kérdésre: miféle kudarc vagy legalábbis elbizonytalanodás áll az egyházi személyek által elkövetett mindazon bűnök hátterében, amelyek az utóbbi időben egyre nagyobb számban kerülnek nyilvánosságra.
A kötetben olvasható tizennégy elmélkedés az egyháztörténet régebbi és újabb főszereplőinek szövegeit hívja segítségül ehhez a lelkiismeret-vizsgálathoz. A megidézett szerzők sora Szent Ágostontól XII. Piusz pápáig, Nagy Szent Gergelytől Jean-Marie Lustiger bíborosig terjed. Különböző történelmi helyzetek, eltérő személyiségek, mégis nagyban hasonló gondolatok – Robert Sarah könyvének egyik értéke, hogy meglehetősen esetlegesnek tűnő válogatása mégis a papságról szóló mainstream egyházi tanítás töretlen egységéről tesz tanúbizonyságot. Külön figyelemre méltó, hogy a vendégszerzők között egy nő is megjelenik, Sienai Szent Katalin egyháztanító személyében, ráadásul rögtön a kötet élén, az első elmélkedés alapjául szolgáló írás szerzőjeként.
Már ebből a gesztusból kiviláglik, hogy Robert Sarah a papság teológiájának ürügyén egy másik fontos, egyszersmind összefüggő kérdéskörről is ki akarja fejteni álláspontját, mégpedig az áldozat teológiájáról, a klérus és a laikusok viszonyáról, illetve az egyházról mint Krisztus titokzatos testéről.
Mindenki „legyen az, ami” – összegzi Katalin szavainak lényegét a szerző, aki szerint a 14. század nagy szentje olyan módon képzelte el az egyház megújításának útját, ami ma is példaként kellene szolgáljon számunkra: „a reform nem más, mint a papok megtérése a szentségi állapotukkal összhangban álló életre”. Az igazi, termékeny változás akkor következik be, amikor az egyház tagjai – papok és laikusok egyaránt – a külsődleges intézményi gyakorlat helyett saját benső életüket frissítik fel az evangéliumhoz való radikális visszatéréssel. Jó példaként Assisi Szent Ferenc mozgalmát, kudarcos történetként Luther Márton fellépését említi ezzel összefüggésben a bíboros.
Ha már szóba került Ferenc, akkor következzen az őt példaképének tartó jelenlegi pápa szövegére épülő elmélkedés, ami Krisztust mint tökéletes főpapot akarja az olvasó elé állítani. Ez a gondolat azért is fontos, mert abszolút ellentétes napjaink egyik, hatását tekintve legártalmasabb tévedésével, ami a paptól elsősorban azt várja el, hogy „cselekedjen, kezdeményezzen és szervezzen, legyen jó közösségi vezető és kiváló menedzser”. Sarah bíboros ezzel szemben azt – a szentatya számára oly fontos – gondolatot hangsúlyozza, ami szerint „papnak lenni mindenekelőtt azt jelenti, hogy együtt szenvedünk Krisztussal, és nap mint nap azonosulunk az ő szenvedésével”. Mindezzel szoros összefüggésben áll az a napjainkban igencsak aktuális kérdés, hogy miként viszonyuljunk a világi értelemben vett, emberi logikát követő eredményességhez vagy még inkább az elismeréshez.
Nagy Szent Gergely pápával együtt mi is vallhatjuk: a lelkipásztorkodásban „a megpróbáltatások semmibe veendők; a sikerektől félni kell”. Robert Sarah a pap lelkére leselkedő legnagyobb veszélyek egyikének tartja, ha a népszerűség-keresés bűvkörébe kerül. Az egyház embereként „(t)tudatosítanunk kell magunkban, hogy elsősorban nem azért vagyunk, hogy szeressenek minket, hanem hogy mi is szeressünk. Nem azért, hogy elismerjenek, hanem hogy az igazságot hirdessük. És nem is azért, hogy népszerűek legyünk, hanem hogy szolgáljunk másoknak. Ha szüntelenül elismerésre és népszerűségre törekszünk, előbb-utóbb elveszítjük tisztánlátásunkat és képtelenek leszünk hirdetni az igazságot, ami pedig kötelességünk” – szól a bíboros szigorú figyelmeztetése.
Mi lehet a pap – és persze a világi hívő – leghatásosabb fegyvere ebben az életre-halálra menő küzdelemben? Clairvaux-i Szent Bernát tanítását követve nem más, mint az imádság. „Nem kell annyira foglalkozni másokkal, hogy elhanyagoljuk saját magunkat” – szól a nagy hatású ciszterci elsőre talán meglepő kijelentése, aki azonban magát Jézust idézi szavai alátámasztására: „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja?” (Mt 16,26) Robert Sarah ennek nyomán hangsúlyozza, hogy az imádságra fordított időt sohasem másoktól lopjuk el, sőt a pap éppen ettől válik még készségesebbé az önfeláldozásra.
Az igazi imádság azonban nem azonos a zsolozsma vagy más szövegek gépies, lélektelen recitálásával. A méltó módja az, ha „a megrendültség és csodálkozás csöndjében leborulunk Isten előtt, hogy imádjuk őt (…) Imádkozni annyi, mint időt szentelni Isten szemlélésére, nézni őt és hagyni, hogy ő is nézzen minket.” A bíboros ezzel összefüggésben visszatér a papi aktivizmus kérdésére, arra figyelmeztetve az olvasót, hogy annak hátterében egy olyan gondolkodásmód húzódik meg, ami lényegében „tagadja a Szentlélek működését az emberi lélekben és az egyházban” egyaránt. A szemlélődő ima Péter, Jakab és János apostolok Tábor-hegyi élményének átélését teszi lehetővé ma is mindannyiunk számára, amikor Jézus isteni dicsősége ragyog fel emberi testében. Ez az, ami – Robert Sarah szavai szerint –figyelmessé tesz, mozgásba lendít bennünket Isten felé, tevékeny engedelmességre serkent és tudatosítja bennünk mennyei hivatásunkat.
A kötet legemlékezetesebb kijelentéseiben felbukkanó evangéliumi radikalizmus külön fejezetet is kap, mégpedig Szent II. János Pál pápa Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdításának egy részletére alapozva. Különösen hangsúlyossá válik ez a szakasz annak következtében, hogy a bíboros a hozzáfűzött elmélkedésnek már az első mondatában a szexuális bántalmazás és a hatalommal való visszaélés drámáját kapcsolja hozzá. Robert Sarah szerint mindennek hátterében a képzés hiányosságai állnak, az erre vonatkozó okfejtést pedig érdemes hosszabban idézni: „Papokat képeztek, anélkül, hogy megtanították volna nekik: életük egyetlen szilárd pontja Isten; anélkül, hogy megtapasztalták volna: csak Isten által és Istenért van értelme az életüknek. Istentől megfosztva csak az emberi hatalom marad nekik. Néhányan a hatalommal való visszaélés és a szexuális bűncselekmények ördögi logikájába estek. Ha ugyanis a pap nem tapasztalja meg naponta, hogy ő csak eszköz Isten kezében, és nem áll szüntelenül Isten elé, hogy teljes szívéből őt szolgálja, akkor azt kockáztatja, hogy megrészegül a hatalom érzésétől. Ha a pap élete nem megszentelt élet, akkor az illúziók és az eltévelyedés nagy veszedelmébe kerül.”
A szentség a papság benső követelménye – hangsúlyozza Robert Sarah, és ennek megvalósításához a tisztaság, engedelmesség és szegénység evangéliumi tanácsát ajánlja olvasói figyelmébe. Szavai szerint ugyanis ezek egy olyan objektív igazságban gyökereznek, ami „rajtunk kívül áll és kötelez minket”. Az igazság pedig természeténél fogva változatlan, ha néhány dolog a körülményekben különbözőképpen formálódik is. A tanítás időtlenségét ugyanakkor abból a történelmi tapasztalatból vezeti le, hogy mindenki, aki „a világra születik ugyanazokat az erkölcsi és lelki erőfeszítéseket kénytelen megtenni, amiket szülei és ősei is. Ez az igazság és a valóság, amelynek engedelmeskednünk kell.”
Ennek az állandóságnak a következménye az is, hogy a botrányok mindvégig jelen voltak, vannak és lesznek az egyház életében. Ezt alátámasztandó a szerző Szent Ágoston egyik munkájára hivatkozik könyvének utolsó elmélkedésében. A 208. levél így fogalmaz – érdemes a gondolatmenet egészét idézni: „…ne engedd, hogy a botrányok megzavarjanak, hisz ezek meg vannak írva, hogy ne lepődjünk meg, amikor bekövetkeznek. Maga az Úr mondja az evangéliumban: «Jaj a világnak a botrányok miatt! Elkerülhetetlen ugyan, hogy botrányok ne forduljanak elő, mégis jaj annak, aki botrányt okoz.» Kik ezek az emberek, ha nem azok, akikről az apostol azt mondja: «A maguk javát keresik, nem Krisztus Jézusét.» Vannak pásztorok, akik azért foglalják el az egyházban a székeket, hogy Krisztus nyájáról gondoskodjanak, és vannak, akik a megtiszteltetés és a világi előnyök miatt. Szükséges azonban, hogy mindkét fajta pásztor jelen legyen a katolikus egyházban, s egymást váltsák a nemzedékek során az idők végezetéig és az Úr ítéletéig. Mert ha az apostolok idejében voltak hamis testvérek (…) mennyivel inkább szükséges, hogy a mi korunkban is létezzenek. Az Úr ugyanis világosan beszélt a világ végét megelőző korszakról: «A gonoszság megsokasodása miatt sokakban kihűl a szeretet.» Az utána következő szavaknak azonban vigasztalnia és bátorítania kell bennünket: «Aki mindvégig kitart, az üdvözül.»
Noha a botrányok ilyen módon tehát az emberi természetben gyökerező szeplők az egyház arcán, a szerző egy pillanatig sem kívánja azokat a szőnyeg alá söpörni, sőt indokoltnak tartja a számonkérést: „Joggal mondja nekünk a világ: «Olyanok vagytok, mint a farizeusok; mondjátok, de nem teszitek.» Isten népe gyanakvással tekint papjaira. A hitetlenek megvetik őket és nem bíznak bennük” – állapítja meg. Mindez azonban meggyőződése szerint nem kérdőjelezheti meg azt a tényt, hogy „A papság az egyház legértékesebb kincse, ezért Isten fényével és szentségével kell beragyognia a világot.”
A viharban imbolygó hajó már idézett metaforája, amely Robert Sarah könyvének mottója lehetne, óhatatlanul a Párizs címerében megjelenő jelmondatot idézi fel az olvasóban, ami egyszersmind szerencsésen ki is egészíti azt: Fluctuat nec mergitur, azaz „Hánykolódik, de el nem süllyed”. A bíboros elmélkedéseit olvasva ugyanis ezzel együtt válik teljessé az átadni kívánt üzenet: bár a helyzet súlyos, de egyáltalán nem reménytelen. Ahogyan korábban is támasztott Isten szent életű papokat egyházának megerősítésére, a mai válságos időkben sincs ez másként. De ami a legfontosabb, hogy ő maga velünk van: „Néha olybá tűnik, hogy az egyház hajója süllyedni kezd, ám tudjuk, hogy Krisztus ott van, még ha alszik is. Ugyanígy van jelen papi szíveinkben, akkor is, ha hallgat. Krisztus mindig jelen van és jelen is marad – mindörökké.”
Sarah, Robert: Mindörökké. Elmélkedések a papságról. Szent István Társulat, Budapest, 2023. (304 oldal)
Koncz Attila
