Szoktuk mondani, hogy származási családunkat nem választhatjuk meg, de barátainkat igen – és hogy ezen emberek lesznek majd a választott családunk, akikkel épp olyan vagy még szorosabb kapcsolatunk is lesz, mint vér szerinti rokonainkkal. Éppen ma van a barátság világnapja. Nagyon természetesnek vesszük a barátaink jelenlétét, létezését, de gondolkodtunk-e már azon, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk barátok, és miben áll maga a fogalom, a jelenség? A Vasárnap július 30-ai lapszámának Fókusz rovatában ezen ismerős ismeretlen témának, a barátságnak eredtünk nyomába.
Mit gondoltak az ókorban a barátságról? Arisztotelész (Kr. e. 385–323) a legnagyobb ókori bölcselők egyike, a Nikomakhoszi etika című művében értekezett a barátságról. Az ő barátságdefiníciója: kölcsönös, elismert jóakarat. Barátság csak akkor létezik, ha azt mindkét fél elismeri. A görög bölcs élvezetalapú, hasznosságalapú és karakteralapú barátságokat különböztet meg. Az első típusba főleg azokat a barátságokat sorolja, amiket fiatalkorunkban kötöttünk. Ezek rendszerint azért formálódtak, mert sok időt töltöttünk azonos helyen, illetve ugyanazon az életszakaszon mentünk keresztül. A haszonelvűség nem feltétlenül azt jelenti, hogy azért vagyok jóban a másikkal, mert anyagi értelemben várok ettől előnyöket, hanem más módokon jutalmazó a vele való kapcsolat. Például sok mindenben nem értek vele egyet, de amikor vele vagyok, megnevettet, vagy ha épp nehéz időszakon megyek át, ő ott van mellettem, támogat. Az Arisztotelész által tökéletesnek nevezett, harmadik típusú barátságban nem kapni szeretnénk valamit, hanem adni akarunk, és önmagáért szeretjük a másikat: azokért a kvalitásokért, amiket magában hordoz. Ez a kapcsolat nem azon múlik, hogy a barátod mit tesz meg érted, vagy hogyan érzed magad a jelenlétében, hanem egyszerűen azért létezik, mert mélyen értékeled a személyiségét.
Cicero (Kr. e. 106–43) római filozófus az erényt mondja a barátság eredőjének és megtartójának, viszont ezt és a „jó” avagy „derekasság” fogalmát is igyekszik a filozófiai térről az élet és a történelem területére áthelyezni, azaz gyakorlati szempontú megközelítést adni. Felfogása szerint barátság csak a jók között létezhet, akik az ember lényege és a természet szerint élnek. A barátság életelem, akárcsak a tűz és a víz, mindenütt jelen van, s egyúttal az élet támogatója: a barátban mintegy ideális képet pillantva meg a lélek, nem gyengül el és nem hanyatlik. A barátság még a halált is le tudja győzni, s kozmikus jelentősége van, nélküle ugyanis a viszály válna uralkodóvá. „Van-e kellemesebb dolog annál, mint úgy hallgatni valakit, mintha önmagaddal beszélgetnél?” – jegyzi meg Cicero. Atticusszal úgy beszélget Cicero, mint saját magával (Levelek Atticushoz VIII 14, 2), Atticus úgyszólván az alteregója. Vele osztja meg leplezetlenül minden gondolatát, bizonytalanságait. Bizalom, segítőkészség, szellemi egyenrangúság ezen barátság jellemzői. Ez Cicero életében egyszeri, csak Atticushoz kapcsolódó élmény; bár még sokakat nevez barátjának, ezeket sokkal inkább a politikai hasznosság határozza meg, és a barátoknak nevezettekből könnyen lehettek ellenfelek is. A kortársakra jórészt szintén ez utóbbi „barátság”-forma a jellemző: mindent az érdek, a célszerűség határoz meg, s csak elvétve találkozunk olyan „adatolt”, írásos anyagban ábrázolt mély barátsággal.
Mit gondoltak a középkorban a barátságról? Egy firenzei retorikatanár, Boncompagno da Signa a 13. században sajátos kézikönyvet írt a barátságról Amicitia címmel, amelyben részben személyes tapasztalataiból, részben klasszikus műveltségéből merítve írja le, milyen társaságtól óvakodjon az ember. A hatalmas barát az, aki magas státuszt ér el. Vannak ugyan hatalommal bíró barátok, akik hajlandóak alacsonyabb rangú barátok társaságában lenni, azonban céljuk rabul ejteni más akaratát és sajátjukhoz láncolni. A hangos barát csupán a szavak szintjén törődik barátaival, ily módon mindenkit pozícióiért és funkcióiért dicsér. A képzeletbeli barát az, akit sosem láttál, és mégis szereted és dicséred a hírneve alapján, gondolván, örömmel lesz majd így a barátod. A hamis barát az, aki álnok módon szól, és sosem szégyell hazudni. A gőgös barát büszkesége túlzott mértékéből adódóan alig állhatja ki mások társaságát, mindenkiről rosszakat szól, kritizál másokat. A visszahúzódó barát eleinte buzgó, majd lehűl és végül eltűnik, és bármibe kezd is bele lelkesedéssel, szégyennel telve hagyja el. A ragadozó barát, mint a vadász, gyakran belelöki cimboráját az általa állított csapdákba. Az álcázott barát felteszi magára a szeretet púderét és rúzsát, hogy szavainak elrendezése az igazság látszatát adja.
Bélfenyéri Tamás János
Megjelent a Vasárnap július 30-ai lapszámában.
