Életének 89. évében elhunyt Mustó Péter SJ, a dobogókői jezsuita közösség tagja. Az egykori dél-amerikai misszionáriust, szociális apostolt Magyarországon és Németországban is népszerű lelkivezetőt és lelki írót augusztus 6-án kora délután érte a halál az alsó-szászországi Hildesheimben. Életútját a könyveiből vett idézetekkel mutatja be a jezsuita.hu. Temetéséről később adnak hírt.
Mustó Péter jezsuita szerzetes 1935. január 25-én született a hajdú-bihari Derecskén. Családja 1944-ben nyugatra menekült a front elől, Németországba járt gimnáziumba. 1953-ban, érettségi után lépett be a Jézus Társasága magyar rendtartományába. Tanulmányait Franciaországban és Németországban végezte, 1963-ban szentelték pappá.
1965 és 1977 között Münchenben volt ifjúsági lelkész. A ’60-as években – a második vatikáni zsinat szellemében – érdeklődése a más vallásúak, a másként gondolkodók és a jóléti társadalom sérültjei felé fordult.
„Hogy meglátjuk-e, felismerjük-e Istent, azon múlik, milyen szívvel, milyen belső figyelemmel nézünk embertársunkra” – vélekedett.
1977–1978-ban hátizsákkal bejárta Dél-Amerikát Mexikótól Bolíviáig, hogy megismerje a latin-amerikai egyház és szerzetesek kezdeményezéseit, amelyek a legnehezebb helyzetben lévő néprétegeket támogatták. 1978–1979-ben munkáspap volt Berlinben, közben vendéglői mosogatásból tartotta fenn magát. „Ami biztonságot ad, például az anyagiak, összeköttetések, az gúzsba is köthet, beszűkíthet. Amikor lemondasz ezekről, nemcsak kiszolgáltatottságot élsz át, hanem szabadságot is” – írta később.
1979 és 1991 között a kolumbiai misszióban tevékenykedett: szegényekkel, bajban lévőkkel és a társadalom perifériáján élőkkel foglalkozott népmisszionáriusként és szociális munkásként. Először a szaléziakkal dolgozott együtt, majd egy egyszerű előre gyártott elemekből épített kis házban családias légkörben megosztotta életét az utcagyerekekkel.
„Számomra mindig fontos volt jelen lenni ott, ahol vagyok. Életem során ez minden gondolkodásnál, ténykedésnél fontosabbnak bizonyult” – vallotta.
Később Bogotá egyik szegénynegyedébe költözött. Kis idő múlva nyilvánvalóvá vált számára, hogy a probléma gyökere sokkal mélyebb: azt kell megelőzni, hogy a gyerekek az utcára kerüljenek. Ezért egy napköziotthont hozott létre Casa Estudio néven. Több könyvet is írt dél-amerikai élményeiről (Remény és kétség között Bogotá utcáin; Levelek Dél-Amerikából).
A rendszerváltozás után hazajött Magyarországra: előbb Szegeden, majd Dobogókőn élt és szolgált széles körben ismert lelkivezetőként és lelkigyakorlat-kísérőként. Erről úgy nyilatkozott: „nem azok a beszédeim igazán hasznosak a lelkigyakorlatozók számára, amelyek engem utólag elégedettséggel töltenek el. Hanem azok, amelyek közben a résztvevők észrevették, hogy én is úton vagyok, én sem vagyok több náluk, én sem tudok mindent jól kifejezni.”
Rendszeresen vezetett csendmeditációs lelkigyakorlatokat Tahiban és Németországban. Népszerűek lelkiségi témájú könyvei (Csendben születik az élet. A belső ima tapasztalatairól; Megszereted, ami a tiéd; Ahol otthon vagy). 2013-ban Jálics Ferenc SJ-vel közösen a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki a lelkigyakorlatos kultúra megteremtéséért és a lelki gyógyítás terén kifejlesztett egyedülálló módszer kidolgozásáért.
Amikor arról kérdezték, mit jelent számára jezsuitának lenni, azt válaszolta:
„A jezsuita rend megadta számomra a lehetőséget, hogy az emberek számára mindig hasznos munkát végezhettem az evangélium szellemében, Szent Ignác-i lelkiséggel. Feladataimhoz megfelelő kiképzést és szabadságot kaptam. Mint szerzeteshez és paphoz az emberek bizalommal voltak, még mielőtt megbizonyosodhattak volna arról, hogy valóban megbízhatnak bennem. Felelős voltam azért, hogy az Isten emberében, aminek tekintettek, ne csalódjanak. Örömöm volt megtapasztalni, hogy ők az életükben és keresztény hitükben általában megerősödtek mellettem.”
Forrás: jezsuita.hu
