„Még ma velem leszel a paradicsomban!” (Lk 23,43) – ez volt Orbán László egykori egyetemi lelkész papi jelmondata, ami 15 évvel ezelőtti halálakor sokak szerint beteljesült. Orbán László, vagy Laci tiszti, ahogyan diákjai szólították, a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség diákjaival volt 2008. augusztus 9-én a Duna-deltánál, amikor egy fuldokló diákjáért életét ajándékozva valósággá tette papi jelmondatát. Csendes jelenlétét idézzük fel.
Elvezetni a fiatalokat a Krisztussal való találkozásra
Orbán Lászlót a fokoláron keresztül ismertem meg. Már a teológiára menése előtt találkozgattunk egy-egy összejövetelen, Máriapolin. Miután pap lett, a mi papi fokolárunkhoz tartozott, így rendszeresen találkoztunk. Lelki, paptestvéri szálak kötöttek össze. Sokszor mesélt a Kolozsvári Egyetemi Lelkészségről is, az ezzel kapcsolatos töprengéseiről. A lényeget látta: nem lerekedni a tevékenységek tömkelegében, hanem elvezetni a fiatalokat a Krisztussal való találkozásra és segíteni őket, hogy krisztusi közösségre találjanak. Minden tevékenységének végső célja ez volt. Ezt tette azért is, mert neki korábban volt egy mély Krisztus-élménye, találkozott Jézussal, aki őt boldoggá tette, és tudta, hogy a többi fiatalt is Jézus teheti boldoggá. Az egyik ifjúsági alapélménye az volt, amikor elkísérte a nővérét az ifjúsági órára. Megfigyelte, hogyan érkeznek a fiatalok, mindenki a maga gondjával. Aztán azt látta, hogy alig telik el egy óra, megváltozik a légkör: a ragyogó arcú papot ragyogó arcú fiatalok veszik körül. Ez volt az ő első ifjúsági órája, ami elindította, hogy megkeresse a fiatalok örömének okát, és így talált rá Jézus Krisztusra.
Amikor egyetemi lelkész lett, a fiatalokkal nagyon sokat beszélgetett. Egyenként meghallgatta őket. Sokszor a beszélgetések végén alig mondott valamit, de azt a fiatalok megjegyezték, azok a mondatok éltették őket, mert megérezték, hogy Isten-közelségből jönnek.
Talán a legszebb az életében az volt, hogy másokért élt. Annyira, hogy saját maga számára legtöbbször nem is maradt ideje. Így volt a halála is. Hogy megmentse diákját, minden erejét összpontosította, saját maga számára pedig nem maradt már annyi ereje, hogy kijöjjön a vízből. Amilyen volt a halála, olyan volt az élete is. Mindent odaadott. Másokért.
Pál József Csaba temesvári megyés püspök
Orbán László emléke a KEL-ben
Aki belép a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL) küszöbén, felfigyelhet egy képösszeállításra, amely a lelkészség előterében áll. Életképek, amelyek főleg Orbán Lászlót mutatják; elmélkedő, derűs, egyszerű sugárzását. Minden belépőt fogad és hív. Akkor is, ha a belépő keveset tud róla.
Az idei év többféle évfordulót hozott a KEL számára. Tavasszal együtt ünnepeltünk a szociális testvérekkel, november 11-én várjuk Kolozsvárra az elmúlt 30 év egyetemistáit közösen ünnepelni a jézusi kort. Közben pedig megemlékezünk arról, hogy 15 éve más dimenzióban kísér minket Orbán Laci. Ez az évforduló rádöbbent arra, hogy milyen keveset tudunk róla. Aki hallotta itt-ott az ő történetét, nem nagyon tud utánanézni az ő életének – milyen jó lenne újra kiadni a róla szóló kis kötetet! De a mai egyetemisták már nem is hallottak róla. Nem ismerik az ő történetét.
Idén május 11-én, Orbán László születésnapjához kapcsolva, Szász István Szilárd volt a KEL estjének a meghívottja. Egyik célunk az volt, hogy a mostani fiatalok is megismerkedjenek vele. Ha úgy tetszik, saját közösségük történetével, ennek a történetnek egyik meghatározó alakjával. De nem a puszta történelmi kíváncsiság hajtott bennünket, hanem a követhető példakép megismerése is szempontunk volt, amit a személyes történetek közel hoztak hozzánk.
Ősszel pedig folytatjuk az ismerkedést. Egész tanévünket az ő buzdítása határozza meg. Mottónkat tőle kölcsönözzük: törekszünk „értelmesen, szépen élni” ezekben a hónapokban. A már korábban említett november 11-én pedig a KEL előterében egy kevésbé fakuló összeállítást, emléktáblát állítunk arcának a vonásaival, örök érvényű üzenetével: „az lesz igazán a miénk, amit odaadunk másoknak…”
Molnár Lehel egyetemi lelkész
Kölcsönös szeretet
Laci évfolyamtársai idén ezüstmiséjüket ünnepelték, 25 év papság van mögöttük. 2008. június 21-én a KEL-nél az egyetemistákkal titokban arra készültünk, hogy a 10 éves szentelési évfordulóján meglepjük a reggeli mise után.
Személyre szóló gondolatokból állítottunk össze neki egy „füzetkét”, képekkel, szentírási idézettel. A tőle kapott sok érték, figyelem arra indított bennünket, hogy ne csak kapjunk, hanem keressük meg a módját, hogy mi hogyan tudunk adni, akár megerősíteni őt a hivatásában.
Meglepődött, hogy a 10 éves szentelési évfordulójáról nem feledkeztünk meg. Összeállítottunk egy mappát, azzal, hogyan is látjuk őt, közülünk sokan írtak néhány személyes élményt. Mélyen meghatódott. Rá is kérdeztünk, hogy is lett pap, miért választotta azt a mottót. „A jelen pillanat miatt” – válaszolta.
Alig tudta megállni könnyek nélkül, nem lehet szavakba önteni, mondta. Olyan ereje volt annak a mise utáni fél órának, mert a hivatásában erősítette meg az a közösség, amelyért Kolozsváron van. Ez a kölcsönös szeretet, amire igyekezett tanítani bennünket. Hisz nemcsak ő kell szeressen és segítsen mindenkinek a kibontakozásban, hanem ez kölcsönössé kell váljon. Az ő szeretete által mi is előbb-utóbb képesek kell legyünk a szeretetre. Ezt tapasztalta meg akkor közöttünk, ez adott neki elég erőt és bátorítást a különböző nehézségek leküzdésére. Sokat segített abban is neki, hogy végre megírja a mesteri dolgozatát.
A mappáról, amit ekkor tőlünk kapott, csak annyit mondott: „ha tűz van, menekítenem kell, mert olyan értékek vannak benne. (Mellette azt a füzetet, amit a csíkszentgyörgyiektől kaptam, amikor mentem Rómába.)”
Szentírási részt is választottunk neki a mappába – János evangéliumának végéről Jézus Péterhez intézett szavait, amelyeket háromszor ismétel meg: „Legeltesd bárányaimat!… Legeltesd juhaimat!… Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,15–17). „Bátran mondhatom, hogy főállásban pásztorkodom és a kedvenc állataim a báránykák.”
Az ünneplés során valaki félig komolyan azt mondta, hogy ezzel a szemlélettel, amivel ő terelget minket, lehet, hogy érdemes lenne elkezdjünk imádkozni azért, hogy püspök legyen belőle, mert igazán jót tenne másokkal is ebben a szemléletben szocializálódni. Erre ő a maga szelíd komolyságával reagált: „Én boldog ember akarok lenni”. Eleinte a Néri Fülöp-féle diszkrét hárítást véltük felfedezni benne, de kevesebb mint két hónap múlva, augusztus 9-én már bizonyosság lett, hogy az ő útja, az ő élete példája nem jár együtt egyházi hivatallal, vezető pozícióval. Az ő útja a jelen pillanat, a felebaráti szeretet konkrét gyakorlásának az útja.
Györgypál Enikő egykori pasztorálasszisztens
Szavak nélkül áramló jelenlét
Egyetemista voltam, amikor megismertem Orbán László egyetemi lelkészt, vagy ahogyan mi szólítottuk: Laci tisztit. Amikor a Kolozsvári Egyetemi Lelkészségen bontogattam a szárnyaimat, ő akkor került oda mint egyetemi lelkész. Tisztit csendes, hallgatag, visszahúzódó emberként jellemezném, aki ugyanakkor pontosan e miatt a sajátossága miatt tudott nagyon megragadni. Ez volt az ő erőssége. Laci tiszti jelen volt ott, ahol éppen volt, jelen tudott lenni a másik ember számára. Engem személy szerint nagyon megérintett a viszonyulása ahhoz a személyhez, akivel beszélt. Az odafordulását, a ráfigyelését emelném ki, azt, hogy számára mennyire értékes volt a másik ember. Beszélgetéseinkben, akár mélyebb lelki beszélgetések, gyónások voltak, akár csak banális hétköznapi dolgokról volt szó, Laci tiszti rám figyelt, teljesen jelen volt, soha nem szakított félbe, nem oktatott ki. Miután meghallgatott, pár percig csendben maradt, majd néhány tapintatos kérdéssel próbált rávezetni a megoldásra. De a meglátásait soha nem erőszakolta rám. Nem is volt szüksége a sok beszédre, jelenléte önmagában is elegendő volt azon a kommunikációs szinten, ami szavak nélkül áramlik. Néha elég volt egy tekintete.
Nagyon szerette a természetet, a kirándulásokat, ilyenkor szívesen fényképezett is. A természetjárás számára preevangelizáció volt. Ha szentmisét mutatott be ilyen alkalmakkor, azt mondta, hogy most a természet a legnagyobb templom. Mi sokszor felületesek voltunk, nem láttuk a lényeget, elmentünk apró csodák mellett, de ő azt is észrevette, ami felett átsiklott a tekintetünk. Észrevette a kisebb-nagyobb természeti csodákat, a szépséget a természetben és az emberben.
Nagyszerűen ráérzett az ember lelkiállapotára. Nem kellett sokat beszélni, néhány szóból vagy gesztusból már tudta, mi van bennem. Egy-egy telefonhívása, kérdése vagy látása a legjobbkor érkezett. Sokszor elgondolkoztam a szavain vagy a vasárnapi prédikációkban elhangzottakon. Laci tiszti is arra biztatott, hogy gondolkodjam, keressek, ne elégedjem meg felszínes dolgokkal vagy közhelyekkel. Ugyanakkor nem tetszelgett a szerepében. Mi természetesen felnéztünk rá, de ő ugyanolyan szerény és visszafogott volt mindig. Hangoztatta és előttünk meg is élte, hogy teret kell adni a másiknak, lehetőséget és bizalmat, hogy fejlődhessen és kibontakozzon.
Ez a másik emberhez való odafordulása határozta meg Laci tisztit. Talán ezért tudott ennyire jelen lenni, odafigyelni, meghallgatni, ugyanakkor teret adni a mellette levőnek. Mérgesnek, türelmetlennek, agresszívnek soha nem láttam. Biztosan neki is voltak gondjai, de ezeket nem zúdította ránk. A kisebb-nagyobb konfliktusokat szeretettel, türelemmel és tapintattal oldotta meg. Ha valami rosszul esett neki, akkor röviden jelezte, de haragot soha nem tartott.
Kincskeresőként tekintett önmagára, illetve pásztorként mutatkozott be, kedvenc állatai a báránykák voltak. Ezeket a sorokat írva a magvető képe van előttem, hiszen Laci tiszti élete és szavai bennünk, az ő báránykáiban tovább él. A búzamag, aki ő volt, földbe került, elhalt, de bőséges termést hozott.
Darabán Tímea
Kortárs szent
Amikor gimnázium után Kolozsvárra kerültem továbbtanulni, a nagy idegenségben a Katolikus Egyetemi Lelkészség az otthonosság és biztonság élményét nyújtotta számomra. Laci tisztit ebben az „oázisban” mint egyetemi lelkészt ismertem meg. Bár ez az ismeretség egy szűk év idejére szólt, mély benyomást gyakorolt rám az ő személye. Tizenöt év távlatából már nem annyira konkrét emlékek, sztorik jutnak eszembe vele kapcsolatban, hanem az a kisugárzás, ami a lényét jellemezte: a kifinomult humora, a szelíd, elfogadó tekintete, mosolya, az osztatlan figyelme, amit a beszélgetőpartnerének ajándékozott. Az ő jelenlétében például mindig az volt az alapélményem, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Amikor beszélgettünk vagy szentgyónást végeztem nála, akkor azt éreztem, hogy nem siet sehová, csak rám figyel, itt és most, csak az a fontos, ami bennem van. Kimondva mindez olyan egyszerűnek, banálisnak hangzik, mégis, ha őszinték vagyunk, érezzük, hogy kapcsolatainkban – még a legközelebbi személyekkel is – mennyire hiánycikk, legalábbis nem alapvetés mindez. Eddigi életem során nagyon kevés emberrel tapasztaltam meg ehhez hasonló „jelen-létet”, odafigyelést, elfogadást. Azt hiszem, ők a kortárs szentek. Laci tiszti bizonyára az volt: csendesen, hivalkodás nélkül szeretett és szolgált, miközben örült az életnek. Jó pásztorunk volt, és halálával, szó szerint az utolsó leheletéig tanúbizonyságát adta ennek.
Elekes Szende
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/32-es számában. Összeállította: Szász István Szilárd
