Mit teszünk, ha fehér bottal látunk valakit közlekedni? Félreállunk, vagy maradunk a helyünkön, szólunk másnak is, hogy figyeljen oda, esetleg a látássérültnek magának jelzünk, ha valaki „ott felejtett” egy elektronikus rollert keresztbe állítva a járdán? Egyáltalán eszünkbe jut, hogy vajon mennyit lát, mit észlel abból, ami körülvesz mindannyiunkat? Segítünk nekik, vagy sajnáljuk őket?
Általános tendenciának mondható, hogy az általánostól való eltérést, a nem megszokottat egyszerűen másnak tekintjük, amiben alapvetően semmi kivetnivaló sincs. Abban azonban annál több, ha nem tudjuk elfogadni, hogy amiért egyik érzékszerve valakinek sérült, azért élhet teljes életet, legfennebb bizonyos helyzetekben más viszonyítási pontjai lesznek, mint nekünk, a többségnek. Hogy mennyire nem természetes a gyengén látók vagy vakok társadalombéli aktív előfordulása, az is mutatja, hogy nagyon sokat kellene gondolkodnunk, ha a közvetlen környezetünkből érintett személyt kellene mondanunk, de még több időbe telne, amíg egy vak tanárt, jogászt vagy papot találnánk. Még a templomokban csak-csak találkozunk érintettekkel… Egyik kedvenc kávézóm alapítója egy gyengén látó fiatalember, akinek a fő munkatársa egy Down-szindrómás férfi. Annyira kilógnak a megszokott világunkból, hogy újságcikkek sora szólt róluk. Miközben ők csak azt teszik, amit minden ember: vállalkoznak, dolgoznak…
Gyakori, hogy a látók világa és viszonyítási pontjai olyan kihívást jelentenek a látássérült személyek számára, amelyben nem tudnak eligazodni. Akinek nem volt dolga és konkrét esete gyengénlátóval vagy látássérülttel, nem tud úgy instruálni sem, magyarázni sem, mint az, aki ilyen „edzésnek” ki volt téve. Ami nekünk egyértelmű (például „ott fogd meg”, „oda tedd” utasítás a balra vagy jobbra, fennebb vagy lennebb helyett), az egy gyengén látónak konkrétan értelmezhetetlen. Viszont egészen biztos, hogy egyiküknek sem a sajnálatunkra van szüksége, hanem ha a helyzet úgy hozza, akkor a segítségünkre. Amikor fehér bottal közlekedik valaki, egy úttal figyelmeztet minden közlekedésben részt vevő szereplőt arra, hogy több odafigyelést igényel – nem kell kérdezés nélkül karon fogni, átsegíteni az úton és egyebek, egyszerűen arról van szó, hogy hagyjuk őket a saját tempójukban, a segédeszközükre hagyatkozva közlekedni, esetleg figyelmeztessük a számára észlelhetetlen helyzetekre, akadályokra. Hiszen a fehér bot, amelyet Guilly d’Herbemont alkotott meg, a tájékozódásban, közlekedésben segíti az érintetteket.
