Az ezüstmiséjüket ünneplő papok élete szolgálati helyeiktől függően sok érdekességet, áldást és elhivatást mutat. Folytatjuk sorozatunkat, melyben az idén jubiláló papokat szólítjuk meg, hálatelt szívvel visszatekintve papságuk elmúlt 25 évére. Emberközelben Boros László szentkatolnai plébános, aki vall életéről, hivatásáról és a gyulafehérvári egyházmegyében végzett áldozatos szolgálatáról.
Milyen családi háttérből származik? Honnan a vallási kötődés a családban?
Zetelakán születtem, és ott is nőttem fel családom körében egy testvéremmel együtt. Mindig a családom tagja voltam minden körülmények között. Ez volt a nagy élményem mindig. Szüleim munkája és áldozata vitt engem az élet nagy kalandjai felé. Hittel éltek és így dolgoztak. A mindennapi ima és a közös vasárnapi szentmise nem hiányzott az életükből, ezt tanították is. De beszéltek is vallási dolgokról a család előtt. Az elemi és a középiskolát szülőfalumban végeztem, sokan megtudták, hogy papságra készülök, nem titkoltam, nem mondtak nemet sem otthon, sem az iskolában a tanáraim, akik jobban ismertek. Az akkori plébános, dr. Hadnagy János is próbálta egyengetni útjaimat a papság felé. Könyveket adott olvasni, amikhez nem lehetett hozzájutni a rendszerváltás előtt máshol. Egyszerűen szerettem a vallási légkört, ami nem volt otthon idegen, nem tagadtam meg mások előtt semmiben. Jó levegőt kaptam a vallás légköréből. Családom egyszerűen szerette a vallási értékeket. Szívesen ministráltam már kisgyerekként a szentmiséken, utána mindig többet. A liturgia megfogott a maga bensőségességével, és próbáltam belehelyezkedni. A középiskola elvégzése után Székelyudvarhelyen a mai Tamási Áron Gimnáziumban tanultam két évet, ingázó diák voltam, így otthon tanulhattam iskola után. Majd két év után felvételiztem a gyulafehérvári katolikus iskolába, ami akkor már nem volt kántoriskola, de még annak neveztük, és még nem volt Gróf Majláth Gusztáv Római Katolikus Líceum sem. Ott érettségiztem olyan eredménnyel, hogy megkérdezte az akkori iskolaigazgató, Csintalan László, hogy nem vállalnék-e esetleg egy felajánlott képzési lehetőséget külföldön a papi életre, mivel már előzőleg jelentkeztem és felvételt nyertem a gyulafehérvári teológiára. Így kerültem Magyarországra a Központi Papnevelő Intézetbe. Hat évet lehettem Budapesten, ahonnan vissza kellett majd térni az egyházmegyébe. Ott minden szellemi és lelki képességeimet messze megnyitották, és én is készen álltam a befogadásra. Itt fejeztem be a tanulmányaimat, itt szentelt diakónussá Bíró László püspök atya, aki a rektorunk is volt.
25 éve szentelték papnak. Milyen volt akkor az elképzelése a papi életéről, és milyen most? Hogyan tekint vissza ezekre az évekre?
Jó papképzést kaptam az akkori években. A szellemet, lelket teljesen lefoglalta, sok erőfeszítést kellett tenni. De nem volt semmi kényszerítve a képzés során sem a tanáraim, sem az elöljáróim részéről. Mindig kerestem a lehetőségeket, és törekedtem a helyes irány jobb megismerésére. Sok megértést és bátorítást kaptam mindenben.
Nagyon jó közösséget kaphattam, ahol mindenki megküzdötte a maga útját és értelmesen rákérdezhetett mindenre. Szellemileg kellett hajtani, lelkileg kellett keresni a saját utat, de nem éreztünk ebben feszültséget.
Ezt nem próbáltam a múlttá tenni soha, hanem a jelen formálójának tartom. Nem kellett elképzelések után mennem, csak a mindenkori jelent kellett jól megfigyelnem. Sok nagyon mélyhitű emberrel találkozhattam, akik mindenben képeztek, neveltek. Ma is nyitott szemmel igyekszem járni.
Szentelési ünnepségének mely mozzanata a legemlékezetesebb az ön számára?
A szentelési ünnepségre szülőfalumban került sor, ami akkor meglepetésnek számított a falu lakóinak. Ott nem volt ilyen esemény az akkori időkben. Külföldi tanulmányom után megkaptam ezt a lehetőséget, és nem mondtam vissza. Minden nagyon bonyolultnak tűnt elsőre, de az akkori plébános, Incze Benjamin és a falu közössége mindent megtett a legjobb előkészületért. Mindenki nagyon beleadta magát ebbe az ünnepbe. Jakubinyi György érsek volt a betervezett szentelőm, akivel Nerses Der Nersessian érsek érkezett Örményországból, mivel Szamosújváron örmény ünnepség volt másnap, így ketten végezték a szentelést. Nem tudtam, nem tudtuk előre, így ez is nagyon emlékezetes. De sok más egyéb is emlékként él bennem. Ezen a napon volt ugyanis az újmisém is délután. Itt már inkább lehetőség volt sok mindenkivel találkozni és pár szót váltani.
Mi a papi jelmondata, és miért azt választotta? Mit jelentett az ön számára akkor, és mit jelent ma?
Papi jelmondatom: „Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatára rendelt” (1Tim 1,12). Sokszor elolvastam a Szentírást, akkor már magyarul, és sok magyarra fordítás által kerestem az eredeti értékét, hiszen latinul, görögül és héberül kellett értenem és éreznem a belső ízét a tanulmányaim alatt. A vizsgákon nem lehetett odamagyarázni belőle, így a kiválasztott jelmondat is ki kellett mondja az érzést. Hála fogalmazódott meg bennem mindvégig a tanulmányaim alatt, és ezt akartam kimondani. Nem volt ugyanis könnyű végigmenni ezen az úton. Ma is nagy lelkesedéssel olvasom át és próbálom a hálámat feleleveníteni mindenkivel szemben, aki megérti az evangéliumi küldetését. Ma sem mutatkozik könnyű feladatnak a munkavégzés, de hálát adva nagyobb az értelme. Szívesen adok hálát mindig egy munkavégzés után.
Melyek voltak papi pályája meghatározó mozzanatai? Legfontosabb sikerek, esetleges kudarcok? Helyek, emberek, élmények?
Mindenhol voltak meghatározó tapasztalataim, amik vittek előre. Nem éreztem magam hátrányban, hiszen szüleim meg sok más jó ember már tudatosították bennem, hogy kell jó és rossz tapasztalat ahhoz, hogy az értékek meg tudjanak jelenni valahol. A sikereket mindig mindenhol odaadtam másoknak, a kudarcokat nem számolom. Sok jó emberrel lehet találkozni, de rossz gondolkodásúval is. Nem szoktam annyira helyhez kötni a dolgokat, inkább az embert akartam látni mindenben. Minden szolgálati helyemen volt jó kapcsolat emberekkel, próbáltam megbecsülni és értékelni. Találkoztam sokféle emberrel, ami kemény helyzeteket is előhozott. De nem akartam elszomorodni.
Minek örül leginkább lelkipásztori szolgálatában?
A jó kezdeményezéseknek, a jó megtörténtének, a jóakaratnak, a jóakaratú törekvéseknek, a jó szándékú embereknek, a jó szíveknek, a jó lelkületű hozzáállásnak örülök. Ezt kezdeményezem, ahol lehet.
Ha sikerül a jót előrevinni, az nem csak egyszemélyes öröm. Fel lehet fedezni az isteni tevékenységet és kezdeményezést mindenben és minden mögött.
A jót mindig előhozza valami vagy éppen hátráltatja.
Melyek a pasztoráció súlypontjai az ön számára?
Mindenkit célba veszek, és ez fáj sokszor kevésbé vagy erősebben. Az evangéliumi követelményekből nem tudok engedni, ezért van sokszor veszteség a küzdelemben. Merevnek tartanak ezért a híveim és mások is, de az egyházért nem bánom ezt sem. Kezdetben sokat foglalkoztam gyerekekkel, utána vegyesen szülőkkel és gyerekekkel, hogy a munka jobb hatást hozzon elő. Sajnos sok minden lepergett az idők folyamán sok gyerekről és szülőről, így már újraindítás van nagyon sokszor mindenben. Évenként látszik sok területen a meghátrálás, a családok eléggé szét vannak szakadva sok minden miatt. A szülők dolgoznak itthon vagy külföldön is akár, a gyerekekkel és fiatalokkal kevesebb az együttlét, a közös program, a közös megbeszélés. Így a gyerekek, a fiatalok sokszor választhatnak a sok tevékenységből, ezért nemigen jut idő közös családi imára, együtt lenni vasárnapi szentmisén. Mindenki fáradt, foglalt, kedvetlen, elégedetlen így. De a nehezét is kell vállalni a pasztorációban.
Milyen, az életén átszűrt tapasztalatot, bölcsességet kötne a szentelendő papok lelkére?
A célért meg kell harcolni ma is, a sok nehézség ellenére. Bármilyen helyre is jut el a meghívás, lesz jövőtávlat, amit ad az élet és amit mindenki fogadhat. Keresni kell és találni lehet a sok zűrzavarban is. A szellemet és lelket erősíteni kell, a tanulmányi időt erre alaposan fel kell használni.
Hogyan szokott töltekezni?
A testet és a lelket egyformán próbálom tölteni. Megkeresem a helyes módokat, ezekre mai körülmények között vállalkozom úgy, hogy nem felejtem el azt, hogy szolgálatkész legyek mindenben, ahogy a papi életem kezdetén határoztam. Kell a mozgás, a szellemi töltekezés, időbeni beosztás. Mindent jó helyre akarok tenni Isten segítségével. Szeretek tartalmas könyveket olvasni, biciklizni, sétálni, hegyeket mászni Erdélyben, a természet értékeit megismerni, de fizikai munkát is szívesen végzek. Ugyanakkor az őszinte beszélgetéseket sem szoktam kihagyni. Úgy érzem, ezek mindig feltöltenek.
Miért tud ma, 25 év távlatában hálás lenni a hivatásával kapcsolatban?
Minden jó a hála által. Nem tenném rosszá azt az isteni tervet, ami megfogalmazódott egyszer velem kapcsolatban. Helyben lehetek Isten számára, nem akartam nemet mondani, igent többször minden kezdeményezésére. Jó az Istennel betervezni, mert mindenkor megérlelődik ez a vállalkozás. Az is hálát hoz elő belőlem, hogy megismerhettem az élet szép útját hivatásomon keresztül, az istenkapcsolatot mélyíteni tudtam, és talán lehetnek emberek, akik hivatásom által jobban vállalni tudták a maguk számára is a felfedezett utat.
Az interjú a Vasárnap hetilap 2023/44. számában jelent meg.
