Requiem æternam. Gyászmisék a zeneirodalomban

Mindenszentek és halottak napján az emlékezés kerül előtérbe. Megemlékezünk mindazokról, akik már nincsenek velünk, akik már az örök hazába költöztek. Az emlékezés minden ember számára más, ahogy minden művészeti ágban is másképp jelenik meg. E heti fókuszunkban a zene kerül előtérbe, bemutatva különböző zenei alkotásokat az emlékezés témájában, pontosabban a requiemet vagy gyászmisét elemezve. Malicski Krisztián karmester és zenetanár hozza közelebb hozzánk a gyászmise momentumait, különböző zeneszerzők alkotását elemezve a témában. 

A Requiem a római katolikus liturgiában az elhunytak lelkéért, fekete színű miseruhában mondott szentmise, vagyis gyászmise. Requiemnek nevezik, mivel e szóval kezdődik: Requiem aeternam dona eis Domine, et lux perpetua luceat eis, magyarul Adj nekik, Uram, örök nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék nekik. A gyászmisében elmaradnak az olyan örömet kifejező részek, mint a Gloria és a Credo, valamint az Alleluja. Külön ordináriumból tevődik össze az elhunytakért végzett szentmise, mégpedig a következő tételek alkotják: Introitus (Requiem aeternam), Kyrie eleison (Uram irgalmazz), Graduale, Traktus (Absolve Domine), Seqentia (Dies irae), Offertorium (Domine Iesu Christe), Sanctus, Agnus Dei és Communio (Lux aeterna). Arra következtetünk, hogy a hagyományos mise-ordinariumból csak a Kyrie eleison, a Sanctus és az Agnus Dei maradt, a többi tétel változott, mivel proprium azaz saját ordináriummal rendelkező szertartás. Az eredeti gregorián dallamvilágtól eltérően, a zenetörténelem – forrásként a gregorián requiemet ismerve – újabb, komplexebb, drámaibb, művészibb zenedarabokat hozott létre a zeneszerzők tehetsége által. A zenetörténelem folyamán, mindegyik stilisztikai korszakban a zeneszerzők, saját maguk indíttatására, egy elhunyt emlékére vagy magánrendelésre komponáltak gyászmisét. 

A reneszánsz korszak egyik kimagasló példája Cristóbal de Morales spanyol zeneszerző Requiem műve, ez az ötszólamú zenemű, amely a reneszánsz polifón (többszólamúság) modális dallam világ kereteiben íródott. A szekvencia tétele teljesen a gregorián szekvencia dallamát tartalmazza, és kevés többszólamúság által variálva jelenik meg. Az összes tétel elejéna gregorián frázis van intonálva, majd ezt követi a zeneszerző által írt polifón tétel, ez zenei, formai szokás volt a reneszánsz korszakban. A barokk kor kimagasló példája Marc Antoine Charpentier Messe des mortes című alkotása, mely négyszólamú kórust és barokk zenekart igényel. A klasszicizmus korszakában komponálta Wolfgang Amadeus Mozart híres d-moll Requiemjét, amelyhez legendák is fűződnek. Michael Haydn, aki Nagyváradon is volt udvari komponista, írta a c-moll Requiemjét. Mindkét mű a klasszicizmus letisztult harmónianyelvezete, szimmetrikus formák kereteiben íródott. A hosszú romantika korszaka az, amely kereteiben, bőséges harmóniavilág, drámai koncepciók által írja Giuseppe Verdi, Gabriel Fauré és Hector Berlioz Requiem című műveiket. Ezzel elérkezünk a napjainkhoz közel levő modern, 20. századi zenéhez, melynek zeneszerzői új nyelvezet, új zenei ösztönök által hozzák létre Requiem műveit, így például Benjamin Britten, Ligeti György vagy a kortárs angol zeneszerző, John Rutter.

Az alábbiakban négy ismert requiem mise komponálási körülményeit és tartalmi, zenei elemzését mutatom be röviden. 

Mozart klasszicista Requiemje

Amint az előzőekben említettem, a klasszicista korszak kiemelkedő remekműve Wolfgang Amadeus Mozart Requiem miséje. A Varázsfuvola volt az a mű, amely Mozartot utolsó éveiben foglalkoztatta, amikor 1791-ben rendelést kap egy gyászmise komponálására egy idegen embertől, aki Franz von Walsseg gróf küldöttje volt.

Mozart utolsó éveit betegségben töltötte, emiatt nem tudta befejezni a gyászmisét. A zenetudomány ma is vitázik afelett, hogy Franz Xaver Süssmayr, aki tanítványa lehetett, volt-e az, aki megírhatta a hiányzó Sanctus, Benedictus és Agnus Dei tételeket. Ha pedig ő volt az, akkor mindenesetre alkalmazkodott Mozart stílusához, és ezzel egyrészt gyönyörű példáját adta tanítványi alázatának, másrészt bizonyította, hogy szerencsés pillanatokban a középszerű, nem kimagasló tehetségű tanítvány is felnőhet mesteréhez. Az első előadás valószínűleg Walsegg kastélyának kápolnájában, feleségének requiemjén zajlott, a gróf szerzőségével, mivel tolvajként használta fel nevét mások művei fölött. Mozart özvegye, Constanze von Weber azonban rövidesen nyilvánosságra hozta a művet férje alkotásaként, s ő gondoskodott a Requiem első nyomtatott kiadásáról is. Süssmayr kiegészítő munkáját egyébként egy másik kísérlet előzte meg.

Mozart özvegye először Joseph Eybler karmestert kérte fel a munkára, ő azonban nem tudott megküzdeni a feladattal. A Mozart-kutatás jelenlegi állása szerint a mesternek lényegesen nagyobb rész tulajdonítható a feltételezettnél. Mozart kézírásában maradt fenn a teljes Requiem és Kyrie, a Dies irae nagy része, a Tuba mirum, a Rex tremendae, a Recordare, a Confutatis, a Domine Jesu és a Hostias tételek alapanyaga, valamint a Lacrymosa első nyolc üteme. Ezek szerint Süssmayr csak a Benedictus középső részét és a Hosannát, esetleg az Agnus Dei tétel első részét komponálta. A Mozart Requiem korszakához hűen, klasszicista vonásokat képvisel és próbál liturgikus muzsikaként szolgálni. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy Mozart teljesen drámai zeneszerző volt, aki hangszeres műveiben is, mondhatni, színpadszerűen gondolkodott. Érett egyházi zenéjében is többnyire színpad nélküli drámaként fogta fel a latin szöveget, és bár mindenkor szigorúan tartotta magát a liturgikus kötöttségekhez és törvényekhez, sokkal inkább zenedrámát komponált. A tételek egymásutánjában váltakozik az izzó dráma és az áhítat, az utolsó ítélet borzalmainak zenei ábrázolása a túlvilági boldogság harmóniavilágával, másrészt, mint a Confutatis tételben, Mozart magán a tételen belül is szembeállítja a tartalmi szférákat, illetve azok zenei kifejezését. Ezekből az ellentétes, egymást kiegészítő részletekből és összetevőkből alakul ki a legmagasabb fokú szintézisben a remekmű. És ezért szól válaszként a legnagyobb kérdésre, az élet és halál kérdésére a Requiem első bemutatása óta minden kor emberéhez, ezért tartozik a halhatatlan alkotások közé.

Verdi opera hatású Requiemje

A következő korszak, ami újabb remekműveket tár elénk, a romantika korszaka. Ez a korszak a  szentimentalizmus, erős érzelmek, szabadabb gondolkodás időszaka. A zenei nyelvezet is bővül minden téren, ez alatt a harmónia, forma, hangszerelés és más komponálási eszközök, technikák bővülését értem. Mindezazonban nem lett volna lehetséges, ha nincs meg a mozarti drámaiság operáin és teljes művén keresztül, a beethoveni egyéniség, ami forradalmi zenei nyelvezetet mutat be. 

A romantika korszakában, 1847-ben írta Giuseppe Verdi a Messa da Requiem című művét. Eredetileg Gioachino Rossini emlékére íródott a Libera me tétel. Elképzelése szerint a Requiem egyes tételeit más-más zeneszerző komponálta volna meg, ráadásul mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, ám a terv sajnos nem valósult meg. Az utolsó tétel után Verdi a teljes Requiemet kiegészítette, és a művet Alessandro Manzoni olasz romantikus író és hazafi emlékére dedikálta. 

Dombi Józsefné kutatásai szerint 1847. május 22-én mutatták be a milánói székesegyházban Giuseppe Verdi vezénylete alatt, Manzoni halálának első évfordulója alkalmából. Verdi, a vérbeli olasz operakomponista azonban nem tudta úgy komponálni a Requiemet, hogy az opera világa ne legyen jelen, ezért a Requiem műve is több tekintetben operaszerű hangzást mutat, operás dallamokat tartalmaz, mi több, egyik tételének, a Lacrimosának a kezdődallama ténylegesen egyik operájából származik, bár ott valójában nem is használta fel. Verdi, a liturgikus szempontoktól eltekintve, személyes, emberi drámát kívánt megformálni, olyan művet szeretett volna megalkotni, amelynek a középpontjában az egyén élményvilága áll, az a félelem, ami a halál előtti pillanatokban mutatkozik meg, de mégis jelen van a megnyugvás, a béke és a krisztusi szeretet ereje. Közvetlen, magával ragadó, operás kifejezésmódra, közérthető dallamosságra törekedett. Részben ennek is köszönhető a Requiem máig tartó népszerűsége. Az operai jellegzetességek mellett egyes kritikusok egyenesen „liturgikus szövegre írt operának” tartották a Requiemet. Azonban nem szabad megfeledkezni Verdi művének a katolikus egyházzene hagyományaiban gyökerező elemeiről, mint például a középkori eredetű gregorián dallamról az Agnus Dei tételben, vagy a reneszánsz kori vokális polifóniáról a Requiem aeternam tételben, illetve a Libera me tételben jelen lévő karfúgáról. Mindent összevetve a Requiem monumentális egyházzenei alkotás, ami azonban nem pusztán szolgálja a liturgiát, hanem, akárcsak Bach h-moll miséje, Beethoven Missa Solemnise vagy Mozart Requiemje, túlnő a szertartás keretein, ezért a kezdetektől inkább koncertdarabként adják elő, bár előfordul liturgikus keretben is. Talán bátran lehet igent mondani arra az állításra, hogy Giuseppe Verdi legszebb operája a Messa da Requiem. 

Gyászmise Gabriel Fauré feldolgozásában

Kronológiai szempontból Brahms Német Requiemje következne, azonban ezt utolsóként szeretném elemezni, mivel egy különlegesebb műről van szó.

Folytatom Gabriel Fauré francia zeneszerzővel, aki 1887 és 1890 között komponálja az op. 48 d-moll Requiemjét. A dallamvilága egy kissé eltérő a romantikus requiemtől, mivel középpontban az örök nyugalom és vigasztalás áll. A hét tételből álló mű szoprán és bariton szólóra, vegyes karra, zenekarra és orgonára íródott. A tipikus requiem-struktúrától eltérően a teljes Dies irae szekvencia kimaradt, helyette a Pie Jesu című tétel szólal meg. Az In Paradisum zárótétel olyan szövegen alapul, amely nem a gyászmisének, hanem a temetési szertartásnak a része. Fauré így nyilatkozik a műről: „Mindazt, amit a vallásos képzelettel sikerült kigondolnom, beletettem a Requiembe, amelyet ráadásul elejétől a végéig az örök nyugalomba vetett hit nagyon is emberi érzése ural.” Ezzel a mondattal a zeneszerző elárulja, mi is a témája, mi is a programja művének. E mondat által jobban meg tudjuk érteni az általa írt Requiemnek a harmóniáját, hangszerelését, a dallamszerkezetek különlegességét. 

Fauré Requiemjének megkomponálása bizonytalan okok miatt történt. Az egyik lehetséges indíték apjának 1885-ben bekövetkezett halála, majd két évvel később, 1887 szilveszterén édesanyja halála lehetett. Anyja halálakor azonban már elkezdte a művet, amelyről később így nyilatkozott: „A Requiem nem íródott a semmiért, kedvtelésből, ha szabad így neveznem!” A Requiemben szereplő legkorábban komponált tétel a Libera me, amelyet a zeneszerző 1877-ben írt önálló műként. A teljes mű két szakaszban íródott, 1887 és 1888 között megkomponálta a mű első változatát, amelyet Un petit Requiemnek nevezett és öt tételből állt: Introitus és Kyrie, Sanctus, Pie Jesu, Agnus Dei és In Paradisum, de nem tartalmazta a Libera mét. Ezt a változatot 1888. január 16-án mutatták be Joseph Lesoufaché építész temetésén a párizsi La Madeleine-ben, a zeneszerző vezénylete alatt. 1889-ben, az Offertorium részével egészítette ki, 1890-ben pedig kibővítette az Offertoriumot, és hozzáadta az 1877-ben komponált Libera mét is. Ezt a második változatot 1893. január 21-én mutatták be, ismét a Madeleine-ben, Fauré vezényletével. A hét tétel közül talán a Pie Jesu, az Agnus Dei és az In Paradisum a legmagasztosabb, transzcendens, lélekkel teli dallamok által szólalnak meg. A mű számos más zeneszerző dicséretét is kivívta, nem utolsósorban Camille Saint-Saënsét, aki isteni, mennyei műnek tartotta. 

Brahms és Egy német requiem

Az utolsó rövid elemzést Johannes Brahms, német romantikus zeneszerző művének hagytam meg. Ein Deutsches Requiem (Egy német requiem) a címe, amely nem egy megszokott Requiem szerkezetét dolgozza fel. 

Ahhoz, hogy Brahms zenéjét tudjuk értelmezni, nem árt ismerni a brahmsi muzsika jellemzőit. Johannes Brahms a Beethoven által elkezdett zenei tulajdonságok továbbítója. Egy folyamatosan bővülő harmóniakontextus keretében történik a zene kibontakozása. A formák is ugyanúgy bővülnek, mindez által a brahmsi nyelvezet egy súlyos, mély, tömör és időigényes kibontakozást kíván. A felsorolt tulajdonságok jellemzőek a Brahms Requiemjének belső, zenei szerkezetére is. Az Ein deutsches Requiem, op. 45, héttételes mű, amit a zeneszerző 1866-ban fejezett be. A különlegessége, hogy a műfaj csak mint ideológia van jelen, mivel nem egy gyászmise, hanem szerkezetileg inkább oratórium, ezt a szöveg is mutatja, mivel nem a latin mise szövegét használja a zeneszerző, hanem német nyelvű szentírási részeket idéz fel. Brahms maga állította össze műve alapszövegét a Szentírás különböző könyveiből. Felhasználta a zsoltárokat, evangéliumokat, az apostolok leveleit, prófétai könyveket, sőt, két esetben apokrif írásokat is. Mindezekből olyan szöveg állt össze, amely által a Requiemben mind a gyász,mind az örök világosság gondolata jelen van. A hét tétel gyönyörű logikával és filozofikus emelkedettséggel foglalja össze az ember gondolatait a halálról, természetesen a hit alapján. 

Az első tétel a vigasz gondolatával kezdődik, majd csak azután, a második tételben kerül sor arra a valós gondolatra, hogy minden mulandó. A harmadik tétel az élet célját próbálja megkeresni a látszólagos értelmetlenségben. A lélek vágyódik az Úr után, és az Úrban találja meg vigaszát is. Ilyen megvilágításban a földi élet valóban csupán átmeneti állomás, és a halál nem arathat diadalt. Ezek a gondolatok állnak a negyedik, ötödik és a hatodik tételek alapjaként. Boldogok tehát a holtak, fejezi ki az utolsó tétel. A kicsengés, amely a műnek tulajdonképpeni általános emberi mivoltát és humanizmusát adja, a János jelenéseiből való idézet: Megnyugosznak az ő fáradtságuktól és az ő cselekedeteik követik őket. Azaz az embert munkája, művei teszik halhatatlanná.

A röviden bemutatott, a zeneirodalom kimagasló, Requiem címet viselő művei nemcsak a zene transzcendens mivoltát fejezik ki, hanem a boldog örökkévalóságot is. Amint Szent Ágoston is tanítja, aki énekel, az kétszeresen imádkozik, tehát a Requiem egy zenei mély imádság, nem csak az elhunyt lelkekért, hanem egy folyamatos könyörgés a mindenható Istenhez, hogy mindannyian a szentek társaságával lehessünk a mennyek országában. 

Malicski Krisztián