Gondolatok a liturgikus térről

A templom, a szent tér mindannyiunknak mást és mást jelent, mint ahogy az Istennel való kapcsolatunkat is számtalan különböző módon éljük meg. A gyulafehérvári papnevelő intézet kispapjai és a vicerektor, a kar dékánja néhány mondatban felvillantanak egy-egy megközelítést, hogy az egyes részek mint a szivárvány színei, együtt alkossanak egy tündöklő egészet.

Önmagunk feltárása

Odabent más… Nem szokatlan, mert nagyon is érzi az ember a lelke mélyének csendesen örömdalra fakadó harmóniáját. De nem is ismerős, mert zajból szakadt lelkünkben még mindig visszhangoznak a kinti világ dübörgő hangjai. Így hát csakhamar párbaj színterévé válik az emberi benső: a csend a zajjal, a lassúság a gyorsasággal, a szemlélődés a tárgytalan nézéssel vívja porfelleges csatáját. És e beláthatatlan kavalkádban egyszer csak valami váratlan történik: győz a csend, a lélegzet lassul, és a bambult nézést felváltja a látni akarás. A lélek megbékél az isteni tevékeny csendben. Ilyen egy találkozás. Nem önerőnkből válunk alkalmassá az Istennel való kommunikációra, hanem ő tesz minket azzá. Így a liturgikus tér is kitárulkozik: az önmagam feltárása a Teremtő előtt, arcom vonásait Isten arcával méregetem, terveket szövögetünk együtt, és Istennel álmodom a világot. Mindezt pedig úgy, hogy gyermeki nagyra tárt szemekkel szemlélem, miként alakított át észrevétlenül a legnagyobb szeretet. Most mennem kell. Nem tarthat örökké egyetlen találkozás sem. A küszöb ismerős. Átlépve azt most már… odakint más…

Tóth Gellért

Az Ige megterített asztala

A szentmise két fő része két fő központra osztható. Egyik ilyen központ az ambó, másik az oltár. Mindkettő a liturgikus tér része és egymást kiegészítik. Az ambó, vagy mondhatnánk az ige asztala, ez az a hely, ahol Isten szolgája által elhangzik az Isten üzenete. Fokozatosság figyelhető meg abban, hogy minél közelebb érünk az evangéliumhoz, annál magasztosabb a hangulat. Az olvasmányokat kitörő örömmel követi az alleluja, mialatt a pap vagy diakónus az ambóhoz vonul gyertyás kísérettel, az arca előtt tartva az evangéliumos könyvet, jelezve, hogy most Krisztus vonul be, aki közli velünk örömhírét. A füstölés is arra szolgál, hogy jelezze Isten jelenlétét, hiszen a füstöléssel felhőt generálunk, ami arra a jelenetre emlékeztet, amikor Isten népe a pusztában vándorolt és mint felhő alakjában előttünk vonult az Úr. Itt és most az Úr táplál minket az éltető szavaival, bátorít és buzdít tanításának követésére. A prédikáció is erre összpontosít, kifejti és magyarázza az elhangzottakat a Szentlélek segítségével. Olykor nehéz lehet figyelni, talán mert már sokszor hallottunk egy evangéliumi szakaszt, vagy csak a napi gondok elözönlik az elménket. Bizonyára, ha figyelünk az evangéliumra, még akkor is tartogathat olyan üzenetet, amit aktualizálni tudunk a mindennapokra. Ne hanyagoljuk el az Ige megterített asztalát, hiszen az Úr táplálni akar bennünket.

Kiss Szilárd

Isten közelségébe emel

Az orgona ma már olyan szinten hozzátartozik a templomhoz, mint a harangszó vagy az oltáron égő gyertya. Sokan annyira természetesnek vesszük a jelenlétét, mintha mindig is ott lett volna. Nem igazán közismert az a tény, hogy a kezdetleges orgonák szólaltatták a kísérőzenét az arénákban az első keresztények lemészárlásakor. De ahogyan a tékozló fiú is hazatért, úgy idővel az orgona is megtalálta helyét a templomban, és ma már a liturgia fényét, ünnepélyességét hivatott szolgálni. Nincs még egy ilyen gazdag adottságokkal rendelkező hangszer, mely a liturgiát így tudná szolgálni. Képes egy jámbor fuvola módján is megszólalni, de akár egy nagyobb zenekarral is vetekedni. Képzeljük el, hogy ugyanaz a hangszer szól gyászmisén, halottak napján vagy éppen keresztút alkalmával, amely ünnepélyesen, kitörő örömet sugározva megzendül karácsonykor az éjféli misén, vagy nagyszombaton, amikor újra kísérheti ajkunk dicsőítő énekét. Ezenfelül egységre hangol és nem csak azáltal, hogy kíséri a közös éneklést. Az orgona tehát nem csak egy bútor vagy egy hangszer a templomban, hanem egy célt szolgáló eszköz, úgy, ahogy a gyóntatószék, ahol letehetjük terhes bűneinket, vagy az ambó, ahonnan Isten igéjét, üzenetét halljuk. Hiszem azt, hogy az orgona szelíd hangja szétáradva a templomban valóban képes áhítattal eltölteni szívünket, lelkünket, és az Isten közelségébe emelni. Nem állítom, hogy mindenkire és rögtön ilyen hatással van, de (lelki)állapotunkon valamit változtat, ha egyebet nem megnyugtat vagy meg inkább felizgat. Nem föltétlenül baj, ha nem vagyunk figyelmesek az orgonára. Van, hogy észre sem vesszük az ének előjátékját, aztán majd végigénekeljük az összes versszakot anélkül, hogy különösebben koncentrálnánk az orgona hangjára. Ettől függetlenül az orgona a segítségünkre van, vagyis hatással van ránk, hisz azonos hangmagasságon és egy időben éneklünk mi is vele, ebből kifolyólag az egész közösséggel együtt. Orgona nélkül sivár lenne a templom. Sajnos vannak, akik ezt kénytelenek megtapasztalni.

Ambrus László

Jelen lenni

Vannak olyan pillanatok, percek, órák, amikor teljes valónkkal jelen vagyunk. Ilyenek például az őszinte baráti beszélgetések, a várva várt találkozások, vagy olyan tevékenységek, amikor az ember érzi, hogy örül annak, ami éppen van: a jelennek. Mindezek olyan pillanatok, amelyekhez az ember különös figyelemmel közelít. Ez a számunkra értékes idő. Viszont van valami több, ami ehhez hasonló, de mégis több ennél: a szent idő. Ez ott kezdődik, amikor az ember eldönti, hogy a napi 24 vagy a heti 168 órából valamennyit visszaad Istennek. Ez lehet a napi vagy heti szentmise. Az az óra emberi oldalról Istenre szánt idő, isteni oldalról viszont szent idő: nem attól válik szentté, hogy én bármit is nagyon jól csináltam, hanem attól, hogy Isten az itt és mostban jelen van, ujjával megérinti a mi földi időnket, és amihez hozzáér, az szent lesz. Belépve a templomba rögtön érezzük, hogy ezek a pillanatok teljesen mások, mint a rohanó, teljesítményt elváró mindennapjaink: itt már csak lenni kell és csodálkozni. Ezt segít tudatosítani már a templom előtti néhány lépcsőfok is (ahogy Romano Guardini is megfogalmazza): fölfele lépek, magasabbra, és testemmel észlelem, ahogy a lelkem is felemelkedik, mivel itt a mindennapoknál valami több, magasabbrendű történik, azaz szent idővé válnak a bent töltött percek. Aki átitatja lelkét ebben a szent időben, az szentté válik: ilyen egyszerű.

Barna Miklós István

Ahol megismerhető az Isten

Ha az ember belép egy nagy templomba, az ajtón belül szembetalálkozik egy olyan látvánnyal, amely Isten nagyságát és szépségét sugározza. Ez az isteni szépség a liturgia keretein belül megismerhető. A templom az a szent tér, amelyben az istenség teljes szépsége megmutatkozik. Ez a szent tér magával ragadja az ember figyelmét, mert ezen a helyen egyszerre fellelhető az ég és a föld teljes dicsősége. A szent térben jelenvalóvá válik a mennyei dicsőség az összes angyali sereggel, és betöltik a templom szent terét, és minden egy pontra irányul, magára a Szentre. Isten a szent térben ismerhető fel, ott találkozik az Isten és az ember. A szent tér a figyelmet a Szentre irányítja, aki lehajol az emberekhez. Isten a szent térben, az oltáron nekünk adja magát.  

Antal Endre

Találkozás a Széppel

A tér azáltal válik valamivé, amire utal. A liturgikus tér azáltal válik szakrálissá, hogy a transzcendensre, a túlra utal. A szakrális térnek jelentősége, hogy az ember kapcsolatba kerüljön az Istennel. Egy szép liturgikus színtér, liturgia garantálja a találkozás valódiságát. A szakrális térben a Széppel találkozunk. Isten szépnek teremtette ezt a világot, látta, hogy az jó. A szép mindig Isten dicsőségéből mutat meg valamit, a szép egy másik világról kommunikál, egy másik világba húzódik meg. Isten a szépségben ragyog, a dicsőség ruháját a szépségben veszi magára. A liturgia szakrális színterének, belső szépségének kommunikátora Krisztus. A liturgikus tér a tartalom szépségét, magát Krisztust tárja fel. A liturgikus színtér, amely Isten szépségét viseli, a külsőben is tükröződik. A szertartásban használt szent edények, tárgyak csillogása, a liturgikus ruhák szépségei, a színterek, az épületek művészi alkotásai hozzájárulnak, hogy láthatóvá váljék Isten szépsége, dicsőségének a ruhája. Liturgikus tér, a liturgikus tárgyak, az építészeti stílusok egységes egészet alkotnak, s a maguk szépségeivel az ember és Isten találkozásának a színtereivé válnak. Egységes mivoltuk, kellékei Isten művét, dicsőségét tárják elénk. A maguk ragyogásaival, szépségükkel arra hívják Isten népét, hogy emelkedjenek fel Isten szépségéhez, Isten szépségét sugározzák tovább életükkel, szép életet éljenek (vö. 1Pét 1,12), mert a keresztény élet szép kell legyen.

Faragó István

Itt a „más” egészen közeli

„Jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!” – fogalmaz a költő (József Attila: Levegőt!). A liturgikus tér az otthonunk, ahol önmagunk lehetünk, ahol azok lehetünk, akik igazán vagyunk. Levetkőzve a mindennapokban viselt álarcokat. Korunktól függetlenül gyermekként, fiúként lehetünk jelen ott, ahol az lakik, akitől életet kaptunk, aki sokszor elkísér sokszor göröngyös életutunkon, aki aggódó szeretettel figyel reánk – ott, ahol Isten lakik. Otthon, ahol Isten oktat szavaival, az előttünk feltáruló festményeken, képeken, tárgyakon keresztül. Újra meg újra a jóra int, az emberségre, az igazi értékek keresésére és továbbadására.

A liturgikus térben elkalandoznak gondolataink. Eljátszhatunk a „mi lenne, ha” mentén, beleképzelhetjük magunkat a képek, festmények világába – a szent világába. Hiszen itt a „más” egészen közelinek tűnhet, megfoghatónak. A tömény illata, a sokszor érthetetlennek tűnő szavak csengése, a fények játéka elvarázsol. És sokszor ez az, ami hiányzik a mindennapokban. Ezért jó néha-néha hazamenni, egy kicsit önfeledten „játszani”.

A liturgikus tér oktat, játszani enged minket, néha a túl komolyság álarca mögé rejtőzködő fiakat.

Kozovits Attila

Belépni a templomkapun

Már a templom portáléja (gondoljuk csak a középkori katedrálisok monumentális és ugyanakkor aprólékosan kidolgozott portáléira) figyelmeztet bennünket a „liturgikus tér” és a „hétköznapi, banális tér” közötti ontológiai különbségre. A templomkapu ugyanis küszöbfunkciót tölt be (porta caeli, porta salutis/ porta vitae), transzformációs hely, amely a hívőket a valós, fizikai világból egy másik világba helyezi át. A templomkapu a „túlvilág”-ot mint köztünk „jelen lévő” valóságot prezentálja. A „túlvilág” nem az elérhetetlen messzeségben rejtőzködik, nem „túl” van, hanem köztünk. Az „amott” elérhető közelségben mutatkozik: „itt” van.

Diósi Dávid

Az írás megjelent a Vasárnap 2023/39-es számában.