A mese segít rendet teremteni a lélekben

0
1375

Benedek Elek születésnapján, szeptember 30-án ünnepeljük a magyar népmese napját. A mese, mindenekelőtt a népmese segítség a gyermeknek, hogy felfedezze és megértse, mi a helye a bonyolult világban, eligazodjon érzései labirintusában, rendet teremtsen lelkében. A mese egyben finom eszközökkel segíti eligazodni az erkölcs területén, burkoltan jelzi az erkölcsös viselkedés előnyeit. Kedves szülők, nagyszülők, nevelők, olvassanak gyermekeiknek népmesét! Ne szépítsék azokat, a mesében leírt nehézségek felkészítik a gyermeket az életre! Bruno Bettelheim pszichológus erre vonatkozó sorai inspirálják ebben önöket!

„Első szerelmem Piroska volt. Úgy éreztem, ha feleségül vehetném, az maga volna az üdvösség.” Charles Dickensnek ez a vallomása a Piroska és a farkasról elárulja, hogy gyermekkorában őt is éppúgy megigézték a mesék, mint szerte a világon a gyermekek millióit már évszázadok óta. Világhírű íróként is elismerte, hogy a mesék csodás eseményei és szereplői rendkívül nagy mértékben hatottak jellemének és költői képzeletének alakulására.

Többször gúnyosan kikelt azok ellen, akik valamiféle ostoba, szűk látókörű racionalitásra hivatkozva, a meséket legszívesebben átírták, cenzúrázták vagy egyenesen betiltották volna, és ezzel a gyermekeket megfosztották volna egy fontos, életre szóló élménytől. Dickens tudta, hogy a tündérmesék csodás fantáziavilága minden másnál nagyobb segítséget nyújt a gyermeknek legnehezebb, ám egyben legfontosabb feladata megoldásában: vagyis abban, hogy tudattalanjának kaotikus feszültségeit megszelídítve, eljusson a tudatosság érettebb fokára.

A mese az egyetlen irodalmi műfaj, amely utat mutat a gyermeknek, hogyan fedezze fel identitását, és hogyan találja meg helyét az életben; ráadásul még azt is elmondja, milyen tapasztalatokra van szüksége jelleme továbbfejlesztéséhez. A mese azt sugallja, hogy a boldog, tartalmas életet bárki elérheti – de csak akkor, ha nem futamodik meg a veszélyek elől, mert az igazi identitáshoz csakis rajtuk keresztül vezet az út. A mese továbbá azt ígéri, hogy ha valaki elindul ezen a félelmetes és kockázatos úton, a jóakaratú hatalmak megsegítik, és végül eléri célját. De arra is figyelmeztet, hogy a gyávákra és kishitűekre, akik visszariadnak énjük felfedezésének kockázatától, sivár élet vár – ha ugyan nem történik valami nagyobb bajuk.

A gyermek gyakran érzi életét kuszának, és ezért különösen rá van szorulva arra, hogy megértse, mi a helye ebben a bonyolult világban, ahol neki valahogy boldogulnia kell. Segíteni kell neki, hogy összefüggéseket találjon és eligazodjon érzései labirintusában. Segítség kell ahhoz is, hogy rendet teremthessen lelki háztartásában, majd erre támaszkodva egész életében.

Szüksége van továbbá – és ezt manapság aligha kell külön hangsúlyozni – erkölcsi nevelésre, amely finom eszközökkel, mindig csak burkoltan jelzi számára az erkölcsös viselkedés előnyeit, nem használ fel elvont etikai fogalmakat, csak olyasmit, ami kézzelfogható, és ezért jelent is számára valamit.

Az ilyen kézzelfogható mondanivalót a gyermek a mesében találja meg. Mint a modern pszichológia sok más felfedezését, a költők ezt is régen megsejtették. A sok évszázados – ha nem évezredes – szájhagyomány a meséket addig finomította, míg egyaránt alkalmassá váltak nyilvánvaló és rejtett jelentések közlésére – egyszerre tudtak szólni az emberi személyiség különféle belső rétegeihez, és éppúgy beférkőztek a pallérozatlan gyermeki észjárásba, mint a felnőtt árnyalt gondolkodásába.

Ha az emberi személyiség pszichoanalitikus modelljéből indulunk ki, a mesék fontos mondanivalót hordoznak a tudatos, a tudatelőttes és a tudattalan tartalmak számára, bármilyen szinten működjenek is az adott időben. Minthogy egyetemes emberi problémákat vetnek fel, mégpedig főként olyanokat, melyek a gyermeket foglalkoztatják, a mesék a gyermek bimbózó énjéhez szólnak, bátorítják fejlődésében, és ugyanakkor enyhítenek a tudatelőttes és tudattalan feszültségeken. Amint a történetek kibomlanak, a tudattalan feszültségek a tudat számára hitelessé válnak és testet öltenek, és felmerül, hogy közülük esetleg ki is lehet elégíteni azokat, melyek összhangban vannak az én és a felettes én kívánalmaival.

Mi lehet az oka, hogy a gyermekek– függetlenül elmeállapotuktól és értelmi képességeiktől – a népmeséket jobban szeretik minden más hozzájuk szóló irodalmi műnél? A mese, minden más olvasmánynál mélyebbre hatolva, mindig a gyermek valóságos lelki és érzelmi színvonalán fejti ki hatását. Úgy tud beszélni a súlyos belső feszültségekről, hogy a gyermek öntudatlanul is megérti, és – a növekedéssel együtt járó komoly lelki konfliktusok lebecsülése nélkül – példákat is felsorakoztat a nyomasztó gondok átmeneti vagy végleges megoldására.

A tudattalan a gyermek és a felnőtt viselkedését egyaránt erőteljesen befolyásolja. Ha a tudattalant elfojtjuk, és tartalma nem nyer bebocsátást a tudatos énbe, akkor a tudattalan elemek származékai előbb-utóbb elöntik a tudatot, ha pedig nagy erőfeszítéssel kordában tartjuk őket, a kényszeres, szigorú fegyelem súlyosan károsíthatja a személyiséget. Ha viszont a tudattalan bizonyos fokig mégis bejuthat a tudatba, és a képzelet megmunkálhatja, a veszély, hogy kárt okozhat – akár magunkban, akár másoknak –, jelentősen csökken; erejének egy része ebben az esetben pozitív célokra fordítható. A szülők túlnyomó többsége mégis azt hiszi, hogy a gyermektől távol kell tartani tulajdon gyötrő gondjait: megfoghatatlan, tartalmatlan szorongásait, kaotikus, vad, sőt kegyetlen képzelgéseit. Sok szülő vallja, hogy a gyermeket csak valóságos, kellemes, a vágyakat kielégítő képzetekkel – az élet napos oldalával szabad megismertetni. De az egysíkú tápláléktól egysíkú lesz a lélek – és a való élet korántsem csupa napfény. A gyermekekkel általában nem szokták közölni, hogy a rossz dolgokért az életben többnyire magunkat kell okolnunk: hogy az ember dühében és félelmében bizony hajlamos agresszív, aszociális, önző tettek elkövetésére. Inkább azt szeretnénk elhitetni gyermekeinkkel, hogy eredendően minden ember jó.

Csakhogy a gyermekek tudják, hogy ez nem így van, hogy ők maguk sem mindig jók, de még ha jók is, gyakran szeretnének inkább nem azok lenni. Ez szemben áll azzal, amit szüleik mondanak nekik, és ezért a gyermek szörnyetegnek látja magát. A kultúránkban uralkodó felfogás – kivált a gyermekek előtt – legszívesebben tudomást sem vesz az emberi természet árnyoldaláról, és optimista haladáselméletet hirdet. Freud útmutatása szerint az ember csak úgy csikarhat ki valami értelmet az életéből, ha bátran szembeszáll a leküzdhetetlennek látszó akadályokkal. Változatos formában pontosan ezt a mondanivalót közvetítik a mesék a gyermekeknek: az életben a súlyos nehézségeket nem lehet elkerülni, hanem küzdeni kell ellenük, és ez a harc elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi léthez – de ha az ember nem hátrál meg, hanem kitartóan szembeszáll a váratlan és gyakran igazságtalan megpróbáltatásokkal, túljuthat minden akadályon, és végül győztesen kerülhet ki a harcból.

Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek (részletek)

Fotók: pixabay