Vasárnap, október elsején a római Szent Ignác-templomban dr. Helmut Dieser aacheni püspök diakónussá szentelte a szovátai Kovács Alpárt, a gyulafehérvári főegyházmegye kispapját, aki a Collegium Germanicum et Hungaricum (Német–Magyar Kollégium) növendéke. Vele együtt Luka Jesenkót (Koper, Szlovénia) diakónussá és Philipp Fialát (Aachen) pappá szentelte. Az alábbiakban a Német–Magyar Kollégium egyik növendéke, Simon Sándor személyes hangvételű írása által nyerhetünk szokatlanul részletes és hangulatos bepillantást az ünnep napjára.
2023 október 1-jén reggel 9 óra volt, amikor felharsant a római Szent Ignác-templom orgonája. A templom telve volt különböző helyről érkező emberekkel, és abban a pillanatban mindenki kíváncsi tekintettel fordult hátra, hogy láthassa az éppen bevonuló ünnepi asszisztenciát, a ministránsokat, a papokat, a püspököt, de legfőképpen azt a három embert, akiknek az a szentmise jelentette diakónus-, illetve papszentelés pillanatát.
Ünnep volt számomra ez a nap. Öröm és beteljesedés. A Collegium Germanicum et Hungaricum az utóbbi évek döntése alapján minden év október 1-jére szervezi és akkor ünnepeli növendékei pap- és diakónusszentelését. Az idei szentelés azonban különleges volt számomra, hisz nemcsak kedves jó barátaimat láthattam a szentelendők sorában, hanem egyházmegyés kispaptársamat és jó barátomat, Kovács Alpárt is.
Kollégiumunk életében az utóbbi években a tanévkezdő egyhetes lelkigyakorlatot követően a pap- és diakónusszentelés előkészületei jelentik az első római napokat. Míg a szentelendők egy hétre félrevonulnak a világtól, és lelkigyakorlaton vesznek részt, addig az egész kollégium azon dolgozik, hogy örömteli, szép és méltó legyen az elközelgő ünnep. Ez azonban nemcsak szervezést, fizikai munkát, asszisztenciapróbát és ehhez hasonlókat jelent, hanem imádságot is. Az ünnepi szentelést megelőző második estén ugyanis egész éjszakás szentségimádást kezdünk a szentelendőkért. Másnapra, mire vége a szentségimádásnak, a szentelendők is befejezik a lelkigyakorlatot, visszatérnek a kollégiumba, és gyakorlatilag a szentelést megelőző este már el is kezdődik az ünnep egy ünnepi vesperással, melyet a szentelő püspök vezet, és a lelkigyakorlatot tartó pap prédikációja gazdagít. Ezen ünnepi vesperás keretén belül történik a misézőkelyhek megáldása, melyekkel majd az újmisés papok fogják az első szentmiséjüket bemutatni, illetve az ünnepélyes eskütételt és hitvallást is elmondják a szentelendők. A vesperást követően ünnepi vacsorán veszünk részt, és végül pedig közös szentségimádáson imádkozunk a szentelendőkért.
A szentelés reggele mindig tele van izgalmakkal és várakozás nyugtalanságával. A kórus próbál, az asszisztencia gyakorol, a különböző országokból érkező papok és hívek pedig apránként érkeznek a Szent Ignác-templomba, mely hagyományosan a Német–Magyar Kollégium pap- és diakónusszentelésének helyéül szolgál. Idén két társunkat, az erdélyi Kovács Alpárt és a szlovén Luka Jesenkót szentelték diakónussá, illetve egy németországi aacheni egyházmegyés diakónust, Philipp Fialát pappá. Minden évben a szentelendők javasolhatnak püspökneveket, hogy ki szentelje őket diakónussá, pappá. Így történt, hogy idén dr. Helmut Dieser aacheni püspökre esett a választás, akit saját kispapja, Philipp Fiala ajánlott. A mise mindig német nyelven zajlik, azonban a misén felhangzó különböző dalok, a szentelendők anyanyelve alapján vannak kiválasztva. Így az ünnepi misén nemcsak német, hanem szlovén és magyar egyházi dalokat is énekeltünk, ezáltal mindenki be tudott kapcsolódni a közös éneklésbe. Kollégiumunk esetében nem minden növendék lesz Rómában szentelve diakónussá és pappá. Gyakorlatilag ez mindig a kispapok püspökének döntése alapján változik. Ezért történhetett meg az, hogy mise végén a primiciás áldások alkalmával még két újmisés pap is áldást mondott a frissen szentelt pap mellett, akiket püspökük a nyár folyamán otthon, a saját egyházmegyéjükben szentelt fel.
A szentmisét követően a kollégiumban aperitivo és ünnepi ebéd várta a frissen szentelt diakónusokat és papot, illetve a szűk családi körüket, más hivatalos vendégek és a kollégium tagjai mellett. Ünnepi ebédünk fogásai között hallhattuk a rektor üdvözlő szavait, kollégiumunk egyik tagjának, Csapó Mártonnak a hegedűmuzsikáját, a szentelendők részéről a köszönet szavait a szentelő püspök és a lelkigyakorlatot tartó lelkipásztor irányába, illetve mint ahogy a kollégiumban szokásos, a rektor beszéde után közösen elénekeltük az Ad multos annos dalt több szólamra, illetve a desszert előtt közösen elénekeltük a kollégium aktuális és a jelen levő régi diákjaival együtt Mozart Capuziner Vesper című kórusművét is. Ebédet követően a kollégium belső udvarában további lehetőség volt a beszélgetésre, az együttlétre egy kis harapnivaló és digestivo mellett.
Itt azonban még mindig nincs vége az egésznek, ugyanis a szentelést követő nap, az mindig is a hálaadó szentmisék napja volt. Ilyenkor a frissen szenteltek maguk választják ki azt a római templomot, ahol hálaadó szentmiséjüket, vagy papok esetében a primiciás miséjüket be szeretnék mutatni. Alpár a Tizenkét Apostol-bazilikát választotta hálaadó szentmiséjének helyszínéül. Szép számban összegyűltünk az ünnepi szentmisére. Jöttek a családtagok, kedves barátok, akik eljöttek Rómába. A kollégium magyar növendékeiként mi biztosítottuk az ünnepélyes asszisztenciát. Takó István plébános celebrálta a szentmisét, és ő volt egyben az ünnepi szónok is, aki prédikációjában Alpár jelmondatára épített: „Itt vagyok, hívtál” (1Sám 3,8), és személyes hangvételben jótanácsokkal, bátorító szavakkal bíztatta a fiatal diakónust az Istenre figyelmes és érzékeny életre. A szentmisét követően egy kis harapnivalóval és aperitivóval készült Alpár a vendégei számára a kollégium egyik teraszán, majd pedig ünnepi ebédre hívott mindannyiunkat egy közeli étterembe.
Örömteli és ünnepélyes napok voltak ezek, melyeket új és régi ismerősök találkozása, mosolya, beszélgetése tett még gazdagabbá. A Rómában eltöltött éveim során az év eleji szentelések mindig is megerősítőek és lelkesítőek voltak számomra. Eszembe juttatták és megerősítették bennem azt a célt, amelyért mi nap mind nap teszünk, tanulunk és törekszünk.
A Germanicumban az élet, a papságra való készülés másképp történik, mint azt odahaza megszokhattuk, de ez nem is meglepő, hisz három szempontból is sajátos a kollégiumban kínált nevelés. Természetesen már maga a tény, hogy Rómában élünk, tanulunk és vagyunk, egy olyan környezetet jelent, melyben láthatjuk és megtapasztalhatjuk az egyház egyetemességét. Sok új helyzettel, emberrel, kultúrával találkozhatunk, melyek mind gazdagíthatnak bennünket. Másrészt ott van a jezsuita nevelés, a jezsuita lelkiség, amely átjárja a kollégiumunk szabályzatát, mindennapi programját és életét. A jezsuitáknak van valahogy egy sajátos hozzáállásuk az egész neveléshez, ahogy én észrevettem, mely egyrészt szabadságot biztosít, másrészt viszont meghagyja az elvárásokat, és a maga idejében szembesít azzal, hogy mennyire és hogyan végezzük munkánkat és éljük életünket a mindennapok forgatagában. És végül a kollégiumi közösség is egy sajátos és meghatározó része a mindennapi képzésünknek. A közösség sokféle nemzetiségből tevődik össze. Sokfélék vagyunk, de közös programjaink vannak, melyekbe nekünk is van beleszólásunk. A jezsuiták teret hagynak a mi véleményünknek és visszajelzéseinknek, amik a közösséget, a képzést és a mindennapjainkat érintik, és így gyakorlatilag a képzésünk együttműködés lesz, mely által kommunikációra és csapatmunkára is nevelnek, ahogy én tapasztaltam.
Most a gyulafehérvári főegyházmegyéből négyen vagyunk a Germanicum növendékei: a most már diakónussá szentelt szovátai származású Kovács Alpár, aki idéntől a Gregoriana egyetem antropológia intézetében Safeguarding szakon kezdi szakosodását; a miklósvári származású Tóth Gellért, aki idén kezdi teológiai tanulmányait Rómában, a Gregoriana egyetemen; az oroszhegyi származású Márton Ottó, aki idén gyakorlati éven van idehaza az egyházmegyében; illetve a sepsiszentgyörgyi származású jómagam, Simon Sándor, aki ebben az évben szintén gyakorlati éven vagyok. Hálás vagyok, hogy a római tanulmányaimat nem egyedül, hanem velük együtt végezhetem. Mindig is kölcsönös célunk volt, hogy tartsunk össze, és főleg nehezebb időszakokban segítsük egymást. Ma pedig különösen is hálás vagyok, hogy láthatom, hogy egyikünk, Alpár, már a diakónusszentelésig eljutott, és szépen halad tovább a hivatásában. Kívánom a jó Isten áldását az ő hivatására és életére, és kegyelmekben gazdag készülődést a következő nagy lépésig, a papszentelésig!
Simon Sándor
Fotók: Májai Zsolt / Collegium Germanicum et Hungaricum
