MARTON JÓZSEF a papnövendékek generációit tanította, nevelte, és mindeközben maga is folyton olvasott, tanult, a többre törekedett. Hogy mi vezette, és mi mindennel foglalkozott, arról beszélt mikrofonunk előtt. A fókusz, ahová mindig visszatért a beszélgetés, a nagy példakép, Márton Áron. Bodó Márta interjúja.
Papi hivatásom ébresztését a vallásos családunk jelentette. Az első elemi négy osztályban egy vallásos (római katolikus) tanító néni tanított, akiről akkor nem tudtam, hogy vallásos, de ő nem tiltotta a templomba járást. Ötödik osztályos koromtól kezdve szembesültem az ateista propagandával. Iskolánkban volt két tanügyi, akik nem annyira a szaktantárgyukkal foglalkoztak, hanem elsősorban a hittanra és templomba járásunkkal. Hamar rájöttem arra, főleg a kollektivizálás után, hogy az ún. demokratikus rendszer hazugságra épül. Ilyen körülmények között született meg a papi hivatásom, sőt a templomba és hittanra járásaimért az igazságtalan büntetések miatt erősödött, és végül meg tudtam hozni azt a döntést, hogy a teológiára jöjjek. A tanévnyitón és a sátoros ünnepeken részt vettünk a székesegyházban Márton Áron püspök szentmiséjén, élvezhettük a tartalmas és lélekemelő homíliáit. A kisebb rendek feladását és a diakónusszentelést a Papnevelde kápolnájában végezte. Ezen alkalmakkor elmondott szentbeszédei bátorítók és lelkesítők voltak, ma is a fülemben csengenek. Számomra külön kegyelem volt, hogy ő szentelt pappá 1975. június 22-én, mindig büszkén emlegetem.
Budapesten az év elején egy igen jelentős kitüntetést, a Stephanus-díjat vetted át. Hogy kerültél ennek a jeles díjnak a fókuszába?
Márton Áron írásos hagyatékával foglalkoztam éveken, évtizedeken keresztül. Ezekből összeállított könyvek nagyobb része Erdő Péter bíboros úr kezébe is eljutott. Hasonlóképpen a háromkötetes Kronológia, ami unikum a mi területeinken. Általában nemzetek, intézmények kronológiáját szokták megírni, itt viszont egy személynek a kronológiájáról van szó, aki meghatározó egyéniség volt Erdély mindennapi életben a 20. században. Merem állítani, hogy nem sokaknak fogják megírni így a kronológiáját. A modern világban a technika ezt már nem teszi lehetővé. Márton Áron korában mindent leírtak, minden hivatalos irat másodpéldányát megőrizték, természetesen az eredetit is. Az volt a szerencsém, hogy a gyulafehérvári érseki levéltár archívumában az eredeti kéziratos szövegeket tudtam áttanulmányozni. Kutatásaim során kettős célt tűztem ki: egyrészt gyűjtöttem a Márton Áron hagyatéka című sorozathoz a kiadandó írásokat, másrészt ezzel párhuzamosan a kronológiához szükséges adatokat. A kiadványaimat megküldtem az OSZK-nak és néhány budapesti barátomnak, valamint a Szent István Társulat elnökségének is. Feltételezem, hogy a Márton Áron-kutatásomat értékelték, s elsősorban ez járulhatott hozzá ahhoz, hogy a januári kuratóriumi gyűlésen a Stephanus Alapítvány és a Szent István Társulat elnöksége nekem ítélte a teológiai díjat. Számomra ez igen nagy megtiszteltetés, mert eddig erdélyi emberek közül csak dr. Jakubinyi György érsek úr kapta meg, méltán. Nem püspökként jutamazták, hanem tanári és teológiai munkásságáért. Római tanulmányai idején és fiatal teológiatanárként a kommunista időben is publikált, álnév alatt közölte cikkeit és könyveit, mert másképp nem lehetett. A 90-es évek után a régi kézirataiból számos könyvet jelentethetett meg, egy részét éppen a Szent István Társulat könyvkiadónál, amit nyilván értékeltek, s jó néhány évvel ezelőtt a Stephanus-díjban részesítették. Hozzá képest magamról visszafogottabban nyilatkozhatok, de jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy engem is érdemesítettek erre a kulturális díjra. Úgy hiszem, hogy az egyháztörténelmi kutatásaimat és teológiai munkámat méltatták, és ez mindenképpen megtiszteltetés is számomra. A díjátadáskor kifejtettem azt is, hogy nem csak nekem szól a Stephanus-díj. Szól elsősorban azoknak a tanároknak, akik oktattak és neveltek, azoknak a gyulafehérvári püspököknek, akik megbíztak bennem – Márton Árontól kezdve a jelenlegi érsekig –, és elfogadták az én gyengeségemet, néha még felkészületlenségemet is, mert autodidakta módon fejlődtem tanárrá. Azt is elárulhatom, öt év lelkipásztori munka után dr. Jakab Antal püspök úr behívott Gyulafehérvárra, és mindjárt a mélyvízbe dobott. Továbbá a díjátadáskor kihangsúlyoztam, hogy a díj azoknak a teológus hallgatóknak szól 50 évre visszamenően, akik tanítványaim voltak, akik érdeklődtek a tantárgyaim iránt, akik szinte ösztönöztek, hogy tanuljak, képezzem magam, hogy felkészülten álljak eléjük. A díj, az elismerés tehát sokaknak szól. Megítélésem szerint nemcsak én kaptam, hanem mások is velem együtt.
A Márton Áron-kutatásodat emeled ki, ami óriási munka. De végül is ez egy életműdíjnak is tekinthető, a tanári tevékenységed, az egyházmegye történetével való foglalkozás miatt. Erről is mesélj, mik a legfontosabb súlypontjai a munkádnak.
A tanári munkám tíz évig egy zártkörű munka volt Gyulafehérváron, ahol lehetőség volt arra, hogy többet olvassak, szellemileg töltekezzem. Publikálni nem lehetett abban az időben, a hangsúly az önképzésen volt. Örvendek annak, hogy ebben a zárt körben is nyitottak tudtunk lenni teológiai és egyéb témák, ügyek iránt is. Valahogy „felkészültem” a tanárságra. A ’90 utáni nagy megnyílás lehetősége meghozta számomra a tudományos fokozat megszerzését, amit – tanítás mellett – két és fél év alatt megoldottam. Ezzel párhuzamosan a levelező tagozat megszervezése és irányítása volt nagy munkám. Egyházmegyei szinten gyakorlatilag a krisztushívők teológiai képzését jelentette. Kilenc éven keresztül voltam a vezetője, ami óriási lekötöttséget és felelősséget is jelentett. Mivel ’90 után az egyháznak lehetősége nyílt az iskolába bemenni, ott ismét hittant tanítani, az ott tanító hittanárok részére előkészületet jelentett a Levelező Tagozat. 1991-től elkezdtem szervezni külön – a nyár folyamán – az iskolai hitoktatásra vállalkozók részére a lelkigyakorlattal egybekötött továbbképzőket is. Ebbe belekapcsolódtak a levelező tagozaton teológiai tudásra szert tett tanárok, valamint az öregebb – vallásilag elkötelezett – tanügyiek is. Őket lelkileg és szakmailag egyaránt fel kellett készíteni. Kemény munka volt, a nyaraim rámentek, de megérte. 1991–2016 között részben szervezője és rendszerint előadója voltam a továbbképzőknek. A többletmunka vállalásában mindig ösztönzött Márton Áron püspök jelszava: nem utasítom vissza a munkát. Hadd tegyek hozzá még valamit, ami az én egyéni problémám: tanulmányaimat végig állami középiskolában végeztem, ott elég gyakran hallottam azt, hogy a papok nem dolgoznak, élősködők stb. Amikor pappá szentelt Márton Áron, elhatároztam, hogy nyolc óránál is többet fogok dolgozni. És ezt igyekeztem megvalósítani. Az öt évi lelkipásztori szolgálatom idején általában naponta körülbelül 12 órát dolgoztam, és ezt tanárként – 44 éven keresztül – tovább is léptem. Nemigen szabadságoltam. Vakációkra úgymond csak hazamentem, és általában az a kéthetes otthonlét jelentette az évi kikapcsolódást számomra. Hajtott az a törekvés, hogy a kommunisták hamis állítását cáfoljam. Bizonyítani akartam annak ellenkezőjét, amit állítottak, hogy a papok ingyenélők, csak kizsákmányolják az embereket. Ez is ösztönzött arra, hogy lelkipásztori és teológiai munkámban keményebben dolgozzak.
Az intenzívebb kutatásra csak az ezredfordulón fektettem nagyobb hangsúlyt. Miért? Mert először az előbb említett feladatoknak kellett megfeleljek. Másodszor pedig 1999-ben megszereztem a doktoráltatási jogot. Romániai szinten katolikusként magyar nyelven csak nekem volt doktoráltatási jogom egészen 2016-ig. Ez azt jelentette, hogy akik teológiai doktori címet akartak szerezni itt, Romániában magyar nyelven, vezetésemmel megtehették. A doktorvezetés sem volt könnyű álom. Voltak ugyan nagyon felkészült jelöltek, akik ügyesen dolgoztak, de azért a 37 végzős doktoránsom közül jó párnak a nyári szünidőben javítgattam a dolgozatát. Minden nyáron legalább két doktoranduszom végzett, és ez bizony lassította az egyháztörténelmi kutatásomat. Elsősorban a 20. századi romániai katolikus életre koncentráltam, mert Gyulafehérvárt a levéltárakban, főleg az Érseki Levéltárban és a Batthyaneumban adva volt a nagy kincs, a rengeteg feldolgozatlan anyag. Egy adott pillanatban nyilván Márton Áron hagyatéka került a középpontba. Az 1996-os esztendőben a 100 éves születési évfordulójára rendezett ünnepségeknek egyik szervezője voltam. Első szerkesztői munkám a Márton Áron-emlékkönyv volt. Az 5000 példányban megjelent és sikert aratott emlékkönyv jelentette a kiindulópontot Márton Áron írásos hagyatékának feldolgozásában. Bátorítást kaptam a további munkára. Még az évben a harmadéves kispapok bevonásával megjelentettük Márton Áron írásai és beszédei első kötetét (a következő évben a II. kötetet), valamint a három helyszínen (Kolozsvár, Csíkszentdomokos, Gyulafehérvár) megrendezett ünnepségeken elhangzott beszédek gyűjteményét Márton Áron Centenárium címen. Márton Áron írásainak és beszédeinek közlésénél elsősorban a kéziratokra koncentráltam. És amikor Márton Áront a levéltári dokumentumok alapján kutattam – az 1938-as évektől kezdve –, akkor egyben az egyházmegyém történetére is figyeltem. Tisztáztam olyan kérdéseket, amelyeket ez ideig még nem tárgyaltak. Egyházunk helyi történetéről van szó. Nyilván ezen források alapján többet kellene foglalkoznunk múltunkkal.
Említetted, hogy nagyon sok olyan mondanivalója van Márton Áronnak, ami ma is ugyanúgy érvényes politikusnak, papnak, akár a társadalomnak, mint megírása korában. Hogy érzed most, sokan hivatkoznak arra, hogy megbolondult a világ, itt az erdélyi egyházi közegünkben mik volnának azok a dolgok, amelyek érvényesek, amiket még most is jó volna, ha megszívlelnénk
Márton Áron erdélyi ember volt. Nagyon szerette a hazáját, ragaszkodott hozzá. Nem sokat volt külföldön. Ha végigkísérjük a főpapi útját, megállapíthatjuk, hogy fő feladatának a püspöki szolgálat végzését tekintette elkötelezett módon. Sugallja: ha van hivatásunk, valamilyen foglalkozásunk, bármi legyen is az, azt elkötelezett módon végezzük, áldozatot is vállalva, a kényelmet kizárva! És másokra figyelve.
Mondjak el egy konkrét esetet. 1945-ben, amikor Petru Groza miniszterelnök Gyulafehérvárra látogatott, a látogatási időpontban Márton Áron püspöknek be volt programozva a Zsil-völgyi bérmaútja. Ő a bérmálás szentségének kiszolgáltatását választotta, Petru Groza városi fogadtatására maga helyett elküldte Sándor Imre helynökét. Nem arra törekedett, hogy az állam fő emberével találkozzon. Groza megérkezte előtt felszállt a vonatra, és lelkipásztori munkájának végzésére indult. Itt jegyzem meg, hogy a püspök a bérmálások helyszínére (1942-től) egészen 1968-ig vonattal és autóbusszal érkezett. A főesperesi kerületekben gondoskodtak a továbbszállításáról. Leginkább szekérrel (és természetesen díszkísérettel) vitték egyik helységből a másikba. De az is előfordult, a ló hátára ült fel, hogy lássák. Sokat emlegetik az 1949-es csíksomlyói bevonulását. Gyimes felől érkezett kocsival, Csíkszépvízen ült fel egy deres ló hátára, hogy a zarándokok láthassák.
A kényelmetlen bérmálási utak nehézségeit vállalta. Az előbb említett Zsil-völgyi bérmálásról vonattal jött vissza. Piskin, a vonatátszállásnál felbérelt kommunisták kövekkel megdobálták az ablakot, ahol ült. Ezeket is át kellett élnie. Ha akkor Gyulafehérváron marad, sütkérezhetett volna Petru Groza ,,fényében”, de neki a lelkipásztori munka fontosabb volt. Amikor szintén ’45-ben autóbusszal szándékozott Kolozsvárra menni, a jegyirodában előre nem adtak jegyet (másoknak sem), s miután a többi utassal együtt felült a buszra, őt kivételesen lelökték. Márton Áron az ilyenfajta megaláztatásokat, nehézségeket is tudta vállalni a nemes ügyért.
Egy kicsit elkényelmesedett a világ, a technikai fejlődés is hozzájárult. De azért a küzdelem hozzátartozik az emberi élethez, a hivatáshoz, a hivatalhoz. És Áron püspök az életküzdelemben nagy volt. Végig küzdött. Egészen 1975. október 9-éig járta az egyházmegyét, 1968-tól már gépkocsival. Utolsó útja alkalmával, október 7-én elment Marosvásárhelyre, konzultált az orvosokkal. A következő nap meglátogatta szülei sírját Csíkszentdomokoson, majd Csíksomlyón a kegytemplomot, és este Székelyudvarhelyen kötött ki. Most a kronológiát ismételten olvasva jöttem rá arra, hogy én akkor két hónapja kerültem Udvarhelyre segédlelkésznek. Bejött a szobámba, megkérdezte: hogy vagy fiam, hogy érzed magad? Gyakorlatilag ez volt az utolsó úgymond papi látogatása, mert azután többet soha el nem hagyta Gyulafehérvárt. Idősebb korában a papság és a hívek különleges módon tisztelték. Püspöki kinevezésekor azonban voltak ún. papi méltóságok, akik nem fogadták örömmel, sőt volt olyan kanonok is, aki az 1938. karácsonyi ünnepi szentmisére indulva, amint tudomást szerzett kinevezéséről, a díszjelvényeket levetette magáról. Éppen abban látom Márton Áron püspök nagyságát, hogy tudott megbocsájtani, tudott az ún. nyakas papokhoz is lojálisan, szeretettel viszonyulni. Kész volt felemelni még az elesett papokat is. Persze nem mindig sikerült, de azért megvolt benne az a nagy-nagy óvatosság, figyelmesség, jóság, ami belőlünk hiányzik. Ezt is el kellene sajátítanunk.
Ő irodalmár volt. Amikor a papi problémákat, hibákat szóvá tette, úgy tudott fogalmazni, a hibákat elkövető vagy akadékoskodó papoknak olyszerűen válaszolni, hogy senkit meg nem sértett. Van olyan papunk, nevét nem árulhatom el, hogy amikor tudomást szerzett a Márton Áron leveleinek közléséről, arra kért, hogy közöljem azt a levelet, amelyben Áron püspök őt megleckéztette. A püspöki leirat kemény volt, de ő nem sértődött meg, mert azt a szeretet és az őszinte jóakarat hatotta át. Sokat olvasott, művelődött. Mindvégig elkötelezett volt az önképzésben.
Márton Áron látóköréből nem maradtak ki a laikusok sem. Értékelte híveit és megbízott bennük, különösen a plébániák egyháztanácsosaiban. Az egyházközségek nagy próbatételekor, az 1961/62-es kollektivizálás idején felhatalmazta az egyháztanácsosokat, hogy a plébániák alapítványföldjeinek sorsáról ők döntsenek. Igaz, hogy ’45-ben már azt is elrendelte, hogy újra kell választani az egyháztanácsosokat. Nehéz időszak jött, a kommunista pártvezérek az egyháztanácsosokat provokálták. Állásukat féltve többen, tanárok, orvosok, tisztviselők kiléptek, főleg városokon szinte leépültek az egyháztanácsok. Szerény egyháztanácsok alakultak még a tekintélyesebb városi plébániákon is. Márton Áron mégis rájuk alapozott, akik vállalták az ügy érdekében még a megtorlásokat is. Kollektivizáláskor az egyháztanácsra bízta a végső döntést, igaz, a felelősséget is vállalniuk kellett a plébánia működtetésében. A tekintélyesebb gazdákra és természetesen a plébániákra rákényszerítették a kvótarendszert, és ugyanakkor rendeletileg tiltották a kizsákmányolást: akárcsak a gazdák, a pap sem dolgoztathatott emberekkel, más segítség címén sem fogadhatott el szolgálatot. A pap képtelen volt megművelni a plébániai földeket, s mivel nem alkalmazhatott munkásokat, kiszolgáltatott helyzet alakult ki. Még ekkor is Márton Áron püspök a végső döntést az egyháztanácsra bízta.
A 2. vatikáni zsinat után, főleg a liturgikus reformok bevezetésekor voltak tiltakozó papok és hívek. Áron püspök megértően kezelte őket. Először is megköszönte nekik, hogy ennyire érdeklődnek az ügy iránt, majd elmagyarázta az újítások lényegét… Megköszönte, de a hangoskodókat rendre is utasította. 1946-47-ben remélte még azt, hogy a laikusokat is jobban be lehet vonni az egyházi közösségek életébe. A megszervezésre vonatkozóan a teológiai tanároktól kért támogatást. A szakszerűen kidolgozott tervek csak tervek maradtak, mert az erőteljes ateista rezsim annak kivitelezését ellehetetlenítette.
Amikor a hitvallásos iskoláinkat államosították, a keresztény családokhoz fordult, kérve, buzdítva őket, hogy neveljék továbbra is a gyerekeiket vallásosan.
A laikusok, helyesebben a krisztushívők szerepét ténylegesen akarta. Amikor megjelent a Lumen gentium kezdetű zsinati enciklika, lefordította és feldolgozta, legalább négy vagy öt prédikációt szentelt a laikusok szerepére vonatkozóan. Mindenképpen óhajtotta volna jobban bevonni őket a közösségi életbe, amit a körülmények nem tettek lehetővé. Számára meghatározó volt a hittan, a hitoktatásnak a megtartása akkor is, amikor minden szinten akadályozták. Felsőbb pártvezérektől kezdve a helyi szinten működő aktivisták még erőteljesebb gáncsoskodásai ellenében Márton Áron ki merte mondani, hogy az alkotmány által biztosított vallásszabadság magába foglalja a hitoktatást is. Az alkotmány és a kultusztörvény nem konkretizálta, hogy hol és mikor végezhetjük a hitre nevelést. A papok még a hetvenes évek elején is panaszkodtak, hogy a néptanácsok titkárai akadályozzák a hitoktatást. A püspök a támadásnak kitett papjait megvédte, az akadékoskodó pártitkároknak adandó választ megfogalmazta, és a megtámadott papjait arra hatalmazta fel, hogy hivatkozzanak rá. A kommunista rezsim idején Áron püspök egyházmegyéjében – még ha szerény körülmények között és mindenféle didaktikai eszköz nélkül – a hitre nevelés és a hitoktatás megvolt.
Márton Áron szellemisége az, hogy ha igazságtalan eljárásokkal találjuk szemben magunkat, akkor is a krisztusi parancsot kell követnünk minden áldozatot vállalva. A püspöknek az ereje a papjaiban volt, azokban a papokban, akik hűségesen kiálltak az egyház ügye mellett, mely valójában a püspök melletti kiállást jelentette. Márton Áron püspök letartóztatása után voltak papok, akik megalkudtak a rendszerrel, békegyűlésekre jártak, és lelkipásztori munkájukat visszafogottabban végezték. Én ezt amolyan kisiklásnak mondom. Áron püspök szabadulása után (1955) rendezte ügyüket, és ők az egyház szolgálatában maradtak. Ami a békepapi magatartást illeti, a Márton Áronról szóló utolsó könyvemben (Az Úr feddhetetlen szolgája) kihangsúlyozom, hogy a békepapi magatartás nem szűnt meg, ma is létezik, akkor, ha nem végezzük hűségesen a papi munkánkat. Annak idején a kommunista aktivisták kívánták a papoktól, hogy visszafogottabban dolgozzunk, lehetőleg csak az öreg keresztényeket szolgájuk ki, tömjük be a szájukat az ilyen vallásos embereknek, de az ifjúsággal, a gyerekekkel ne foglalkozzunk. Most pedig megvan a lelkipásztori lehetőség, és ha azt lelkiismeretesen nem végezzük, akkor hozzáállásunk békepapi magatartás.
Személyesen számodra mit jelentett és mit jelent Márton Áron hagyatékával foglalkozni?
Számomra Márton Áron műveit, írásait, hagyatékát kutatni nagy lelki töltetet jelent. Olyan magatartást, olyan lelkületet ismertem meg, amelyet magamévá próbáltam tenni. Márton Áron példája, írásainak mélyebb tanulmányozása előtt is vonzott, de azokban elmélyülve közelebb férkőztem a gondolkodásához, cselekedeteinek hátteréhez. Kimondhatom, hogy közelebb kerültem a nagy püspökhöz, és teljesen azonosulni tudok megnyilvánulásaival. Még akkor is, hogyha ma ezt a magatartást konzervatívnak mondhatjuk. Igen, konzerválnunk kell sok mindent az életben, az értékeinket megőriznünk. Az egyházon belül is, és a társadalmon belül is. Ez jellemezte Márton Áront.
