Mérföldkő volt Romániában, hogy idén nyáron elsőként a nagyváradi és a temesvári egyházmegyében három-három állandó diakónust szenteltek fel. Kuzmányi István magyarországi állandó diakónus kérdésünkre arról vall, mit jelent számára évtizedek óta ezt a szolgálatot teljesíteni.
Urunk színeváltozása ünnepén az egyház minden évben Dániel próféta jövendölését olvassa (Dán 7,9–10.13–14), mely szerint az idők végén az Ősöreg átadja az Emberfiának a hatalmat, a méltóságot és a királyságot. Jézus magára vonatkoztatja az Emberfia képét, a kérdés csupán az, ő hogyan éli meg az átadottakat. A lépésről lépésre közelebb jövő Isten, aki kinyilatkoztatja magát az üdvösségtörténetben, az Ó- és az Újszövetség lapjain, Krisztusban beteljesedik: ő valóságos Isten és valóságos ember, akivel lezárul a kinyilatkoztatás. És mit is tesz Jézus? A hatalomról lemond, nem él vele. Méltóságát a kereszten úgy mutatja meg, hogy értünk adott áldozatként vállalja a legdicstelenebb kivégzési módot. A királyságot pedig a szolgálatban teljesíti ki. Ezért a Krisztus-követés útján egyértelmű minden keresztény hivatása; a diakónusé is, aki a szentelésben erre kap meghívást. A szolgáló Krisztust kell követnünk és megjelenítenünk a liturgikus szolgálatban, a karitászban, a plébánián és legvégül a családunkban, az emberi kapcsolatainkban is.
E hosszúra nyúlt bevezető nem csak amolyan teologizálás akar lenni. Már csak azért sem, mert a felkérésben arra biztattak, legyek konkrét, fogalmazzam meg világosan, miben látom a diakonátus lényegét, gyakorlatát. Ha visszatekintek immáron kilencéves állandó diakónusi szolgálatomra, azt látom: ha az imént vázolt irány, a Krisztus-követés rendben van, akkor jó úton járok, ha sérül, akkor mindig pótcselekvéssé válik. Az utóbbi esetben helytelenül élem meg a hatalmat, a méltóságot hamis „ragyogtatásban” valósítom meg, és valamiféle királyi felsőbbrendűség kezdi irányítani a tetteimet. Konkrétabban: a kísértésnek engedve azt gondolhatom, hogy mindenkinél különb vagyok a plébánián és az egyházmegyében, hiszen a szenteléssel kiemeltek a laikusok közül; a papi civil vagy a reverenda mögé bújva úgy érezhetem, nekem kijár a tisztelet, mindenki figyeljen rám, én azonban kevésbé hallhatom meg a másikat, s azt képzelhetem, végeredményben én vagyok a „király”, hiszen nálam már úgysem lehet senki okosabb…
Krisztushoz, az origóponthoz visszatérve egy kérdést minden nap kezdetén, és lelkiismeret-vizsgálatként a végén is fel kell tennem magamnak: valóban szolgálatként tekintek-e a meghívásomra, és valóban a szolgáló Krisztust követem, jelenítem-e meg? Ha a válaszom igen, és ez a szívemre, az értelmemre és a cselekedeteimre is kihat, akkor minden a helyén van. Akkor nem fogok „pappótlékként” tekinteni magamra, hanem Isten népe (s benne minden Krisztus-hívő, pap és püspök) földi zarándoklásának segítője leszek a prédikációban, a katekézisben, a hittantanításban, a szentségek kiszolgáltatásában, mindazokon a helyeken, ahová a püspököm rendel. Akkor nem fogok beleesni abba a csapdába sem, hogy lebecsüljem magam, hogy „felszentelt ministránsként” tekintsek magamra, aki a liturgiákon egy magasztos helyen (a püspök, a pap közvetlen közelében) szolgál, és ebben teljesedik ki. Hiszen tudjuk, hogy a szentmise, az Eucharisztia csúcs és forrás, de a neheze általában akkor jön, amikor Krisztust magunkban hordozva kilépünk a templom falain kívülre. Akkor, amikor az élet által megpróbált emberekkel, emberi sorsokkal találkozunk, amikor a szívünk legmélyén egyesülni tudunk a misekönyv eucharisztikus imájával: „Adj ajkunkra vigasztaló szavakat, ha elmagányosodott és reményvesztett emberekkel találkozunk!”
És ott a legnagyobb kísértés, hogy a saját családunkat helyezzük aránytalanul háttérbe, kevésbé fordítunk időt rájuk, nem eléggé figyelünk rájuk, azzal altatva el lelkiismeretünket, hogy a „szent” cél szentesít mindent.
Akárhányszor esünk is el az úton, mindannyiszor emeljük föl a fejünket, és halljuk meg a színeváltozás evangéliumából (Mt 17,1–9) a mennyei Atya szózatát: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ha Jézusra figyelünk, ha őt követjük, nem tévedünk el. Ebben a kontextusban öröm, hogy Erdélyben egyre több egyházmegye főpásztorának döntése alapján állandó diakónusok is szolgálnak templomainkban és azokon kívül. Imádkozzunk értük, segítsük őket és családjaikat hivatásuk teljesülésében!
Kuzmányi István,
a Budapest-Angyalföldi Szent Mihály Plébánia állandó diakónusa
Az írás megjelent a Vasárnap katolikus hetilap állandó diakonátusról szóló összeállításában (2023/36.).
