Nagy tisztelettel és csodálattal mesél tanítómestereiről Jitianu Liviu, miközben tudatosítom, hogy én magam hasonló módon példaképként tekintek rá – ebből is fakad az interjú személyesebb hangvétele. Korábbi filozófia- és dogmatikatanárom jelenleg Svájcban, Zürichben szolgál, de onnan is fontosnak tartja az erdélyi katolikus médiát, szerkesztőségünket támogatni, amit ezúton is köszönünk neki.
Milyen út vezetett az Isten előtt való leborulásodig, amikor a papszentelés során kifejezted a teljes önátadásodat?
Huszonöt év után visszanézve azt gondolom, hogy bármit mondok, interpretáció, mert nem tudom felkelteni azokat az érzéseket magamban, amik akkor voltak bennem. Soha nem tudtam egyetérteni azzal a gondolattal, hogy Isten valakit öröktől fogva kiválasztott. Vannak olyan rendkívüli emberek, akiket prófétának nevezünk vagy szentként tisztelünk, akiknek az életében Isten kézlenyomata biztosan erőteljes volt: a kiválasztottság kérdése az ő személyükhöz kötötten számomra is elfogadható. Viszont nem hiszem, hogy Isten a papság útján meginduló embereket pont ennyire kiválasztja az üdvtörténet adott mozzanatából. Inkább azt a véleményt képviselem, hogy az embernek a genetikai öröksége, kicsit tágabban a filogenézise, az ember családjának a sorsa, az énképű élete és az ahhoz kötődő szocializációs faktorok megérlelnek benne egy bizonyos elköteleződést. Hogyha visszanézek, azt gondolom, hogy számomra ez volt mindig irányadó.
Úgy éreztem, hogy emberként lelkesedek bizonyos kérdésekért, és ezt a lelkesedésemet különösen azok az emberek erősítették meg, akikre fiatalként felnéztem. Nagy benyomást tett rám az akkori plébánosunk, Veres Imre, akit nagyon szerettem. Egy rendkívüli, mélységesen jó ember volt, nagy tudású, elkötelezett, és ilyen volt a papi tevékenysége is. Rendkívül megfogott. Vagy említhetem Szalvátor atyát vagy Ivó testvért, ferencesek voltak. Ők egy olyan világot képviseltek, ami a számomra akkor olyan volt, mint egy kicsi mennyország. Ebben a világban jól éreztem magam.
Nem éreztem, hogy én valami rendkívüli szerepet tudnék vállalni. Bennem inkább egy erősödő feladattudat volt, hogy szeretnék egy bizonyos feladatot ellátni, aminek az útvonalát az egyházon belül éreztem körvonalazódni. Ez a gondolat érlelődött bennem, amit viszont nagyon sok csalódással és belső vívódással éltem meg. Hat évet éltem Gyulafehérváron – két évet a kántoriskolában, négyet a teológián –, amit nagyon szerettem azért, mert rendkívül jó kollégák voltak ott. Olyan kispaptársaság volt, akik között az ember jól érezhette magát. Ez a társaság erősített meg abban a tudatban, azon az úton, amin elindultam. A két intézménytől, a kántoriskolától és a teológiától viszont nagyon sokat szenvedtem. Belsőleg nagyon nehéz világ volt, ahol nem tudtam sok mindennel együttérezni, egyetérteni, és rendkívül zavarta az igazságérzetemet, hogy nagyon sok igazságtalanság volt abban a rendszerben, visszaélés egy monopol hatalmi helyzettel.
Nekem szükségem van az isteni visszaigazolásra, ezért is választottam azt a papi mottót, hogy: „Elég nekem a te kegyelmed”. Ez a tudat nekem sokat segített, és mai napig segít, hogy nem vagyok egyedül ebben a kérdésben: tehát nem vagyok egy színpadon szereplő, nem én vagyok az első, hanem beálltam egy sorba, megpróbálom a lehető legjobbat tenni, ami tőlem emberként telik. Mindig éreztem, hogy van egy nagyon-nagyon erős alap, amire visszaléphetek, és van egy erős jelenlét, ami engem segít ebben. Ritkán volt az az érzésem, de volt, amikor úgy éreztem, hogy kifolytam Isten gondviselő tenyeréből.
Az eddigi 25 évnyi papi pályádat a külföldön való élet keretezi. Németországban, Freiburgban tanultál, majd visszajöttél Romániába, itt szolgáltál. Néhány éve újból visszatértél külföldre, előbb Németországba, végül pedig Svájcba, Zürichbe. Mit adott számodra a kezdeti németországi tapasztalat, és hogyan jellemeznéd a mostani benyomásaidat?
A németországi életem nehéz világként indult, mert Csíkban felnőtt székely gyerekként nem volt rálátásom a világra. Nem tudtam németül, így belecseppentem, belekényszeredtem egy olyan világba, amit részben önként választottam, ugyanis igennel feleltem, amikor Gyulafehérvárról elküldtek tanulni. Viszont ennek ellenére rendkívüli módon szerettem Németországban. Az egyik oka ennek az, ami nehézség volt az elején: meg kellett tanulnom szabad embernek lenni. Nekem nagyon nehéz volt, mert korábban egy nagyon szigorúan ellenőrzött rendszerben éltem, és mint rendszerember, kiszolgáltatott voltam kérdéseknek, nem volt lehetőségem megtanulni a szabadságot. Németországban ez nagy kihívást jelentett, de rendkívül jót tett nekem: ezért is fogalmazom meg gyakran, hogy Németországban találtam saját magamra. Az identitásom, hogy ki vagyok én, mi a szerepem ebben a világban, hogy mit akarok, hova tartozom, az életnek a nagy kérdései bennem Németországban fogalmazódtak meg pontosabban először, és ezt a szabadságot ott sajátítottam el.
Ez egy rendkívüli lehetőség volt, egy teljesen más szemináriumi élet, nagyszerű kísérőkkel. Nem tudom eléggé a jó Istennek megköszönni, hogy bekerülve az egyetemre már az elejétől két rendkívül jó tanárnak bekerültem a szakmai bűvkörébe, akik az életemet végigkísérték. Ők a tanítómestereim. Az egyik később a doktorvezetőm lett, Peter Walter, akire emberként felnéztem. Egy hihetetlen érett, szabad, megfontolt, bölcs ember volt, szakmailag pedig egy világítótorony. Hihetetlen volt tőlük megszeretni a tanulást, megszeretni a tudást. Ezen az úton ők úgy kísérték az életemet, hogy nagyon szigorúan, következetesen, viszont nagyon emberségesen bevezettek egy csodálatos gondolkodási világba.
Addig is azt gondoltam, hogy gondolkodok, de később jöttem rá, hogy ez a fogalom, hogy „gondolkodni”, nem olyan egyszerű. Nem csak azt jelenti, hogy valamin elsóhajtom magam, vagy ide-oda futkorászok a gondolataimmal, hanem gondolkodni azt jelenti, hogy a valóságot mint valóságot megtapasztalni és látni benne az összefüggéseket. Látni az összefüggést, amiből kialakul egy világszemlélet, egy életlátás és egy megfelelő magatartásforma. Az életem ajándékaként tekintek erre.
Azt gondolom, hogy részben ez az áldás vált az életemnek a kísértő keresztjévé is, mert beletanultam egy olyan életbe, ahol ezeket az értékeket kaptam, amit ismételten visszakerülve a szülőföldemre nagyon sok esetben nem úgy tapasztaltam meg, hogy ezek ott foganatosított értékek lennének. Ezért ismét meg kellett otthon küzdeni, és ez nekem rengeteg nehézséget jelentett. Ennek ellenére azt gondolom, hogy soha nem kívánkoztam volna vissza a nyugati világban élni, hogyha az életem nem úgy alakul a maga nehézségeivel, amikor szinte kényszerpályás döntést kellett hoznom, én biztos vagyok benne, hogy öregségemig Erdélyben maradtam volna. Ugyanakkor ott volt a lehetőség a számomra, hogy „hazamehettem” abba a világba, ahol előtte több mint nyolc évet eltöltöttem, visszamehettem a régi baráti körömbe, és az egyből olyan volt, mintha csak benyitottam volna egy nappaliba. Ismét része voltam annak az életnek, és ezt az életet élvezem most már ismételten mindjárt hét éve.
Kolozsváron filozófiát és dogmatikát tanítottál a Római Katolikus Teológia Karon. Hogyan válhat egy intézmény dogmatista rendszerré, és ez milyen veszélyeket rejt magában? Hogyan kellene az egyháznak helyesen megközelítenie a dogmákat, és hogy tudnánk összhangba hozni a hagyományt és az idők jeleire való odafigyelést?
Azt gondolom, hogy alapvetően minden emberi együttélési forma életfelületet biztosít, hogy az egyén a kollektívumhoz kötődve tudja az életét élni, viszont bármely közösségi, együttélési forma hogyha elfelejti, hogy a legfőbb emberi értékünk, ami igazából emberré tesz, az az emberi szabadság, az emberi méltóságnak a figyelembevétele, értékelése és annak a kereteinek a biztosítása, ha ezt elfelejti, akkor az élet redukálódik. Ez így van a gondolkodástörténetben is, gondolok most a filozófiára, a dogmatikára. Imádom a gondolkodás művészetét, történetét végigkövetni. A gondolkodás alapvetően az emberi rácsodálkozáson alapszik, aminek a célja egy kérdés körül való következetes elidőzésen és az összefüggések keresésén túl eljutni egy gondolkodási következtetésig, ami magatartásformát és világnézetet is jelent.
A filozófia vagy a dogmatika, hogyha az ember ezt őszintén nézi, soha nem kötötte le magát egy gondolkodástörténeti fejezethez. Amikor hagyományról beszélünk a filozófiában vagy a teológiában, az nem azt jelenti, hogy egy bizonyos kornak a kötöttségeit, adottságait vagy a szépségét átemeljük egyenesen a jelenbe. Az egy borzalmasan helytelen magatartásforma, és egyébként életképtelen. Persze vannak olyan gondolatok, olyan teológiai felismeréseink, amiket a Biblia talaján állva nem tudunk jobban megfogalmazni másképp ma sem: más nyelvezetbe tudjuk öltöztetni, de nem tudjuk jobban mondani.
A gondolkodás történetben nincs egy egyenes út vagy evolúció, hanem az életfeltételek változása a gondolkodás folyamatának mindig újabb aspektusait villantja fel. Az ember egy fejlődő személyiség. A magam életében is így van: ha ötvenévesen is úgy gondolkodom, ahogy húszévesen gondolkodtam, akkor valami elborult a történetben. Nem állt meg az életem egy bizonyos életszakaszban. Azt gondolom, hogy erős veszélyzóna, amikor a hagyományértelmezésünk azt jelenti, hogy az egykoron, egy bizonyosféleképpen megfogalmazottat szeretnénk átemelni a jelenbe. Ez nem működik. Amikor néhányan úgy gondolják, hogy a dogmatikai kijelentéseket, a zsinati határozatokat egy az egyben át kell emelnünk a jelenbe, ahogy elhangzottak, az számomra a szakmai képzetlenségnek a lenyomata. Aki a dogmatörténetünket vizsgálja, az nagyon jól tudja, hogy minden dogmatikai megfogalmazásunk valamelyik akkor aktuális filozófiai gondolkodásmód peremére íródott. Azok a filozófiák már meghaltak: a középplatonizmus és sok más egyéb ma már nincsen.
Amikor az egyház rendszerezett tanításáról beszélünk, akkor nem szabad kihagyni a szabad gondolkodás lehetőségét. Sokan megkérdezték tőlem, hogy hány dogmánk van, amire én mindig azt a választ adtam, hogy igazából egyetlen dogmánk van. Egy olyan teológiai állítás, amitől nem tudunk eltekinteni: a mi Istenünk egy önfeltárulkozó Isten, aki az emberiség történelmének szerves része lett és az ő Fiában magához ölelte az embert. Ez a központi tételünk. Hogyha ezt az ember maga előtt látja, akkor ráérez arra, hogy ez az önmagát szabadon kinyilatkoztató, ma is beszélő Isten mai módon érinti meg a mai embert. Amikor én „visszahintázok” a múltba, akkor elzárom Isten beszélő csatornáit. Az egyház mai helyzetének sokszor a nyomorát abban látom, hogy nem nyitjuk rá a fülünket a most beszélő Istenre, aki a mai életkörülmények között, a mai történelemben beszél az emberhez. Nem úgy, mint Ábrahámhoz. Ezeknek a régi történetek a magja fontos: a szabadságot ajándékozó, a kivonulást kezdeményező Isten, aki szabadságot, jövőt ígér az embernek. Ebben látom az egyetlen helyes magatartásformát.
Nagyon sokáig tanár voltál, a tudomány világában otthonosan mozogtál, konferenciákra jártál, előadásokat tartottál. Egy ideje viszont inkább a pasztorációban dolgozol és közösségben szolgálsz. Mit jelent számodra ez a két eltérő tapasztalat?
Nagyon szerettem tanár lenni, gyönyörű lehetőségként tekintettem rá, sokat jelentett nekem. Tanárként folyamatosan tanultam, soha nem tartottam kétszer ugyanazt a kurzust, ezért nem is írtam jegyzeteket, mert azt akartam, hogy mindig hozzátanuljak valamit az anyaghoz. Úgy fogalmazom meg a pedagógus, a tanár szerepét, hogy az nem egy öntetszelgő rendszer, hanem olyan lehetőség az élet részéről, amikor más emberek életútját egy darabig irányítgathatom, támogathatom, felcsillanthatok valamit. A legszebb érzés az volt, amikor láttam, hogy a diákok egy része ráérzett valamire és el tudott köteleződni egy gondolkodásformából származó életforma mellett. Ezért szerettem a tanári életemet. Tanárként sokat tanultam azáltal is, hogy a legtöbb konferencia, amire jártam, nem kimondottan teológiai konferencia volt, hanem összefüggésben volt politológiával, szociológiával, amik nekem mindig kedvenc területeim voltak: sokat tanultam és gazdagodtam ezen a pályán.
Most plébánosként úgy érzem, hogy kifejezetten a tanítás nem hiányzik. Mert én továbbra is tanítok. Megpróbálom most a megszerzett tudást lefordítani egy teljesen más nyelvezetre. Ajándéknak tartom, hogy felzárkózhattam egy közösség életébe. Most Zürichben dolgozom, itt a plébánián a közösségnek a legfontosabb kérdés az, hogy milyen ember vagy, hogyan hiszel. Nagy ajándék az élettől, hogy a sajátosságaimmal együtt, amit úgy érzem, hogy teljes szabadsággal vehetek kézbe, közösséget formálhatok hasonlóan gondolkodókkal. Néha viszont azt álmodom, hogy előadásokat tartok.
Mi az az érték, ami külföldön hiányzik számodra az erdélyi egyházi életből? És mi az, amit az itthoni egyház tanulhatna az ottani egyháztól?
Nagyon hiányolom, hogy Németországban, Svájcban nem beszélhetünk papi közösségről. A papi életutakat maximum egy nagyon szűk baráti kör jellemzi. Az itteni barátaim mind Erdélyből szakadtak ide, hetente beszélgetünk, kicseréljük a gondolatainkat, együtt tervezzük a plébániáink életét. Van egy erős közösségünk, rendszeresen találkozunk, ez nekem nagyon sokat jelent. Otthon nem voltam az a nagy papi közösségbe járó, viszont sok pappal volt nagyon jó baráti kapcsolatom. Otthon mi úgy mondjuk, hogy „pap testvér” – egyébként sokszor visszaélünk ezzel a fogalommal, mert sok esetben nagyon rossz testvéri viszony van a papok között, ahogy egymással el tudnak olykor bánni –, viszont ettől eltekintve Erdélyben van még egy nagyon erős papi összetartozás, egy erős pap testvéri közösség.
Amit nagyon szépnek tartok Nyugaton – minden intézmény életében három alapnak kell jelen lennie: személyzet, politika/fináncpolitika és stratégia. Fájlalom, hogy a kelet-európai térségből nagyon sok kritika éri a nyugati egyházat, de sokszor nem is ismerik azt. Én 1994 óta sokat éltem már itt. Számomra tiszteletre méltó a nyugati egyháznak a nap mint nap megvívott küzdelme: egy nagyon megváltozott világban, megváltozott társadalmi közegben ez az egyház megpróbál a jelenben következetesen legitimitást revendikálni önmagának. Megteszünk mindent, ami embernek lehetséges, és ebben megerősítést érzek az egyházi vezetés részéről. Az itteni püspökömmel, Joseph Maria Bonnemainnel jó szándékú, baráti viszonyban vagyunk: úgy tervezünk ketten, mint két jó barát, nem a felettesemként viszonyul hozzám. Ő is próbálkozik püspökként, én is próbálkozom lelkipásztori munkát végző plébánosként. A stratégiai tervezés rendkívül fontos. Itt közép-hosszú távú stratégiai tervezés van, amit szakemberek bevonásával valósítunk meg – nekem ez a plébániai alapmintám is. A külső szakemberek segítségével – akik a világot másképpen érzékelik, másképpen látják, nagyon jó impulzusokat adnak – megpróbáljuk elérni, hogy az egyházban élők és a munkaközösségeink tagjai jól érezzék magukat, hogy mindez emberséges szférában történjen. Persze ez nemcsak emberi kínlódás, hanem az Istenbe vetett bizalom kérdése is, de emberként megtesszük a részünket abban a hitben, hogy ez nemcsak emberi vállalkozás, hanem van hozzá egy isteni kísérés is.
A tanáraidat úgy jellemezted, hogy bölcsek voltak, életbölcsességgel rendelkeztek. Az életeden átszűrt milyen tapasztalatot, bölcsességet kötnél a szentelendő papok lelkére, akiket ezután szentelnek fel?
Mindenkinek azt javaslom, nem csak a papnövendékeknek, hogy keressék saját magukat. Azt gondolom, hogy a magát kereső ember önmagát keresve Istenre talál. Erről meg vagyok győződve. Ha a bennem lévő isteni szikrát felismerem, akkor megerősödik bennem az ősbizalom. Ez nagyon-nagyon fontos. Bizalom nélkül nem lehet az életben semmit sem csinálni, sem párkapcsolatban, sem papként, sem családban, sehol. Fontos felismerés az életben, hogy tudjak bízni önmagamban, mert én nem egy önmagamba zárt én vagyok, hanem egy isteni szikra van bennem.
A másik, amit nagyon fontosnak tartok: az emberré válási folyamat. Embernek születtem, de az emberré válásom folyamata egy életen keresztül eltart, amit sok ember kísér. Fontos megtanulni, hogy az életemet néha fájóan vagy éppen pozitívan érintő embereknek legyek hálás. Éljek érett emberi kapcsolatokban. Ezt verbálisan is ki kell fejezni.
A harmadik, amit nagyon fontosnak tartok: meg kell tanulni örvendeni az életnek. Ezt próbálgatom én is. Próbálják megélni az egészséges életörömöt, örvendeni annak, hogy süt a nap, örvendeni annak, hogy jó a levegő. Ezek a legfontosabbak, amit én minden kispapnak és minden embernek a lelkére kötnék, hogy ezeket érleljék magukban. A többi funkcionális tevékenység. Persze az is fontos, de én azt javaslom, hogy ha valaki azt szeretné, hogy jó pap, jó szolgáló ember legyen, nagyon fontos ennek a szolgálatnak a profilját jól körvonalazni. És ez nem csak teológia. A teológiai képzés nagyon redukált képzés. Én a teológiát a jövőbe nézve nem tudom önmagában elképzelni: olyan tudományággá kell kinőnie magát, amely belefolyik az úgynevezett társadalomtudományokba, kölcsönös kapcsolatban állva egymással. Azt látom, hogy a közösségvezetés kérdése nem egyszerű vállalkozás; egy lelki vezetés, a személyes kísérések, programok rendezése szintén rendkívül nehéz vállalkozások… Egy szent, kultikus térben, ahol lehetőség van a beszélésre, fontos odafigyelni a szó szentségére. Ez rendkívül nagy dolog, mert hogyha ezt figyelembe vesszük, akkor a legegyszerűbb beszédből is istenes beszéd, szép prédikáció lesz.
Mik azok a kérdések, amik lábujjhegyre állítják az egyházat, vagy egy kicsit sarokba szorítják – nézőpont kérdése –, hogy egy kicsit csimpaszkodjon, vagy pedig mint egy veszett vad, beszorítva érezze magát? Milyen kihívások vannak, illetve a társadalom számára mi az, amit az egyház még ma is adhat?
Azt gondolom, az egyház hihetetlen potenciállal rendelkezik, mert egy olyan szimbolikus, kultikus világnak az elkötelezettje, ahol az önmagukért beszélő szimbólumokkal az embereket meg lehet érinteni, meg lehet szólítani. Az egyház az univerzalitásából kifolyólag egy olyan térség, ahol a különbözőség egységgé simulhat össze. Az egyházban nincs külföld, az egyházban nincsen idegen kultúra, hanem az egyház egy szabad istenes tér, ahol minden járulékos emberi tartozék tényleg járulékos szerepet kap.
Ahol problémákat látok, hogy az egyházban megjelent a bizalmatlanság kérdése. Azt gondolom, az egyház nem bízik. Nagyon sok egyházi közegben az a benyomásom, hogy hiányzik az isteni bizalom, hogy bízzunk Istenben. Hiányzik az emberekbe vetett bizalom is. Ez súlyos probléma, és ebből forrásozik az egyház erőtlensége, bátortalansága. Az egyház meghúzta magát a társadalomban neki kiosztott szerepkörökön belül. Hiányzik belőlünk a meggyőző lángolás Isten ügyéért, hogy bátran ki merjünk állni.
Ez kötődik az őszinteség kérdéséhez – transzparenciának, átláthatóságnak szokták mondani –, de én inkább azt mondom, az őszinteség kérdése, hogy néhány olyan kérdésben, ami az embereknek rendkívül tud fájni, nem vagyunk őszinték. Kezdve a hatalmi struktúráktól: szolgálatot állítunk, ugyanakkor hierarchikusan leuralunk egy térséget. Istenbe vetett bizalomról beszélünk, de hiányzik a bizalom, hiányzik az őszinteség, nem merünk a saját problémáinkról beszélni. Az egyház nem meri a problémáit feltárni, és ebből az őszintétlenségből egy olyan világ örvénylésébe keveredtünk, ahol ezt a társadalom keményen bünteti. Sőt, túlzottan bünteti. Nem azt akarom mondani, hogy a világon minden rendben lenne körülöttünk, nem így van. Egy erősen kereső világban gondnak látom azt a benyomást kelteni, hogy mint morális autoritás az egyetlen helyes véleményt és utat képviseljük mint intézmény. Az egyháznak azt a tudatot kell erősítenie, hogy mi is úton vagyunk. Az egyház nincs megérkezve. Ahol ezek a kérdések nem kerülnek elő őszintén, ott problémák vannak. Az egyházban visszahúzódtunk, egyfajta rudimentalizmus figyelhető meg, van egy bizonyos radikalizálódás az egyházon belül is. Ez mindenféle téren követhető, egyre erősebbek a hatalmi struktúrák az egyházban. Azt hiszem, hogy ez nem vonzó, ezért nagyon sok fiatal ma ebben az egyházi közegben nem is vállal szerepet. Ez nem csak arról szól, hogy nem lesznek papok, hanem arról is, hogy egyre kevesebben vannak azok, akiket az egyházban meg tudunk érinteni, hogy önkéntes, elkötelezett munkát végezzenek: egyre kevesebben, mert mindenki érzi ezeket a problémákat.
Az elmúlt 25 évben mint szolgáló pap, illetve előtte, amíg tanultam, nagyon fontos lett számomra, hogy két dolgot rendszeresen megtegyek. Az első, hogy újrafogalmazzam a papságomat: mit jelent nekem ez most? Fontos, hogy tudjam azt, hogy miért vagyok ma mint szolgáló pap az életúton, mert a papságomat soha nem fogtam fel mint célt. Ez nekem soha nem volt életcél, hogy pap akarok lenni, számomra a papság egy életút, ahol az ember eljuthat az önmaga megvalósításáig, ami számomra kéz a kézben jár azzal, hogy Isten gyermeke vagyok. Ehhez egy út a papság. Nem több, mint akármelyik másik út az életben. A másik, amit mindig felteszek magamnak kérdésként, hogy hol látom magamat két év múlva. Mit teszek annak érdekében, hogy két év múlva oda elérkezhessek?
Az írás megjelent két részletben a Vasárnap 2023/40-es és 41-es számaiban.
