Francisco de Zurbarán 1598 és 1664 között élt. A művészettörténet a spanyol aranykor festőjének tekinti. Velázquez kortársaként alkotásai főként egyházi és spirituális jellegűek, amelyeket a miszticizmus hat át. Emellett a katolikus megújhodás kiemelkedő művészének is tekinthető. Korai alkotásain érzékelhető az itáliai manierista művészek hatása, de ábrázolásmódja határozottan különbözik Velázquez realizmusától, ehelyett minden művét vallásos áhítat hatja át.
Jelen írásunkban egy olyan művét szeretnénk ismertetni, amely nemcsak reprezentatív az alkotói munkásságát illetően, de egyúttal kiforrott stílusát is bemutatja.
Az itt elemzésre kerülő festményen Assisi Szent Ferencet látatjuk, térdelő testhelyzetben. A szentet a művész áhítatba merülve ábrázolja, kezében koponyával. A foltozott habitus azt a radikális szegénységet mutatja, amelyet Ferenc egy egész életre vállalt, és annyira fontosnak tartotta, hogy mint egy „Úrnőt”, el is jegyezte. Ez a szegénység teremtette meg azt a teret Szent Ferenc lelkében, ahol a festményen ábrázolt extázis megvalósulhatott. A realisztikusan kidolgozott részletek szinte érzékelhetővé teszik számunkra a habitus anyagának durvaságát. A Ferenc összekulcsolt kezében látható koponya a minden emberi élet végpontját, a halált hozza a szemlélő elé. Ahogyan a szegénységet, a Halált is megszemélyesítette, és testvérének nevezte. Mivel egész életében ilyen közel engedte magához a szegénységet, a szenvedést és a halált, és egyetlen gazdagságát Krisztus jelentette, szíve mélyéből mondhatta:
„Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
És boldogok, kik magukat megadták
Te szent akaratodnak.
A másik halál nem fog fájni azoknak.”
Portik Noémi, M. Klarissza nővér
Megjelenik a Vasárnap 2023. 10. 08-ai lapszámában.
